Pitirim Sorokin Társadalmi és kulturális mobilitás című könyve (1927) új irányt szabott a társadalom szerkezetéről való tudományos gondolkodásnak. Szerinte egy társadalmat elsősorban nem az minősít, hogy mekkorák a társadalmi egyenlőtlenségek, hanem az, hogy mennyire van az embereknek származásuktól függetlenül esélyük arra, hogy bármelyik pozíciót elfoglalhassák. Ezzel új eszme született: a teljesítményt korlátozó, a fejlődést ellehetetlenítő egyenlőségeszme helyébe az esélyegyenlőség eszménye lépett.
Új irány született a társadalomról való tudományos gondolkodásban is: a szárnyait bontogató szociológia központi témájává vált a társadalmi mobilitás vizsgálata. Kisebb empirikus kutatások már korábban is mérték a szülők helyzetének hatását a megkérdezett társadalmi pozíciójára, sőt makrostatisztikai eszközökkel a világon elsőként az 1930. évi magyar népszámlálás kérdezte az apa foglalkozását. A téma módszeres tudományos vizsgálatának igénye azonban csak a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején fogalmazódott meg, amikor a frissen szervezett Nemzetközi Szociológiai Társaság (ISA) társadalmi rétegződéssel foglalkozó kutatási bizottságában kidolgozták a társadalmi mobilitás vizsgálatának alapvető paradigmáit. Ebben az ötven évben igen sokat fejlődött a kutatás módszertana és eszköztára, bonyolult matematikai modellek születtek, és talán éppen ez a kutatási folyamat járult hozzá leginkább, hogy a szociológia esszéisztikus megközelítésből valóban tudománnyá váljon. Elméleti szempontokból két csomóponti probléma emelhető ki a kutatások tengeréből.
Az egyik a társadalom nyitottsága, amelyet már Sorokin is a társadalmak legfontosabb minősítő kritériumának tartott. Az ISA-paradigma megalkotói szerint, ha veszünk egy mobilitási táblát (ahol például a sorokat az apa foglalkozási csoportjai, az oszlopokat pedig a fiú foglalkozási csoportjai jelentik), akkor egy társadalom annál nyitottabb, minél többen vannak a táblázat fő átlóján kívüli cellákban (tehát ahol az apa és a fiú foglalkozási csoportja eltér egymástól), és minél kevesebben a fő átló mentén. Az első nemzedék kutatásainak legfőbb tanulságát abban foglalták össze, hogy a különböző nyugati országok ipari társadalmaiban a társadalmi mobilitás általános mintája nagyon hasonló.
A másik elméletileg meghatározó kérdéskör azzal kapcsolatos, hogy mi befolyásolja az egyéneknek a különböző foglalkozási és társadalmi pozíciókba kerülését, vagy az előző problémakör terminológiájával megfogalmazva: mitől függ az, hogy ki marad a fő átlóban (megtartva szülei társadalmi-foglalkozási pozícióját), és ki kerül ki onnan, lesz felfelé vagy lefelé mobil? Az elméleti és empirikus munkák mindegyike arra a következtetésre jutott, hogy az iskolai pályafutás és az iskolai végzettség a fő tényező a státusmegszerzés folyamatában, ez felel mind a mobilitásért, mind a reprodukcióért. Kutatások igazolták, hogy a modern társadalmakban az iskolán keresztüli hatás lényegesen erősebb, mint a származás közvetlen hatása.
Ezek a kutatások a társadalmi státust vagy a társadalmi-foglalkozási csoporttal és az osztályhelyzettel, vagy a nemzetközileg standardizált foglalkozási presztízsskálával, illetve a foglalkozások társadalmi-gazdasági indexével mérték. A mobilitáskutatás fő áramához képest másodlagosak maradtak azok a kísérletek, amelyek a jövedelmi mobilitással, az életstílus nemzedékek közötti változásával foglalkoztak, vagy a társadalmi státus sokdimenziós mérésére tettek kísérletet, illetve ezeket a többdimenziós státusmegközelítéseket a státusmegszerzés folyamatára alkalmazták. Az utóbbi kategóriában kiemelkedik Róbert Péter munkássága, aki összetett modelljeivel a származás hatását a jelenlegi státusra az egyszerűbb modellek 20–25 százalékával szemben harminc százalék fölé formázta.
