Véletlen, tündéri ajándék születik

A szombathelyi Életünk legújabb számában jelent meg Pomogáts Béla esszéje (A véletlen tündéri ajándéka), melyben Kosztolányi Dezső költészetről való elmélkedéseit elemzi. Egyik viszonylag kései művében, az 1931-ből való, Hogyan születik a vers és a regény című, a Pesti Naplóban megjelent tárcájában így ír: „Parancs és veszély ez együtt, kényszer és akarat, kaland és törvény: a véletlen tündéri ajándéka.” Nagy versében (Marcus Aurelius) így fogalmaz Kosztolányi: „Semmi, ami barbár / nem kell soha nékem, semmi ami bárgyú… / Csak a bátor, a büszke, az kell nekem, ő kell, / őt szeretem, ki érzi a földet, / tapintja merészen a görcsös, a szörnyű / Medúza-valóság kő iszonyatát / s szól: »ez van«, »ez nincsen«, / »ez itt az igazság«, »ez itt a hamisság«…” A poéta sztoicizmusát szokták e versből kiolvasni az irodalomtörténészek, mindazonáltal – jelzi Pomogáts – „költészetfelfogása is kiolvasható a versből, az a racionalista megközelítés, amely révén a költő magát a mesterséget és annak törvényeit értelmezte…”
1920-ból való a Nyugat hasábjain közreadott munkája (Tanulmány egy versről), melyben Goethe híres versének, A vándor éji dalának magyar fordításait elemezve megállapítja, hogy ő megpróbálja pusztán a versekből megérteni a költőket. „Magát a szöveget vizsgáltam vers- és hangtani szempontból, s mindenekelőtt arra a kérdésre akartam feleletet adni, hogy miért kell az illető verset jónak vagy rossznak tartani. Szóval, a formából haladtam fölfelé, nem megfordítva, mint az esztétikus zöme teszi…” Végső konklúziója lehangoló: „Még ma is összetévesztik a verseket a versek tárgyával (az érzéssel és gondolattal), az olvasók azon az alapon ítélkeznek fölöttük, hogy rokon érzést vagy gondolatot találnak-e.” Nem sejthette, hogy a „tartalom kontra forma” valóságos kultusz lesz a szocializmus égisze alatt, s őt is „dekadens formalistának” fogják bélyegezni…
Végezetül: van Kosztolányinak egy korai, a század elejéről való vitriolos írása (erre ugyan Pomogáts Béla nem hivatkozik, de érzésünk szerint ez is ide tartozik), melyben azon tűnődik, hogyan fognak a modern társadalmak az „egyenlőség” hamisan értelmezett égisze alatt a panteonban Shakespeare szobra mellé emlékművet állítani Hazafy Verai Jánosnak, az Ady-kortárs, futóbolond fűzfapoétának, majd végképp felbőszülve az egyenlőtlenség hajdani kultuszán, végül magát a panteont is lerombolják. Kosztolányi ugyan nem tudhatta, ám mintha megérezte volna, hogy eljön a kvízek, szappanoperák és valóságshow-k világa, ahol – az új évezred nagyobb dicsőségére – már nem az átlag fölötti, sokkal inkább az átlag alatti lesz az ideál.