Cigányútra ment szerződés

Baranya István tíz éve igazgatja az esztergom-kertvárosi Arany János Általános Iskolát. Főiskolás éveiben itt hospitált, s 1997-ben tért vissza az önálló irányítószámmal és részönkormányzattal rendelkező városrészbe. Ezt régebben hívták Kenyérmezőnek és Esztergomtábornak is – manapság a 27 ezer esztergomi lakos közül hétezren élnek itt, s közülük 250-260 az iskoláskorú. Az igazgató már az első pillanatban szembesült azzal a gonddal, hogy a szülők egy része – élve a szabad iskolaválasztás jogával – a város más intézményeibe, esetleg dorogi iskolákba íratja be gyermekét. Nyilvánvalónak tűnt az ok is: a tanulók negyven százaléka roma, s úgy gondolták, ez az oktatás színvonalának a rovására megy. Az itteni cigány családok ugyan viszonylag rendesen járatják iskolába a gyermekeiket, a szegénység a köreikben azonban még szembetűnőbb.

Adjunk többet

Baranya direktor nem nyugodott bele a megváltoztathatatlanba, a lappangó előítéletekbe és a forráshiányos önkormányzati iskola státusába. Miközben a városi képviselő-testület tagjaként a kulturális és sportbizottságot elnökölte (MLSZ-aktivistaként nemrég ő szervezte Alex Ferguson angol sztáredző magyarországi útját is), külső források és támogatások után nézett. Miután 1998-ban az Orbán-kormány alatt új pedagógiai program indult Adjunk többet azoknak, akiknek kevesebb jutott jelmondattal, a minisztérium a humánpolitikát támogató PHARE-programirodán keresztül nyújtott segédkezet. Létrejött egy esztergomi konzorcium, amely a programirodán keresztül pályázott uniós forrásokra. Ez a társulás az Arany János-iskolán kívül a társintézményeket is magában foglalta: a kertvárosi óvodát, az Angyalkert óvodát, az Etele Pedagógus Egyesületet, az Érseki Papnevelő Intézetet, a Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző Főiskolát, sőt a helyi cigány kisebbségi önkormányzatot és az esztergomi önkormányzatot is. Az elképzelés az volt, hogy a halmozottan hátrányos, elsősorban roma gyermekek életútját egyengessék az óvodától a reménybeli főiskolás diplomáig. Az volt ugyanis a tapasztalat, hogy a legtehetségesebb, legszorgalmasabb gyerekek is elkallódnak külső segítség híján. Amíg a szakmunkásképzőbe íratott roma fiatalok negyven százaléka lemorzsolódott, a gimnáziumba kerültek nagy része leérettségizett, s e különbséget a személytelen és személyes hozzáállás adta: ahol több volt a motiváció, nagyobb a siker is.
Ráadásul a helyi szokások sem kedveznek a kitartó tanulásnak. A roma lányok itt igen hamar, 13–16 évesen mennek férjhez, nem ritka a leányszöktetés sem. A fiús apa rendszerint kinézi a lányt, az örömszülők megegyeznek, az íratlan törvények szerint megköttetik a frigy, szerelmi házasságról szó sincs. Jobbára kimaradnak az iskolából, s hamar szülnek is. A fiúk legalább a nyolcadikat kijárják, de azután családfenntartóvá kell válniuk: általában furgonokkal „vasaznak”, színesfémmel kereskednek. A PHARE-projekt két célt tűzött ki maga elé: egyrészt legyen pénz a kényszerpályáról kimenekített fiatalok továbbtanulására; másrészt történjen mentálhigiénés felvilágosítás a korai szülés hátrányairól vagy éppen a háztartásvezetés alapismereteiről.
Előbb persze a cigánygyerekek szüleit, s nem utolsósorban a roma nagycsaládok vezetőit kellett meggyőzni a kezdeményezés hasznosságáról. Gondot jelentett viszont, hogy a roma szülők csak elvétve, a segélyintézés miatt jártak az intézménybe, ahol szociálpedagógus és ifjúságvédelmi felelős segített nekik. Hogy lehet őket rendszeresen behozni az iskolába? A tantestület trükköt alkalmazott: barátságos futballmeccsre hívta ki a roma szülőket. Humoros üzengetés kezdődött, majd több száz néző előtt létre is jött az összecsapás az iskolaudvaron. Mindkét csapat hozott egy láda sört, amihez hagymás zsíros kenyérrel alapoztak. Az eredmény mára elhomályosult, de az tény, hogy a feszengő viszony oldódni kezdett. Két hét múlva a visszavágóra már a romák hozták a bográcsot meg a belevalókat. Sörözgetés közben pedig kiderült, kik a szószólók, a családfők, kikkel lehet és kell tárgyalni. A focimeccs magával hozta az oktatási együttműködést is: a konzorcium 70 ezer eurót nyert el integrációs célokra. Telt ebből építkezésre, taneszközbeszerzésre, ünnepi programokra, nyári táborokra, sőt a cigány kisebbségi irodát is gépesítették. Az integrált nevelés a gyakorlatban azt jelentette, hogy roma és nem roma gyerekek együtt tanulnak, elkülönülés nélkül, mert ha az óvodai és iskolai évek alatt megszokják egymást, később sem lesz gond az együttéléssel.