Nem sokkal hatalomra jutása után Tony Blair egyik beszédében azt mondta: „Az új Nagy-Britannia olyan meritokrácia, melyben lebontjuk a vallási, faji, kulturális és osztálykorlátokat.” Egy ilyen kijelentést az elmúlt száz évben a legszélesebb értelemben vett politikai baloldalról azonnali kiátkozás követett volna. Most pedig a politikai baloldal szótárába is bevonult a meritokrácia kifejezés, amelyet Michael Young alkotott meg az ötvenes években. Young alaptézise az volt, hogy a modern társadalmakban a képesség és a teljesítmény veszi át a származás szerepét az embereknek a társadalomban való elosztásában. Egyes kutatások szerint a modernizáció hatására csökken ugyan a származás szerepe, és nő a meritokratikus elveken alapuló kiválasztás, azonban mind a mai napig nem meggyőzőek a származás szerepének csökkenésére utaló empirikus bizonyítékok.
A Wisconsin Longitudinal Study 1957-ben több mint tízezer középiskolás vizsgálatával indult, és egy részüknek a pályáját a mai napig követi különböző technikákkal. A Wisconsin-modell legfontosabb megállapítása, hogy a mért képességeknek az iskolai teljesítményre, a származásnak pedig elsősorban az iskolai aspirációkra van meghatározó hatása. Ugyanakkor a foglalkozási karrierben és sikerben a szellemi képességeknek csak másodlagos szerepük van, az életpálya során az iskolai végzettség szerepe az elsődleges.
Jelentős kihívás érte az ISA-paradigmán nyugvó mobilitásfelfogást a pszichológia részéről. Az IQ-kutatások kapcsán ugyanis viszonylag széles körben terjedt el az a nézet, hogy a mentális képességek lényegesen erősebben befolyásolják az egyén életpályáját, mint a származása.
Ezeket az eredményeket élénk elutasító reakciók fogadták. Az intelligenciateszt-vizsgálatok kritikája részint minden ilyen kutatás megbízhatóságát kétségbe vonta, részint pedig arra mutatott rá, hogy már a korai IQ-teszteredményekben is ott van az eltérő családi környezet hatása. A kritikusok joggal mutattak rá, hogy nem meggyőzőek az adatok, amelyek a meritokratikus kiválasztás növekvő szerepére utalnak. Könnyen lehet, hogy az iskolázottságnak a társadalmi státus vonatkozásában növekvő súlya csak azt jelenti, hogy az iskola közvetítő szerepe nő meg az előnyök és a hátrányok átörökítésében.
A vita a XX. század végén újra fellángolt. A National Child Development Study kutatói az 1958 egy adott hetében született összes gyermek és szüleik körében végeztek különböző vizsgálatokat 1991-ig, az alanyok 33 éves koráig. A széles körű adatbázis segítségével Peter Saunders azt kívánta megállapítani, hogy a képességek és a teljesítmény vagy pedig a társadalmi előnyök és hátrányok járulnak-e hozzá nagyobb mértékben a társadalmi sikerhez vagy sikertelenséghez. Arra az eredményre jutott, hogy a képességek és a motiváció lényegesen erősebben hat a 33 éves kori státusra, mint a származás.
A mobilitás problémájával foglalkozó kutatóknak szét kellene választaniuk két kérdéskört. Egyfelől azt, hogy miként foglalnak állást az osztályszerkezet versus meritokrácia ideológiai vitájában. Másfelől annak elismerését és elfogulatlan vizsgálatát, hogy a származás, a képességek és a teljesítmény milyen konkrét szerepet játszik a státusmegszerzés folyamatában.
Józan ésszel senki sem vitathatja, hogy a velünk született képességeknek bizonyos teljesítmények elérésében szerepük van. A kiemelkedő tehetség minden valószínűség szerint genetikailag kódolt, és a hátrányos származás akadályozhatja ugyan e képességek kibontakozását, de nem feltétlenül akadályozza meg, és fordítva. Bizonyos hátrányok szintén genetikailag kódoltak, még akkor is, ha ezek érvényesülését a modern orvostudomány igyekszik kiszűrni, és a kedvező családi környezet képes lehet a születési rendellenességekből adódó hátrányok enyhítésére. Feltételezhetjük azt is, hogy a velünk született képességek és a származásból és a családi, társadalmi környezetből adódó hatások kölcsönhatásban vannak egymással, és a státusmegszerzés folyamatában is ez a kölcsönhatás érvényesül.
