A nagy puccs

A második világháború után Magyarország a szovjet megszállási zónába került. Alig több, mint kétéves küzdelem után győzelmet aratott a megszállók által támogatott Magyar Kommunista Párt. Következett a választási csalás kék cédulával, az egypártrendszer, a szövetkezetesítés, a fekete autó, az „éberség”, az ÁVO, hogy „a rosszat meglássa az emberben”. A rendszerváltoztatás után a többpárti parlament úgy döntött, legyen egy nap, amikor a kommunista diktatúra áldozatairól emlékezünk meg. Ez február 25., Kovács Béla elhurcolásának napja.

Hatvan éve, 1947. február 25-én meglepő dolog történt Budapesten, az Andrássy úton. Egy jóképű, magas férfi lépett a hírhedt politikai rendőrség központi épületének kapujához, és közölte a posztoló őrszemmel, hogy be akar menni. Ilyesmi még nem fordult elő! Az Andrássy út 60.-ban, az Államvédelmi Osztály központjában most is sokan sínylődtek a pincében (korábban ez a nyilasok Hűség Háza volt) – köztük parlamenti képviselők, diplomaták, katonatisztek. Mindenki tudta a városban: akit ide behoznak, azzal nem kell elszámolnia a kommunista párt vezette ÁVO-nak. Sokan tűntek el „nyomtalanul” a hírhedt kínzókamrákból már 1945–46-ban is.
És most valaki be akar jönni! Ragaszkodik hozzá. Azonnal jelentették a dolgot Péter Gábornak, a főnöknek, aki félszegen elhúzta sarokszobájának függönyét, hogy megnézze magának az illetőt. Rögtön felismerte a volt igazságügyi államtitkárt, a Független Kisgazdapárt politikai bizottságának tagját, a mártírhalált halt Bajcsy-Zsilinszky Endre munkatársát, Pfeiffer Zoltánt. Péter rögtön tudta, hogy Pfeiffer Kovács Béláért jött. Ezen a napon ugyanis Kovács Béla is az Andrássy út 60. vendégszeretetét élvezte, hogy tisztázhassa magát a vádak alól, miszerint ő is részese a Magyar Közösség „köztársaság-ellenes összeesküvésének”.

Engedjék be! – utasította embereit Péter Gábor, és rögtön hívta telefonon Rajk László kommunista belügyminisztert. Megfordult a fejében, hogy Kovács Béla mellett itt tartják Pfeiffert is – két legyet ütnek egy csapásra –, s ezzel a kisgazdapártot alapjaiban rendítik meg. Rajk azonban habozott. Feszült pillanatok következtek.
Miről is volt szó? 1946 végére a kommunista párt vezetői számára nyilvánvalóvá vált, hogy politikai eszközökkel nem tudnak a polgári demokrácia gondolatát hirdető – az egy évvel korábbi választásokon 57 százalékot szerzett – Független Kisgazdapárt fölé kerekedni. Ezért elhatározták, hogy a politikai küzdelmet jogi útra terelik. Miért? Mert a rendőrségen – azon belül a politikai rendőrségen (ÁVO), a népügyészségen, a népbíróságon érvényesült a kommunista párt és baloldali szövetségeseinek (szociáldemokraták, parasztpártiak, szakszervezetek) túlsúlya. Ezek a pozíciók kulcsfontosságúaknak bizonyultak a magyar demokrácia jövője szempontjából. S persze az egész kiépített rendszer mögött ott álltak a megszálló szovjet hatóságok, élükön a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) ügyvezető alelnökével, Szviridov altábornaggyal.
Rákosi Mátyás, a kommunista és egyéb baloldali lapok telekürtölték a világot azzal, hogy veszélyben a köztársaság, veszélyben a demokrácia, s közben a kommunista párt központjában hideg fejjel készítették elő a demokrácia likvidálásának forgatókönyvét.
