Ha az MSZP–SZDSZ vezető garnitúrája és holdudvara számára derengene még, alig több mint tizenhat esztendeje milyen pártvezetőségi nyilatkozatokat tettek, biztosan nem kockáztatnák meg mostani, a véleménynyilvánítás szabadságjogait súlyosan korlátozó dörgedelmeiket és kormányzati intézkedéseiket. No, meg azt a szégyent, hogy erkölcsileg hiteltelenné válnak, amiért a politikai széljárástól, vagyis az éppen regnáló kormány színétől és érdekeiktől teszik függővé álláspontjukat. Pedig a Szovjetunió által leállított olajszállítások miatti benzináremelést követő taxis- és fuvarossztrájk kirobbanásakor az akkor még pártállami vonzalmait ügyesen rejtegető szabad demokraták azonmód röplapokkal szórták tele az utcákat, amelyeken legmesszebbmenő támogatásukról biztosították a polgári engedetlenségi mozgalom résztvevőit. Igaz, akkor még az MSZP-vel nem éltek megbonthatatlan, testvéri szimbiózisban. A rendszerváltáskor színleg háttérbe húzódó, még csak ébredő MSZMP-utódpárt is hasonló vezetőségi nyilatkozatot juttatott el a Magyar Távirati Irodán keresztül a közvéleményhez. Ezt a kommünikét az idők folyamán még sűrűbb feledés borította, hiszen 1990-ben a szocialisták parlamenti számarányukat tekintve kis párttá zsugorodtak. Az MSZP harcias húrokat pengetett, de jóval diplomatikusabban fogalmazott. Nem ösztökélte tagjait, barátait és üzletfeleit a polgári engedetlenségi blokád aktív felkarolására, ám akinek volt füle, pontosan értette, mi a pártutasítás. Az Országgyűlést az egész világ előtt szégyenszemre berlini falként körülvevő vasfüggöny melletti kiállásuk után figyelmünkre még méltóbb lehet az Antall-kormányról mondott lesújtó értékítéletük. Az első szabadon választott kormányt tudniillik főként azért találták bűnösnek, mert az ominózus benzináremelés előtt nem folytatta le az úgymond szokásos demokratikus egyeztetési mechanizmust. Ma, amikor a társadalom felháborodása azért növekszik, mert a reformoknak maszkírozott megszorító intézkedések a mindennapi megélhetést teszik lehetetlenné, különösen szembeszökő az újramázolt homlokzatú utódpártiak valamikori szociális túlérzékenysége. Ha a benzin szót kiemelnénk a nemes felháborodással teli szövegből, saját tizenhét évvel későbbi önmaguknak is adresszálhatták volna a felháborodást. Aggódtak az emberek megélhetéséért, visszautasítva az önkényes, a lakosságot, a családokat sújtó kormányzati intézkedéseket, a továbbgyűrűző áremelést. Figyelmeztettek: a tiltakozásokat kísérő szimpátia intő jel kell legyen a kormány számára.
Átírnák a történelmet?
Vajon feljelentenék-e a mai szocialisták és szabad demokraták 1990-es militáns önmagukat? Talán racionálisabb s erkölcsösebb cselekedet lenne a valódi szembenézés. Ahelyett, hogy az adófizetők által befizetett költségvetési apanázsukból Szembenézés címmel mellékletet finanszíroznak az MSZMP KB egykori lapjában. Amely olyan miniszterelnöki megszorítási magyarázó eposzt tartalmaz, ami a meghunyászkodásra, sorsukba való beletörődésre, az ellentétes vélemények elfojtására próbálja erőszakosan rávenni az állampolgárokat. A furcsa szelektív emlékezetkiesés azonban odáig megy, hogy mostani nyilatkozataikban már átírnák a történelmet is. Kuncze Gábor például 2005. szeptember 19-én a Magyar Rádióban azt mondta: a politikai megoldást azért szorgalmazza, mert volt már hasonló probléma a rendszerváltás óta: a taxisblokád. Az SZDSZ mai elnök-frakcióvezetője, aki már akkor országgyűlési képviselő volt, azt mondta, tizenhat éve is politikai megoldás született, a pártok közös nyilatkozata, amelyet egy vita után elfogadtak a parlamentben. Ezzel szemben a tény az, hogy 1990. október 28-án, vasárnap az Érdekegyeztető Tanácsban jutott megállapodásra a kormány, s hétfőn a parlamentben már a megoldott helyzetről mondhatták el véleményüket a politikai pártok. Demszky Gábor frissen megválasztott és ma is még regnáló fővárosi főpolgármester szintén deformálódott optikán keresztül látja az akkori történéseket. Az Indexnek adott interjújában megtagadva régebbi liberális önmagát úgy nyilatkozott: ma már nem lehetne taxissztrájkot szervezni, ráadásul az sem volt törvényes. „Akkor azonban az SZDSZ a taxisok mellé állt, politikusai a barikádokon szónokoltak” – vetette közbe az újságíró. Volt ilyen? – kérdezett vissza Demszky. Szimpatizáltak