Átkelők

„Ha régebbi korban élnék, tegyük fel, és választhatnék, azt hiszem, leginkább íródeáknő lennék valahol, a szépen írás és a szépen olvasás öröméért” – írja Márton Gyöngyvér. Vajon hányan vannak még, akikben efféle vágyak dolgoznak? A világ gyors lett, hangos és felületes, az emberek rettegnek a magánytól, ezért örökösen szól a tévé, a rádió. A csend kiment a divatból. És minden, aminek a csend a feltétele lenne: az elmélyülés, a meghittség, az alkotás, az emlékezés. Pedig csak nemzedékekből, az ő örökségükből rakható össze értelmes folytatás, ezért az emlékeket szépen össze kell gyűjteni, egymás mellé rendezni, és azután továbbadni. Márton Gyöngyvér már második kis kötetében rakosgatja olvasói elé történeteit. Az erdélyi kisleányét, akinek a gyermekkor megadta a legtöbbet, amit adhat: a nagycsalád összetartó szeretetét, a nélkülözésben is gazdag szellemi útravalót csomagoló szülőket, nagyszülőket. Azután a Magyarországra érkező fiatalasszonyét, aki élhet bár jobban, felnőttebben, de akit Erdély nem ereszt.
A novellafüzér kétségkívül legmívesebb, legdrámaibb darabja az Átkelés című, benne az áttelepülés minden gyötrelme, fájdalma, kétsége és megaláztatása, a menni vagy maradni tragikus dilemmája, majd a soha el nem múló fájdalom, a szülőföld elvesztése. Az Átkelés valójában az anya síremléke. Ilyen fejfát csak asszony tud állítani, akiben nem hivalkodási vágy van, hanem mély, ragaszkodó gyermeki szeretet. A Márton Gyöngyvér emelte síremlék mellé odagyűlhetnek mindazok, sok százezren, akik tudják és ismerik a hazátlanság és a hazatalálás gyötrelmeit.
Mindaz, ami a központi írás köré kerül, csendes emlékezés. Szép míves munka – melynek a kiadó méltó külsőt adott –, valódi novella fel-felcsillanó humorral, meg-megcsillanó könnyel. A jó emlék nem az, mely megszépít mindent, hanem ami a később jövőknek is tanulságul szolgálhat. Ezt a leckét Márton Gyöngyvér jól megtanulta.
(Márton Gyöngyvér: Átkelő. Antológia Kiadó, Budapest, 2006. Ármegjelölés nélkül)