Valami Hungary

Több ízben is kísérletet tettem a Valami Hungary című tévésorozat darabjaival a nemzeti főadón, de mindig ugyanarra a végeredményre jutottam. Nem írom ide, hogy mire, már csak az executive producer Herendi Gábor iránti kíméletből sem, aki eddig egészen nézhető mozifilmeket ütött össze. (Gyanítom, a cím is a Valami Amerikából jön.) Kivártam, hogy a nyolcrészes széria lefusson, nehogy hírverést csináljak neki; úgyhogy aki nem látta, de merő mazochizmusból el akarja csípni, az mostanára – állítólag – egy helyi Los Angeles-i tévécsatornán tekintheti meg. A sajátos produkcióban két idétlen amerikai fiatalember mutatja be Magyarországot, de úgy, hogy az őslakosok számára nincs benne sok köszönet. A műfaj tehát (hiába számolták fel az országimázsközpontot) úgynevezett országimázsfilm, némiképp tisztázatlan célcsoporttal. Ha a külföldi nézőnek akarnak – kommunistaszobor-mászással, kedélyes vizeléssel, homoszexuális utalásokkal – kedvet csinálni az egzotikus Magyarországhoz, talány, miért kell ezt a felületes s nem mindig szellemes ámokfutást a magyar köztévének műsorra tűzni. Ha viszont külhoni hasznosításra készült a film, miért csak egy korlátozott elérhetőségű amerikai csatorna szorított neki helyet? A téma volt érdektelen vagy a megvalósítás?
Szerencsére a sorozatnak van honlapja, így elég onnan szemelgetni, hogy képet nyerjünk a produkció kiérlelt szellemiségéről. A két fiatalember egyikéről megtudhatjuk, hogy texasi olajfamília sarja, talányos okból mentőautóval járt be a filmművészetire, továbbá megnyerte a legvonzóbb dallasi rádiós arc címéért folyó szavazást; ami ebben a műfajban azért, valljuk be, nem nagy kunszt. Műsorának címe: Ha meztelenül bulizol, ne lepődj meg semmin, ami elmélyült élettapasztalatra vall. Nemcsak mentőautója van az olajmilliókból, hanem tűzoltókocsija is, továbbá „mindenről mindent tud”, mint Bukfenc, a Csinn-Bumm Cirkusz bohóca; „és ez nem túlzás”. A másik felfedező civilben anatómus, másodállásban pedig a „szerelmes szívek doktora” – ezt az irigyelt főszerepet egy frenetikus wisconsini (!) szappanoperában forgatókönyvíróként és producerként ő ajándékozta saját magának. Humorukról sokat elmond, hogy a libegőt városi síliftnek vélik, meg akarják venni kilóra a buta royalista magyaroktól a koronaékszereket, a szabadságszobor babérkoszorúját messziről pingvinnek nézik, az állatkerti zsiráf helyett egymást etetik pereccel, epilálókrémmel napoznak a Balcsin, a Hortobágyon sarkantyút pengetnek, szuvenírként pedig Túró Rudit vásárolnak.
Bevallom, több évtizedes médiafogyasztó rutinom is csődöt mond, amikor azt találgatom: vajon miért érdemesíthette megvásárlásra ezt a sületlen diákgegparádét a csődhatáron veszteglő Magyar Televízió? És akkor beúszik a rendező-producer neve: Juszt Balázs. Nem, nincs tévedés: „a tévé ügyvédjének” édes gyermekéről van szó, aki londoni közgazdasági tanulmányai mellett lombosítja a tévés dinasztiát. (Nyilván a két fékezett habzású, kretén humorú amerikait is útközben szedte össze.) Néhány gyors telefon, s kémeim máris jelentik: a Valami Hungaryért epizódonként százezreket pengetnek ki az adófizetők pénzéből; de állítólag már dolgozik a stáb egy új, nyilván hasonlóképp nívós tánctörténeti sorozaton is. Hogy is szokta mondani a méltán népszerű Juszt László? Ne hagyják magukat becsapni, megkárosítani. Igazán szólhatna a gyereknek, hogy ne éljen vissza az atyai tekintéllyel meg a jól bejáratott márkanévvel. Mi meg ne hagyjuk magunkat megtáncoltatni.