vele, de nem mondaná, hogy a mozgásszabadság korlátozása mellé álltak volna – reflektált. A főpolgármester súlyos memóriazavarai azonban nem gátolhatnak meg minket, hogy emlékezzünk régi vitézségükre, amikor politikusaik ott tüsténkedtek boldogan az úttorlaszok környékén, és óva intették a hatóságokat bárminő fellépéstől. Kőszeg Ferenc akkori szabad demokrata országgyűlési képviselő, a Magyar Helsinki Bizottság 2006-ban leköszönt elnöke volt talán a legaktívabb közülük, szinte minden kritikus ponton feltűnt, s harcosan üdvözölte a polgári engedetlenségi mozgalmat. Egy lapinterjúban kategorikusan kijelentette: mondjon le a kormány, legyen új koalíció. Kérlelhetetlen volt a kormánnyal szemben, mivel az nem tárgyalt egyetlen más politikai párttal sem az áremelésről. Haladéktalan egyeztetéseket sürgetett, amelyben azonban az Antall-kabinet már csak azzal a tudattal vehetne részt, hogy bukott kormány. Az SZDSZ emblematikus figurájának haragját pedig azért is vonta magára az államcsődöt(!) megörökölt első szabadon választott kormány, mert annak semmiféle gazdaságpolitikai elképzelése nincs. Míg az SZDSZ izgalmi állapotba került a közeli kormánybukás lehetőségétől, addig az MSZP látszólag higgadtan, inkább befelé örülve, ám kitapintható elégedettséggel konstatálta az események menetét. Ez azonban nem gátolta meg őket abban, hogy hasonló agresszív nyilatkozatokat tegyenek. Békesi László, a Kádár-rendszer legutolsó pénzügyminisztere például a szakértelem magasából oktatta ki arról Antallékat, mi a teendő. Kormánypuccs zajlott le – mondta a Horn-kormány majdani pénzügyminisztere, aki szerint főként azért ítélendő el az áremelés, mert valójában a költségvetés hiányát akarták csökkenteni. „De kérem, puccsszerűen nem szokás költségvetési intézkedéseket hozni!” – jajdult föl a „végképp elfogadhatatlan” döntésektől. Kifogásolta azt is, hogy a költségvetés helyzetéről nem tájékoztatják az Országgyűlést. Nem tudjuk, Békesi László most, 2006–2007-ben miért nem hallatja hangját, amikor az MSZP–SZDSZ-kormányzat lényegében minden, általa hiányolt lépést tudatosan bojkottál mind a mai napig? S azt se hallgassuk el, amiről viszont ő hallgatott: Békesi tudhatta a legpontosabban előző főpénzügyérként, hogy a több mint negyven év utáni első nem kommunista kormány számára teljesen kiürített állam- és tb-kasszát adtak át éppen ők. Hátrahagytak viszont huszonkétmilliárd dollárt – államadósságban.
A sajtó akkor a blokád mellé állt
A hazai, reformerimázsát már gondosan kiépített média ekkor mutatta ki valódi kötődéseit. Óriási ovációval fogadta a taxisblokádot, és gyújtó hangon buzdított széles körű támogatására. A napilapok hasábjain szinte alig fértek el a polgári engedetlenségi mozgalmat dicsőítő cikkek, amelyek egyszersmind azt is sugallták, hogy a kormány – minden ellenkező nyilatkozata ellenére – erőszakkal akarja felszámolni az ország minden csomópontján elhelyezkedő barikádokat. Göncz Árpád köztársasági elnököt mint megmentőt üdvözölték, s azt a hatást keltették, mintha személyes közbenjárására állt volna el a belügyminiszter és a kormány a karhatalom, rendőrség és hadsereg bevetésétől. Azt sem tették kérdésessé, hogy új kormány megalakulását tartanák szükségesnek ők is. „Nincs megoldás? A kormány mondjon le!” – öles címmel jelent meg például a szombati Népszava, s hatalmas felkiáltójellel, „Megbukott” című vezércikket tett közzé szintén a nyitóoldalon, amely így zárult: „A demokráciák íratlan szabálya, hogy ha egy kormány megbénította önmagát, akkor lemond. Átadja a helyét. Mert nem egy kormány, hanem egy ország sorsa a tét.”
Morálisan ma lenne indokolt, hogy ilyen cikkek szülessenek a baloldali liberális sajtóban. A műbaloldali médiaszereplők viszont nemhogy a polgári engedetlenségi mozgalmakat nem tűrik, de még a jogos és jogszerű demonstrációkat, lakossági tiltakozásokat, sztrájkokat sem. Függetlenül attól, hogy kórházuk bezárása ellen tiltakozó idős emberekről, gyermekes anyákról vagy törvénytelen helyzetet megszüntető, vasfüggönybontó országgyűlési képviselőkről van szó. Sőt elkötelezetten támogatják, hogy a hatalom véres szigorral csapjon le mindenfajta, általuk rendbontónak titulált elemre, aki rosszkor van rossz helyen, legyen akár ünneplő vagy hivatását gyakorló újságíró, politikus vagy egyházi személy.