Rajk László Belügyminisztériuma bejelentette: hatalmas köztársaság-ellenes összeesküvést lepleztek le Budapesten… Fasiszták, reakciósok, horthysták veszélyeztetik a magyar demokráciát. A kisgazdák fel se ocsúdtak, már letartóztatták hét parlamenti képviselőjüket, a nyolcadik, Saláta Kálmán elmenekült. Újabb kampány indult: rádiókörözés, plakátkampány az „első számú közellenség” kézre kerítésére. Hisztéria. Az Andrássy út 60.-ban megszülettek a „beismerő vallomások”, a baloldali sajtó és értelmiség már az egész térség demokratikus kibontakozását veszélyeztető fasiszta összeesküvésről beszélt. „Jóakaróink” a szomszédban és távolabb elégedetten bólintottak: a fasiszta magyarok nem nyugszanak… Kapják meg, amit érdemelnek. Sztálin ölelő karjait. Hiába szólt Mindszenty bíboros: „A jövőben nem alacsonyítjuk le magunkat azzal, hogy – mintha nem is magyarok volnánk, és az erkölcsi alapot felejtve – az idegenekkel versenyre kelve ócsároljuk nemzetünket.” Bizony, sokszor előfordult és előfordul még, hogy ócsárolják nemzetünket politikai előnyt remélve ezáltal.
Az egész akció a kisgazdapárt vezetői – elsősorban Kovács Béla főtitkár – ellen irányult. Az ő megvádolásukkal megsemmisíteni a pártot. Hamarosan megjött a népügyészség kérelme Kovács Béla mentelmi jogának felfüggesztésére, mint aki ellen „bizonyítékok” (értsd: kicsikart vallomások) merültek fel, hogy maga is részese az „összeesküvésnek”. A parlament megtagadta Kovács Béla mentelmi jogának felfüggesztését. Ez volt az a pillanat, amikor a magyar parlament, amely a magyar néptől kapta felhatalmazását, végre nyíltan szembeszegült a kommunista párttal, amely viszont a megszálló Szovjetuniótól kapta a feladatot: sztálinizálni Magyarországot. Elkeseredett küzdelem volt ez, harc. Merre fejlődhet Magyarország? Polgári demokrácia lesz-e parlamentarizmussal, emberi és politikai szabadságjogokkal, vagy kommunista diktatúra elnyomással, sztálini terrorállammal, a félelem uralmával? Most dőlt el: a szabad választások által létrejött parlamentben megtestesült néphatalom vagy a szuverenitást korlátozó külső hatalom akarata érvényesül-e? A köztársaság valóban veszélybe került.
A magyar társadalom visszafojtott lélegzettel figyelte: erősebb lesz-e a magyar parlamenti többség a megszállók favorizálta 17 százalékos kommunista párt akaratával szemben? Ez döntő erőpróba volt. Nagy Ferenc kisgazdapárti miniszterelnök is tudta ezt, s valószínűleg nem volt meggyőződve a törvényesség és a parlament biztos győzelméről. Valamelyest már kiismerte Rákosi Mátyást és Szakasits Árpádot, a magyar baloldal alattomos vezéreit. S mögöttük Szviridov és Sztálin céljait és eszközeit. Talán úgy gondolta: föléjük kerekedhet. Időt kellett nyernie. Lemondatta Kovács Bélát a főtitkári posztról, aki haza is ment a falujába. Elítélte az összeesküvést. Megegyezést sürgetett. Nem akarta most már feláldozni az elmúlt év munkáját. Hiszen két hete (1947. február 10-én) aláírták a békeszerződést! Még egy kis idő, és helyreáll Magyarország szuverenitása. Megszűnik a Szövetséges Ellenőrző Bizottság. Szviridov hazamegy meg az oroszok is. Talán…
Ezért bocsátkozott tárgyalásokba Rákosival és Szakasitscsal. És meg is állapodtak: Kovács Béla megjelenik az ÁVO-n, bejelenti, hogy nem kíván élni mentelmi jogával, és a nyomozó hatóságok rendelkezésére áll. Benne van a megállapodásban az is, hogy amennyiben „bizonyítékok és gyanúokok” merülnek fel, Kovács előzetes letartóztatásba helyezhető…
S történt mindez Kovács Béla tudtán kívül. Bizonyos, hogy a furcsa egyezmény létrehozásában Tildy Zoltán és Varga Béla is részt vett. Hogy mennyire nehéz volt a helyzet, jelzi Varga Béla védekezése, amikor Kovács Béla – megtudva a bőrére menő alkut – felháborodva rátámadt a házelnökre. Varga azzal védekezett, hogy ő azt gondolta, ezzel használ Kovács Bélának, akit enélkül az oroszok elhurcoltak volna. Mindenesetre Kovács Béla úgy érezte, „eladták”.
