Vasárnap

1.
Langyos vizet engedett, aztán ruhástól mászott a fürdőkádba. Szeretett volna szalonképes látvány maradni. Úgyis ott lesz az a sok vér, de legalább felöltözve találjanak rá. Érezte, ahogy a nadrágja, aztán a zakója megszívja magát vízzel. Tarkójával a kád peremére támaszkodott, kinyitotta a borotvát. Régimódi, csontnyelű, a nagyapjáé volt. Meglepődött, hogy nem izgul. Mintha hajmosáshoz készülődne. Vagy lábkörömvágáshoz. Végiggondolta a mozdulatot. Nagyon egyszerű, jobb kézzel, egyetlen erőteljes mozdulattal csontig bevágja a csuklóját. Nem érdemes vacakolni, bátorság se kell hozzá, fejben kell megoldani. Elég, ha az ember egyetlen másodpercre összeszedi magát, elindítja a mozdulatot, a többi már megy magától. Lehet, hogy lesz egy kis fájdalom, de csak rövid ideig. Semmiség. Az élet ennél jóval bonyolultabbnak látszott. Ezen elmosolyodott. Aztán megpróbálta kívülről nézni magát, vajon milyen látvány lesz a saját vérfürdőjében. Ronda. Nem. Nem ronda, hanem meglepő. Belép valaki, és ő egyszer csak ott fekszik a piros vízben. Ilyesmire nem lehet számítani. Vajon ki fog rátalálni? Klári? Vagy az a fafejű Jani? Közben eszébe jutott, hogy a vacsora maradékait nem pakolta el a konyhaasztalról. Ez baj. Belépnek a lakásba, és akkor ott hever a papírban néhány szelet pöndörödött, megzöldült sonka. Mellette száraz kenyérhéj. A vajjal összekent kés. A vörösbor maradéka a pohár alján. Felpillantott a tükörre. Mocskos, rossz ránézni. Abból a szögből jól látszott, hogy szeplős a rászáradt vízcseppektől. Mintha beköpdösték volna. Észrevette a polcra állított műanyag poharat, benne az agyonhasznált fogkefét. Már régen újat kellett volna venni. Ráadásul a pizsamáját sem dobta a szennyesbe, ott lóg a szobában, a szék támlájára hajítva. Savanyú bűz árad belőle, egymás után három éjszaka is beizzadta. Bal karja a kád peremén nyugodott előkészítve. Nézte a csuklóját. Különben az ágy sincs bevetve. Nem elég a konyhai rendetlenség, még ez is. Összecsukta a borotvát, és a kilépőszőnyegre dobta. Feltérdelt, kihúzta a dugót, a víz hörögve zúdult a lefolyóba. Kimászott a kádból. Ekkor megszólalt a telefon. Elindult a szoba felé. Csíkot húzott. Csurgott a víz a zsebéből.

2.
Becsúsztatta a tósztkenyeret, lehúzta a fület, amellyel elindította a pirítást, de a fémszálak még fel sem izzottak, amikor a készülékből felcsendült Rahmanyinov második zongoraversenye. Egy darabig hallgatta, közben az motoszkált benne, hogy itt valami nincs rendben. Felhúzta a fület, a zene abbamaradt. Kihalászta a kenyeret, a tenyerével megütögette a pirító oldalát, utána visszatette a kenyeret, de most a másik rekeszbe. Ismét lehúzta a fület, mire azonnal megszólalt Leonóra és Luna kettőse A trubadúr negyedik felvonásából. Szépen hangzott, nem vitás, de így nem lesz reggeli. Bosszankodva pillantott a kikészített vaj és a bíborszínű ribizlilekvár felé.
Ismét megszakította a pirítást, vagyis felhúzta a fület, de a kenyeret nem emelte ki, sőt a másik rekeszbe is csúsztatott egy szeletet. Meglátjuk, hátha így menni fog. Lehúzta a fület, és már szólt is Mozart A-dúr klarinétötöse. Nem kell idegeskedni, nyugtatta magát, s elhatározta, hogy kivár, ugyanis attól, hogy zenél, még piríthat is a készülék. Megpróbált belelesni, s lám, mintha kezdenének vörösleni a fűtőszálak. Tévedett. Nem vöröslöttek. Maga elé bámulva végighallgatta a klarinétötöst, aztán felhúzta a fület, kivette a két tósztkenyeret. A tenyerét a pirítóra szorította, még csak langyos sem volt. Úgy látszik, ez ma nem fog menni, gondolta, de azért megpróbált ravaszkodni. Felcserélte a két tósztkenyeret, és lehúzta a fület. Egy darabig csend, aztán már zengett is a grófné kavatinája a Figaro házassága harmadik felvonásából. Egykedvűen felhúzta a fület, a két elgyötört tósztkenyeret az asztalra dobta, aztán próbaképpen üresen helyezte üzembe a készüléket, kíváncsi volt rá, mi fog történni. Semmi változás. A pirító tósztkenyér nélkül is szólt, ezúttal Leila belépőjét zengte a Gül baba című operettből.
Legyintett. Elkezdte vajazni a pirítatlan tósztkenyereket.