Blair dicstelen távozása

Bajban van Tony Blair, adtuk hírül számos alkalommal az elmúlt időszakban. Mára azonban az események túlléptek ezen a kijelentésen. A brit miniszterelnök nemcsak bajban van, már távozása is biztos. Mi több, elgondolkodva szemlélhetjük, miként éli fel maradék erkölcsi tartalékait a nemrég még világszerte lelkesen ünnepelt politikus.
A magyar mozikban is nagy sikerrel vetített A királynő című film egyik kulcsjelenetében II. Erzsébet arra inti a magabiztosan mosolygó munkáspárti miniszterelnököt, hogy bukása elkerülhetetlen, és váratlanul csap majd le rá. Mondhatnánk erre, hogy előbb-utóbb minden politikai karriernek szükségszerűen véget kell érnie, csakhogy Tony Blair esetében mégsem elégedhetünk meg ilyesfajta általánosságokkal. A New Labour kikovácsolója ugyanis olyan általános népszerűségnek örvendett még néhány esztendeje is, amire a XX. században nemigen akadt példa brit földön. Ne felejtsük el, hogy a háborút megnyerő Winston Churchillnek a nép akaratából mennie kellett hivatalából, s hogy Margaret Thatcher igen megosztó személyiség volt: egy időben a baloldal valóságos ördögöt látott benne. A konzervatív elemeket saját politikai filozófiájával sikerrel ötvöző Tony Blair jó ideig el tudta hitetni az emberekkel, hogy az egész nemzet képviseletére hivatott, s hogy a belőle áradó dinamizmus és intelligencia felülírja a baloldali–jobboldali pártoskodást. Sikerének kulcsa az volt, hogy adott esetben a tory táborban is politizálhatott volna, legközelebbi munkatársai is egytől egyig pragmatikus, korszerű emberek hírében álltak.
Mindez azonban csak a látszat volt. Már miniszterelnökségének első időszakaszában felfigyeltek arra az éles szemű bírálók, hogy Blair széles mosolya és tagadhatatlanul megnyerő kommunikációja (hangszínét és beszédét a stratfordi színészek is megirigyelhetnék) gyakran rutinszerűen elfedi a kormányzat fogyatékosságait. Ezek sorában mindenekelőtt a Munkáspárt belső viszonyairól kell szót ejteni, annál is inkább, mert a brit baloldali párt az elmúlt tíz évben mindvégig súlyos megosztottsággal küszködött. A hagyományos brit szociáldemokrácia hívei számára Blair túlságosan is tory volt, mások pedig nem felejtették el, hogy a miniszterelnök – legalábbis látszólag – pártbeli vetélytársa, Gordon Brown karrierjének árán lépdelt fel a hatalom grádicsain. A munkáspártiak belső vitái az iraki háború idején váltak világossá a kívülállók számára, amikor – többek között a baloldalinak mondott értékek nevében – egymillió ember tüntetett Londonban. Ezeknek a polgároknak a jelentős része a Munkáspártra szavazott, utcai jelenlétük pedig félreérthetetlenül jelezte, hogy Tony Blair kormánya végérvényesen a szakadék szélére sodródott.
Így utólag világosan látszik, hogy Blairnek már David Kelly fegyverzetszakértő tisztázatlan körülmények között bekövetkezett halálakor le kellett volna mondania. Úgy még menthette volna a menthetőt, saját politikai örökségét és pártja becsületét. Nem tette. Nem hajolt meg akkor sem, amikor frakciójából egyre többen nyilatkoztak félvállról és lekezeléssel háborús politikájáról. Tony Blair végül addig húzta-halasztotta a saját távozását, amíg menthetetlenül bele nem sodródott miniszterelnöksége legszégyenletesebb históriájába, a jelenleg tetőző adományozási botrányba. Az ügy már csak azért is figyelemre méltó, mert ismét a konzervatívok régi félelmét, a hagyományos Anglia lebontását vetíti elénk (ebben a tekintetben kísértetiesen hasonlít a rókavadászattal és a Lordok Házának reformjával kapcsolatos tervekre). Miről is van szó? A Munkáspárt a 2005-ös választási kampány előtt – előzetes bejelentés nélkül – 14 millió fontos (mintegy 5,4 milliárd forintos) kölcsönt vett fel vagyonos adományozóktól. A kampányt hitellel támogatók közül egyeseket a kormány nemesi rangra és felsőházbeli tagságra javasolt, miközben a kiváltságok pénzért történő osztogatását törvény tiltja. Blairt másfél hónapon belül másodszor hallgatta ki a Scotland Yard, és ezt a tényt nem szépíti a Downing Street-i közleménye sem, miszerint a miniszterelnököt tanúként, s nem gyanúsítottként idézték meg.
Pénzért osztogattak nemesi kiváltságokat. Bármi is lesz a történet vége, az egyszerű polgárban ez a momentum marad meg a Blair-kormány hattyúdalaként. Ne felejtsük el, hogy a brit társadalom józanságról és becsületességéről alkotott fogalmait nem szabad hazai mércével mérnünk – bármennyire is megváltozott az elmúlt évtizedekben a szigetország közéleti arculata, bizonyos dolgokat még az ország miniszterelnökének sem szabad büntetlenül elkövetnie. Kétségkívül szimpatikus vonása például az ottani sajtónak, hogy a magyarországival ellentétben egységesen felsorakozik a nemzeti ügyek mellett. Ennek illusztrálására elegendő egyetlen példa: az uniós forrásmegosztás idején a brit újságok olyan harsány, kormányellenes szalagcímekkel jelentek meg, amely a kettéosztott, ideológiák mentén működő Magyarországon elképzelhetetlen. Árulást, aljas trükköt kiáltottak még a baloldali újságok is, pusztán azért, mert azt sejtették, hogy a londoni kormány a kelleténél mélyebben nyúl az adófizetők zsebébe. (Gondolatkísérletként megjárja, hogy a sokat hangoztatott brit mérce szerint mit kellene írniuk a kormánypárti magyar lapoknak most, amikor bezárják az iskolákat és a kórházakat, megszüntetik a vasútvonalakat, megemelik a gáz árát, eltörlik a kedvezményeket.)
Tony Blair sorsa akkor pecsételődött meg végérvényesen, amikor a brit sajtó megkondította felette a vészharangot. Amikor a feleségéről, minisztereiről, barátairól egyre több olyan hírt szellőztettek meg, amelyek 1998-ban még nem keltettek volna különösebb feltűnést. Csakhogy a brit közvélemény nem felejt. Azonkívül nemigen érti, hogy a Blair által előszeretettel hangoztatott korrektség és nyitottság meghazudtolásaként miért kellett teljes mellszélességgel támogatni az amerikai szövetséges iraki terveit. Nem túlzás azt állítani, hogy a miniszterelnök nem is annyira az iraki kalandba, mint annak politikai következményeibe, a tetőző hazugságözönbe, a sorozatos botrányokba bukott bele. Joggal tehetjük fel a kérdést, kipukkant volna-e a léggömb akkor is, ha az Egyesült Királyság átvészeli háború nélkül az ezredforduló első éveit? Elnézve a tory ellenfél állandósult helykeresését és szerepzavarát, Tony Blair egy-két ciklusig valószínűleg maradhatott volna. Cseppet sem mellékesen pedig valódi történelmi figuraként lépett volna le a színről, amikor kitelik az ideje.
Így viszont botrányhősként és nagyszerű színészként marad meg a brit közvélemény emlékezetében. Kijelölt utóda, Gordon Brown cseppet sincs irigylésre méltó helyzetben.