Közben a „köztársaság-ellenes összeesküvés” a baloldali sajtóban gigantikus méreteket öltött. Már fegyveres felkelésről, terrorakciókról, egész Európa békéjét és biztonságát veszélyeztető cselekményekről cikkeztek az akkori propagandisták. Százakat tartóztattak le és kínoztak meg az ÁVO pincéiben. Végül 229 embert állítottak bíróság elé a Magyar Testvéri Közösség „köztársaság-ellenes összeesküvése” ürügyén. Halálos ítéletek születtek. Hamis tanúk, kicsikart vallomások. Világos volt, valójában ki az összeesküvő? Ki nem tudta? Ha nem tudta, ki nem érezte, hogy Rákosi Mátyás készül a nagy puccsra, a magyar demokráciakísérlet elfojtására? S mit tehettek? Tüntethettek, tiltakozhattak, elmehettek? Mit tehetett egy magyar állampolgár? És az Egyesült Államok kormánya? Jegyzéket intézhetett a magyarokhoz: „Az Egyesült Államok kormánya előtt világos az, hogy a Magyar Kommunista Párt vezetése alatt álló kisebbségi csoportok alkotmányos eljárás keretein kívül taktikázással kísérlik meg a hatalom átvételét. Az Egyesült Államok kormánya véleménye szerint ez nyilvánvalóan veszélyezteti a magyarországi demokrácia fennmaradását.” Világos volt, de a legtöbben lehajtották a fejüket. Féltek.

A Független Kisgazdapárt vezetésében nem mindenki volt Nagy Ferenc, Varga Béla és Tildy Zoltán engedménypolitikájának a híve. Pfeiffer például ellenezte, hogy Kovács Béla bemenjen az ÁVO épületébe. Kovács Béla azonban február 25-én mégis bement az Andrássy út 60.-ba. Itt egyre durvább lett a hangnem: szovjetellenes illegális fegyveres csoportok szervezése, terrorcselekmények, gyilkosságok szerepeltek a vádak között. S jöttek a szembesítések: a megkínzott rabok alátámasztották a vádakat… A magyar közélet egyik legbefolyásosabb, legnagyobb tiszteletnek örvendő tagjából hirtelen „büdös paraszt”, „összeesküvő”, „rohadt fasiszta” lett. Pfeiffer így írta később le Kovács Bélát: „Alig ismertem rá. Férfias alakja megroppant, barátságos arcára ráfagyott a rémület. Nyöszörögve mondta:
– Ezt nem lehet túlélni.”
Ki tudja, miért nem tartották ott Pfeiffert is. 1947. február 25. volt, két héttel a békeszerződés aláírása után. A látszat még számított egy keveset. Vagy éppenséggel már eldöntötték: az ügyet átveszi a Vörös Hadsereg. Így egyszerűbb lesz. Mindenesetre Kovács és Pfeiffer távozhattak az Andrássy út 60.-ból. Este Nagy Ferencnél – aki iránti barátságát ez az eset sem tudta megingatni – Kovács Béla elhatározta, hogy beszédet mond a parlamentben. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert a megszálló Vörös Hadsereg katonái még aznap este elhurcolták Váci utcai lakásából. Visszaemlékezések szerint feleségének csak ennyit tudott mondani: Feri.
