Beethoven szimfóniái a legelcsépeltebb darabok. Persze a kilences sorozat ettől még remekmű marad, csak hát mit tegyünk, ha a Sorsszimfónia kopogó első taktusaival minden rajzfilmes ijesztget, ha az Örömódát himnuszává nyirbálja az unió, s ha az Eroica csengőhangban terjed? De Beethovennek szerzőként is annyi: Chuck Berry vagy a Beatles még csak túl akart lenni rajta, Hollywood már egy neveletlen bernáthegyit ért e név alatt.
És akkor – 1990-et írunk – jön a régi zene apostola, Nikolaus Harnoncourt, és egy friss londoni zenekarral újrarajzolja e műveket. Egy gambaőrült csellista, aki húszévnyi szimfonikus rutinját szeretné feladni és feledni épp húsz éve, immár karmesterként – és az Európai Kamarazenekar, tucatnyi nemzet harmincöt körüli muzsikusa. Grandiózus tervük, hogy koncerten, vágatlanul rögzítenek a dirigens számára oly kedves Graz egy ekkora apparátushoz illő termében.
Ne a kiadvány által felkínált szimfóniaközi szünetben lessünk Harnoncourt műhelyébe, hanem a VIII. és a VI. előtt. A maestro középfokú angolján képes beszéddel instruál. „Aludjanak, kedves elefántjaim” – szól a Pastorale kürtjeihez, „ez a pizzicato orgiája, de hús-vér hangokat pengessenek, ne csontokat!”, így a vonóskar felé. A félfelnőtt muzsikusok vigyorognak, és a megfelelőt fantáziálják. A legkülönösebb kérés e formatanba hajló mondat: „ne folytatásnak képzeljék ezt a melódiát, hanem reakcióként”. Felhúzhatná szemöldökét a hangszerjátékos: akkor most forte vagy piano, hosszan vagy röviden? De ezek a fiatalok betörtek már, két éve értik Harnoncourt allegóriáit, absztrahálnak egy amúgy is absztrakt műfajban.
Kéziratok lupézása és XX. századi absztrakció ölelkezik Harnon-court praxisában. Korhű, száraz trombiták – nyíló krodokilállka-pocs-effekt: efféle párokból sokat gyűjthetünk a próbán. Az előadásra összeérik a mixtúra, a maestro is másként, lényegre tapintóbban dirigál nézők előtt. Beethoven újrarajzolt arcéle effektuális zenén át fénylik fel: éles, néha metsző vonások, minden ránc intenzíven rezdül, minden ív tart valahova. A pálcátlan karmester különös, ritkás mozdulataival magas hőfokon képes tartani muzsikusait.
Beethoventől nem maradt ránk DVD-felvétel. Szép, hogy elfutó kézírását, hangjegyeit minden muzsikus érteni véli, de abban is találni szépséget, hogy mind máshogyan. Élethű vonások ezek vagy korhű fantazmagóriák? Hívjuk varázslatnak? Vagy ne hívjuk sehogy? Csak ballagjunk le érte a boltba.
(Beethoven: VI. & VIII. szimfónia; Harnoncourt – Warner, 2007.)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