A mobilitáskutatás jövője szempontjából az egyik alapvető kérdés, hogy terméketlen ideológiai viták helyett a képességek és a származás társadalmi státusra való tényleges hatásmechanizmusát feltárja. Ennek a hatásmechanizmusnak a pontos ismerete nélkül is tudjuk azonban, hogy a képességek és a származás együttesen sem magyarázzák a társadalmi státus szórásának több mint a felét. Feltételezésünk szerint a másik ötven százalék az egyén életútjában keresendő. A meritokrata elméletek ennek az életútnak a státusmegszerzés folyamatára leginkább ható tényezőit foglalják össze a teljesítmény fogalmában.
Hauser és Faetherman nyomán a mobilitáskutatás az iskolai végzettségben véli megtalálni e teljesítmény legfontosabb elemét. Egy pillanatig sem vitatjuk, hogy makroszinten valóban az iskola a státusmegszerzés legfontosabb intézménye a modern társadalmakban. Ugyanakkor tudjuk, hogy a mobilitás finomszerkezetében jelentősek az iskolától független hatások. Egy adott társadalmi rétegen belül az iskolai teljesítmények alapján korántsem lehet előre jelezni, hogy az „életben” ki lesz sikeres, ki sikertelen vagy átlagos. Feltehetőleg itt igen fontos szerepet játszanak olyan motivációs és értékválasztási tényezők, amelyeknek a pszichológia és a munkagazdaságtan lényegesen több figyelmet szentel, mint a szociológia és a hagyományos mobilitáskutatás.
Végül a státusmegszerzés folyamatában jelentős szerepet játszanak olyan elemek, amelyeket a szerencse fogalmában foglalunk össze. Meg kell különböztetnünk a nem ismert véletlenszerű hatásokat azoktól a tudott, de nem mért vagy nehezen mérhető tényezőktől, amelyek képességektől, származástól, az egyén törekvéseitől függetlenül végigkísérik az emberek életét, és jelentős hatással vannak az egyén életpályájára.
Ezeknek a tényezőknek egy része makroszinten jelentkezik, de különböző hatással lehet az egyéni életpályákra. Egy-egy új gazdasági ágazat megjelenése más lehetőséget teremt a „szerencsés” időszakban induló nemzedék számára, mint később jövő társaiknak. A forgandó szerencse más elemei közvetlenül az egyén életében jelennek meg. A mobilitáskutatás új perspektíváit nyithatná meg, ha az életpálya feltehetőleg csak intenzív kutatási technikákkal feltárható elemeit be tudnánk építeni a mobilitáskutatás adatbázisaiba.
A Blau-Duncan által meghatározott egyszerű státusmegszerzési modellt egy négyelemű modellé fejleszthetjük tovább, ahol a megszerzett státus a képességek, a származás, a szerencse és a teljesítmény eredője. Ez a megközelítés több ponton is paradigmaváltást igényel a mobilitáskutatásban. Egyfelől a retrospektív adatgyűjtést olyan panelvizsgálatoknak kell felváltaniuk, amelyekben már viszonylag korai életkortól követhető a képességek kibontakozása és az életpálya fordulói. Másfelől interdiszciplináris együttműködésre van szükség – különösen a pszichológusokkal és a genetikusokkal – a standardizált mérési technikák kialakításában. Harmadrészt kísérletet kell tennünk a kvalitatív életpálya-információk standardizálására, illetve ezen információk beépítésére a hagyományos kvantitatív mobilitási adatbázisokba. Végül fel kell szabadulnunk mindazon ideológiai előítéletek alól, amelyek az elmúlt nyolcvan év mobilitáskutatásaira rárakódtak. Ez pedig mindenekelőtt az esélyegyenlőség fogalmának újragondolását igényli.
A fenti szöveg a február 19-én elhangzott előadás rövidített változata. Megtekinthető február 24-én (szombaton) 10.40-kor a Duna Televízió és 13 órakor az MTV műsorán. A következő előadást február 26-án 19.30-kor a Jövő Háza Teátrumban (Budapest II., Fény utca 20–22.) Zoletnik Sándor tartja Magfúzió – energiaforrás a jövőnek címmel. A részvétel ingyenes, az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