Kormányt buktatott
volna az SZDSZ
„Ez a kormány nem alkalmas arra, hogy az országot kivezesse a súlyos válságból. Az országnak haladéktalanul felkészült, a lakosság bizalmát megszerezni képes kormányra van szüksége.” Gondolhatnánk, egy mai nyilatkozat hangzik így. Csak hát ez a verdikt nem most, hanem 1990. október 26-án hangzott el az SZDSZ vezetőinek rendkívüli sajtótájékoztatóján. „A kormányban nem tudatosul, hogy voltaképpen politikailag már megbukott, megpróbálja továbbvinni az ügyeket az eddigi módon” – szögezte le annak a pártnak a vezetősége, amely ma már nyíltan kiáll a brutális rendőri intézkedések, a hatóságok joggal való, hatalmi visszaélései mellett, és hangosan sikoltozik, ha bárki meg meri pendíteni, hogy a kormány talán nem képes végigvinni a négyéves ciklust.
Az 1990. őszi válság idején, a vasárnap késő esti megállapodást követően az MSZP és az SZDSZ egyöntetűen üdvözölte, hogy semmilyen formában nem vetették be a rendőrséget a polgári engedetlenségi mozgalom résztvevőivel szemben. A valamikori liberális párt akár meg is szívlelhetné Pető Iván akkori parlamenti intelmeit. Az SZDSZ frakcióvezetője azt mondta: ha egy tiltakozó megmozdulás országos méretűvé dagad, akkor demokratikus kormánynak mindenképpen a békés, tárgyalásos kibontakozás útját kell keresnie. Ha a dátumot kitakarjuk, a mai kabinetnek is címezhetné ezeket a szavakat is: a társadalomnak vissza kell nyernie a hitet, hogy a kormány igazat mond, lépései kiszámíthatók, és a gazdasági kibontakozást szolgálják. Maximális empátiával viszonyult a polgári engedetlenségi mozgalmak iránt, és azt javasolta a munkavállalóknak és a vállalkozóknak, alakítsanak ki erős érdekvédelmi szervezeteket, ha nem akarják, hogy minden érdekkonfliktus során barikádok emelésével legyenek csak képesek tárgyalási helyzetbe hozni magukat. Vagyis: az SZDSZ jogosnak tartotta a barikádépítést, s csupán célszerűségi és hatékonysági okokból tanácsolta az elégedetlenkedő társadalomnak a jogállami eszközöket.
Horn Gyula, az MSZP elnöke lényegében egyetértett az SZDSZ véleményével, miszerint az emberek csupán végső elkeseredésükben és a kormány szavahihetőségébe vetett bizalom megrendülése miatt nyúltak a polgári engedetlenség fegyveréhez. A volt miniszterelnök kis változtatásokkal szintén elmondhatná ugyanazt a beszédet saját kormányának, mint amelyet meglehetősen fölényesen adott elő egykoron. Minden esetleges későbbi kormányellenes megnyilvánulásra már előre felmentést adva úgy fogalmazott: kezdettől fogva azon az állásponton voltak, hogy az áremelés mértéke és módja elfogadhatatlan, de az ország megbénítását mégsem szabad gyakorlattá tenni. Amit viszont gyakorlattá kell tenni, azt a kormány figyelmébe ajánlotta: minden olyan kérdésben, amely széles társadalmi rétegeket érint, döntésének meghozatala előtt a törvénynek megfelelően köteles kikérni az érintett társadalmi szervezetek és képviseletek véleményét. Kegyesen úgy tett, mintha csupán rajtuk múlna a kormány helyén maradása, mondván: „Nem követeltük és nem követeljük a kormány lemondását.” Tizenhét év elmúltával még plasztikusabban rajzolódik ki, hogy kis pártként mégis mennyire hatalomban érezte magát az országot tönkretevő MSZMP utódpártja, függetlenül ellenzéki pozíciójától. Ez nem csak abban nyilvánult meg, hogy egyfajta felettes hatóságként meg akarta szabni a kormánynak a konkrét cselekvési menetrendet, felajánlva „szakértőit”. Abban is, hogy kvázi közbenjárást ígért a csapatait az országban még mindig állomásoztató Nagy Testvér felé. A válság megoldását így látta: „Mindenekelőtt arra van szükség, hogy folytassuk vagy újólag kezdjük meg az erőfeszítéseket a Szovjetunióval való érdemi tárgyalások érdekében.” Fenyegető éllel hozzátette: „Enélkül nem csillapíthatók a feszültségek.”
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
