Véres vasárnap

Jack Duddy ma ötvenkét éves lenne, ha egy csípős januári napon otthon marad, és nem menetel a többi polgárjogi tüntetővel szülővárosa utcáin. A tizenhét éves fiú életét a brit katonák oltották ki, akárcsak társaiét. Harmincöt évvel ezelőtt, 1972. január 30-án a brit ejtőernyősök tizenhárom polgárjogi tüntetőt lőttek le előre megfontolt szándékkal az észak-írországi Derry városában. Áldozataik között akadt fiatal és öreg, IRA-szimpatizáns, érdeklődő járókelő, hazafelé baktató polgár. Az események másnapján – válaszképpen – ír tüntetők felgyújtották a dublini brit követséget, Bernadette Devlin, a brit alsóház ír képviselőnője pedig fizikailag is bántalmazta a londoni kormány belügyminiszterét. A britek elleni nemzetközi kampányba az ír állam is bekapcsolódott: Patrick Hillery külügyminiszter az ENSZ beavatkozását követelte a derryi események után.
A „véres vasárnap” hatalmas indulatokat keltett világszerte, az ír köztársaságiak küzdelmét attól kezdve többen pártolták, mint valaha is a történelem során. A tragédia a művészvilágot is megihlette. Hazánkban is sokan ismerik az ír U2 zenekar Sunday, bloody sunday című számát, amely a derryi eseményeknek állít emléket. Paul McCartney a Give Ireland back to the irish (Adjátok vissza Írországot az íreknek) című dalával idézte meg a „véres vasárnapot” (más lapra tartozik, hogy a BBC betiltotta a felvételt).
A több évtizedes sebek mindmáig nem gyógyultak be, a hozzátartozók továbbra is hiába követelnek korrekt vizsgálatot a hírhedt „véres vasárnap” ügyében. Az egykori tüntetés eseménysorát ma már jól ismerjük, a kivezényelt ejtőernyősök vérengzését dokumentumfilmekben dolgozták fel, s tanúvallomások százaiban tisztázták a legapróbb részleteket is. A londoni kormány évtizedeken át mégsem tárgyalt a hozzátartozókkal, húzták-halasztották az érdemi vizsgálatot, az 1972-es úgynevezett Widgery-jelentés gyakorlatilag elkendőzte a katonai parancsnokok felelősségét. Számtalan megfigyelő rámutatott arra, hogy a brit védelmi minisztérium minden erővel akadályozta a történtek tisztázását. Több mint ezer fényképet és nagyszámú katonai légi felvételt tartottak vissza, és soha nem engedték át azokat a kutatóknak. Beszédes tény az is, hogy a „véres vasárnapon” használt kézifegyvereket a britek közvetlenül az események után eltűntnek nyilvánították.
A vérengzés huszadik évfordulóján John Major akkori brit miniszterelnök szavai, miszerint a meggyilkoltak ártatlanok voltak, aligha elégítette ki a hozzátartozókat. Néhány évvel később, 1998-ban az új kormányfő, Tony Blair bejelentette, hogy haladéktalanul vizsgálatot kell indítani a „véres vasárnap” körülményeinek tisztázására. Ezzel Lord Saville of Newdigate-et bízták meg, az eredményt 2004-ben összegezték, de következtetéseiket egyelőre nem publikálták. A jelek szerint összehasonlíthatatlanul alaposabb munkát végeztek, mint elődeik, összesen 900 interjút készítettek az egykori szemtanúkkal és résztvevőkkel. Az igazság kiderítése azonban az Egyesült Királyságban sem olcsó mulatság. Hét év alatt 155 millió fontot emésztett fel a brit történelem legdrágább vizsgálata. A költségeket – magától értetődően – a londoni kormány állja.