Bush a kapuk előtt

Megszaporodott azoknak az elemzéseknek, latolgatásoknak a száma az utóbbi időben, melyek szerint az Egyesült Államok be fog avatkozni Iránban, még mielőtt lejárna George W. Bush mandátuma. Tovább pontosítják a bekövetkező akció várható idejét azok, akik szerint a lépésre még az előtt sor kerül, hogy az elnök egyetlen komoly külföldi szövetségese, Tony Blair nyáron távozna hivatalából, „utánam az özönvíz” alapon. Az elmélet további építőkockái ezután szinte maguktól a helyükre kerülnek. Hosszú idő óta először ismét két amerikai repülőgép-hordozó flottakötelék teljesít majd szolgálatot a Perzsa-öbölben és az Arab-tengeren. Kisebb meglepetést okozva hirtelen sikerül megállapodást kötni Phenjannal, kétségtelenül tovább csökkentve annak az esélyét, hogy több mint fél évszázadnyi tűzszünet után éppen most törjön ki háború ismét a Koreai-félszigeten. Minden bizonnyal más alakzatot is ki lehet rakni ezekből az építőkockákból, de az utóbbi időszak eseményei tükrében tagadhatatlanul nagy a valószínűsége az Irán elleni katonai akció bekövetkeztének.
Míg egy ilyen támadás okaként Irán nukleáris programját, annak „időbeni” derékba törését jelöli meg a nyugati diplomácia és a fősodrú média, ebben sem lehet holtbiztos az óvatos megfigyelő. Nem csak azért, mert négy éve az Egyesült Államok hasonló (azóta megcáfolt) indokokkal rohanta le Irakot, és még csak nem is azért, mert a hírszerzési adatok hozzáférhetetlensége miatt egyszerűen nem lehet tudni, hogy milyen célt is szolgál Teherán nukleáris programja. Sokkal inkább azért, mert állami entitásként Irán áll már csak az útjában a térséggel kapcsolatos nyilvánvaló amerikai geopolitikai és energetikai stratégia megvalósításának. Annak állítása, hogy háromezer uráncentrifuga üzembe helyezésével és a buseri erőmű orosz fűtőelemekkel történő ellátásával Irán „átlépi a piros vonalat”, csupán ügyes példája a kommunikációs fölény kihasználásának – függetlenül attól, hogy Teherán egyáltalán elindult-e, és ha igen, meddig jutott a nukleáris fegyverek felé vezető úton.
Léteznek más, a katonai opció bekövetkeztét valószínűsítő gondolatok is. Eszerint az a megállapítás, miszerint Irakban az amerikai invázió nem érte el célját, csak annyiban igaz, hogy nem sikerült az országot pacifikálni; a jelenlétet, az olajtartalék feletti ellenőrzést ezzel szemben sikerült biztosítani. Az amerikaiak bent vannak, a felkelők kiverni nem tudják őket, az olaj pedig nem megy sehova. A háborúság hangsúlya ráadásul 2003 óta a megszállók elleni harcról áthelyeződött a síita–szunnita frontvonalra, ami aligha válik javára az amerikaiakkal szembeni iszlám fellépésnek. Egy Irán elleni akció még jobban felkavarná az iszapot ebben a közvetett hatásmechanizmusokkal operáló, megelőző stratégiában, amelynek immoralitásán kívül az a legnagyobb baja, hogy egymást követő lépései egyre nagyobb kockázatokat hordoznak magukban, úgy az érintettekre, mint a kívülállókra nézve.