Nagy Ferencet váratlanul érte a megszállók lépése. Ő nem tudta, hogy Rákosi már jóval korábban tárgyalt a szovjet vezetőkkel Kovács Béla „kiiktatásáról”. Rákosi emlékirataiban azt írta, hogy nem helyeselte a szovjet beavatkozást, mert biztos volt benne, hogy Péter Gábor megoldja a kérdést. Nagy kérdés, hogy Kovács Béla személyes sorsa szempontjából mi lett volna a kedvezőbb. Ha az ÁVO börtönébe kerül, majd innen a népbíróság elé? Avagy a szovjet hatóságok kezébe s innen a gulágra. Az utóbbi több mint nyolc év raboskodást eredményezett. Az előbbi esetről csak feltételezéseink lehetnek. Mivel Kovács Bélát a szovjet hatóságok és a köztársaság elleni fegyveres szervezkedés vezetésével vádolták, nagy esély volt a kivégzésére, esetleg agyonverésére. 1956-ig bizonyosan nem szabadult volna, ha megkímélik is az életét.

Rákosi Mátyás így írta le az eset hatását: „A reakció behúzta a farkát… Csakhamar magam is beláttam, hogy a szovjet elvtársaknak volt igazuk, amikor a saját kezükbe vették az ügyet.” Szviridov este levelet küldött a Magyar Rádió igazgatójának, Ortutay Gyulának, aki véletlenül éppen Tildy Zoltánnal tanácskozott a kisgazdapárt más „baloldali” tagjaival egyetemben. Ebben utasította Ortutayt, a Magyar Rádió mondja be éjfélkor, hogy a szovjet hatóságok letartóztatták Kovács Bélát összeesküvés vádjával. A köztársasági elnök s a többiek nem néztek egymásra, agyukban csak az járhatott: túlélni, túlélni.
A nemzetgyűlés 1947. február 26-i ülésén Varga Béla elnök rövid bejelentést tett: „T. Nemzetgyűlés! A nemzetgyűlés tudomására hozom azt a közismert tényt, hogy Kovács Béla nemzetgyűlési képviselőt a szovjet katonai hatóságok folyó hó 25-én őrizetbe vették. Ezt a tényt közöltem a kormánnyal.” A nemzetgyűlés – amely még nemrég kiállt Kovács mentelmi joga mellett – a bejelentést egyetlen szó nélkül tudomásul vette. Egy nap híján pontosan két évvel ezelőtt, 1945. február 27-én jelentette be a magyar parlamentben Tasnády Nagy András elnök Bajcsy-Zsilinszky Endre képviselő kivégzését. A két kisgazda vezető sorsa jelképesen mutatja Magyarország sorsát, a megszállás adta kiszolgáltatottságot. S persze a megszállók, a puccsisták kiszolgálóinak szánalmas szerepét.
Kovács Béla sorsa a hosszú rabság után is jellemzően alakult. A forradalom alatt tagja lett Nagy Imre koalíciós kormányának, s hozzáfogott – mint a legelismertebb vezető – a kisgazdapárt újjászervezéséhez. November 4-én ő is menedékjogot kért az amerikai követségen, de nem kapott… Másnap hajnalban a hátsó bejáraton távoznia kellett az épületből. „Elment haza betegen baranyai falujába… Nagyon sajnáltam, s azon töprengtem, hogy mi lesz az ő sorsa” – írta Mindszenty József, akivel hosszasan elbeszélgetett a követség pincéjében. A sorsa egy volt nemzetével. A szabadság és a függetlenség vágya, a leigázottság és megalázottság valósága. Kádár János tárgyalásokba s végül 1958-ban a parlamentjébe rángatta. Az élete volt a tét. És a szabadság? Megmaradt álomnak: „Ez vesztünk vagy győzelmünk: sorsunk!”
Kovács Béla 1959. június 21-én hunyt el. Nem volt menekvés: a kormány saját halottjának tekintette. A búcsúztatásra Kádár Ortutay Gyulát küldte… S folytatódott, ami 1947. február 25-én dőlt el: hogy Magyarország nem lehet része a demokráciát és a jólétet létrehozó Európának, s hogy behozhatatlannak tűnő fél évszázados késéssel kell hozzáfogni ennek megteremtéséhez; hogy a nagy keleti birodalom ránk kényszeríti a kommunizmust, a szocializmust; hogy a következő évtizedeket emberek ezreinek meggyilkolása, százezreinek meghurcolása és millióinak megalázása fogja jellemezni. Az ő áldozatukra emlékezünk február 25-én.