Az első háromban

A pályázat 1999-ben került a brüsszeli bírálóbizottság elé, 2000-ben nyerték meg, s 2001-ben kapott egy levelet az Oktatási Minisztérium, hogy különösen figyeljenek oda erre a mintaprogramra, mert Európában az első háromban van. Odafigyeltek. Olyannyira, hogy kezdeményezték a kiterjesztését. 2001 decemberében együttműködési megállapodás köttetett az oktatási tárca és az esztergomi önkormányzat, valamint a sikeres konzorcium között, hogy az immár Esztergom–Zsámbék–Budapest együttműködési körzet tagjai dolgozzák ki a kiemelt nevelési és oktatási körzet koncepcióját. A program a hátrányos helyzetű fiatalok pozitív diszkriminációját hivatott elősegíteni, magyarán azt feltételezte, hogy ha Esztergomban ilyen szép eredményt hozott a cigány és nem cigány gyerekek együtt tanulása, akkor ezt egy nagyobb régióban is meg lehet valósítani. A minisztérium meg a PHARE-programiroda felajánlotta a hasonló francia tapasztalatok átadását, amellyel az arab gyerekek integrálását segítették; az esztergomiak pedig vállalták a gyakorlati lebonyolítást. A százmillió forintos költségvetésű kísérleti program kidolgozásának határideje 2002. április 1. volt, a szerződést a tárca részéről Környei László közoktatási helyettes államtitkár írta alá. Úgy gondolták, ez lenne az utolsó lépcsőfok az országos integrációs programhoz.
A projekt a 2002–2003-as tanévben indult volna, a tervezet határidőre el is készült, ám ekkor jött a kormányváltás. A szerződés kormányzati aláírói távoztak, s érkezett Magyar Bálint és csapata. A konzorcium tagjai nem aggódtak, hiszen az SZDSZ a programjában a zászlajára tűzte a romák felzárkóztatását és az integrált oktatást – joggal gondolhatták hát, hogy a magát liberálisnak mondó oktatási kormányzat kapva kap az európai mintaprogramon. Ám hasztalan vártak az átadás-átvételre. Magyar Bálint, majd később Hiller István gyakorlatilag nem létezőnek tekintette a hatályos megállapodást, s többé figyelemre se méltatták az esztergomiakat. A romák nehezen megnyert bizalma lassan foszladozott, hiszen a keretösszeg nemcsak eszközbeszerzést és munkabéreket, hanem cigányösztöndíjakat és pályázati alapot is tartalmazott. Úgy érezték: megint becsapták őket.
Baranya Istvánék nem fordultak bírósághoz, hiszen a Medgyessy- és Gyurcsány-kormány újra és újra hangoztatta az integrált oktatás melletti elkötelezettségét. De öt év alatt nem történt semmi. Elkeseredésükben Mohácsi Viktóriához fordultak, aki az Oktatási Minisztérium romaügyekkel megbízott irodáját vezette, s többször harcosan fellépett a szegregált oktatás ellen. Ám a konzorcium leveleire sem ő, sem Magyar Bálint nem válaszolt. Ezután cselhez folyamodtak: a helyi cigány kisebbségi önkormányzat hívta meg Mohácsi Viktóriát, aki el is ment a művelődési házban rendezett találkozóra.
Ott nekiszegezték a kérdést: mi van
az érvényes szerződés teljesítésével?
Mohácsi megígérte, hogy utánanéz,
ám addig-addig tájékozódott, míg az
ügy számára okafogyottá vált, hiszen ma már az uniós képviselők jól fizetett táborát erősíti.
Eszergom-Kertvárosban azért nem adták fel az ügyet. Michel Digne, a
PHARE-iroda francia főtanácsadója révén benne maradtak az európai körforgásban. Az integrációs tapasztalatok tekintetében a több bevándorlási hullámot megélt Franciaország ugyan élenjáró, de nem szégyell tanulni sem: az Arany János-iskola fél tantestületét meghívták már Párizsba előadást tartani. Sokat segített a Francia Intézet közvetítése is. Az integrációs program hanyagolásának politikai indítékát jól mutatja, hogy erre a semleges terepre a minisztérium munkatársai és államtitkárai is el-ellátogattak: tudniuk kellett hát a hatályos megállapodásról. Az esztergomiak amúgy Magyar Bálint regnálása alatt semmilyen más pályázatot sem tudtak megnyerni, még akkor sem, ha MSZP-s országgyűlési képviselők ajánlásait csatolták hozzá. A 2002-es szerződést a konzorcium változatlanul érvényesnek tartja, hiszen azt senki fel nem bontotta, s arról sem értesítették őket, hogy a roma integrációs programot a kormányzat nem kívánja folytatni. Magyarország jogállam, de úgy érzik: nincs kihez fordulniuk.
Búslakodás helyett találtak maguknak új célt: a Kertvárosban évekkel ezelőtt megszűnt egy szakközépiskola, azóta is üresen áll – szeretne az általános iskola oda átköltözni. Erre önkormányzati határozat is van, csak a felújításra kell pénzt szerezni. Van hely négy-ötszáz fős kollégiumnak, tornacsarnoknak: ideális terepe lenne itt a roma felzárkóztatásnak. Nulladik évfolyamos tanfolyamokat szerveznének óvoda és iskola között: alapfogalmakat, elemi higiéniai ismereteket oktatnának, magyarul tanítanák a családban csak anyanyelvükön kommunikáló kisiskolásokat, hogy ne kisegítő iskolába kerüljenek, megpecsételve ezzel jövendő sorsukat. Fejlesztő pedagógusok is dolgoznának e kísérleti integrált iskolatípusban. Bevonnák a folyamatba a roma családfőket, hiszen a helyi politikában az ő szereplésük bevált: tudják, ki szorul valójában segélyre és ki nem; s nemcsak a kisebbségi önkormányzatokban, hanem az önkormányzati szakbizottságokban is derekasan megállják a helyüket. Ez távol áll a hagyományos, tekintélyelvű vajdarendszertől: a döntések hat-hét családfő között oszlanak meg. A felújított épületbe költözne az az oktatási és foglalkoztatási kht. is, amely az alkalmi közmunkákon túl nagyobb – parkgondozási, lomtalanítási – tevékenységek lefedésére is képes.

Békésebb lett a világ

Esztergom–Kertvárosban tíz év alatt békésebb lett a világ. Nemcsak a roma továbbtanulók száma nőtt, de azoké is, akik befejezik az iskolát. Megszűntek a rasszalapú szünetbéli verekedések, a roma szülők látogatják az iskolát. Együtt sportolnak, táboroznak, sőt szülinapoznak roma és nem roma gyerekek. A tantestületnek Sztojka Attila személyében van már roma tagja is, aki vállalja az identitását, s beszéli a lovári nyelvet. Ezzel amúgy nincs egyedül a pedagógusok között: az iskolai nyelvtanfolyamoknak köszönhetően öten tettek már a szülők és tanárok közül C típusú nyelvvizsgát lováriból a Rigó utcában. Öt éve az integrációs példa hatására a Mária Iskolatestvérek szerzetesrend tagjai közül hárman is Esztergomba költöztek. A rend világszerte elesett, beteg embereket, Afrikában pedig leprásokat gyámolít. A három spanyol szerzetes, miután jól megtanult magyarul, a helyi cigánytelepen vett házat. Teleházat alakítottak ki belőle: a roma gyerekek itt interneteznek, s mellékesen együtt a leckét is megcsinálják. Pár éve levelet kaptak az azóta szintén Brüsszelbe távozott Lévai Katalin titkárságáról: vegyenek át kitüntetést. A kormányzat tehát rajta tartja a szemét Esztergomon – csak épp a százmilliós szerződésről nem akar tudni. Pedig emiatt egészen úgy tűnik, hogy Magyar Bálint, Hiller István és társaik nem a roma integrációt nem szeretik, hanem magukat a cigányokat.