Gadamer

Miután végighallgattam Iowában, a coralville-i víztározó partján a gyönyörű, bár gusztusomnál egy csöppet dundibb indiai filológusnő keserű kifakadását pasatermészetű férjéről meg az indiai kasztrendszerről, s az ő megejtően készséges közreműködésével elkezdtem kihántani a teste köré csavart, színpompás redőkbe szedett, legalább öt méter hosszú kelméből (atyámfiai, ha jót akartok, és részesülni szeretnétek a női test kihántásának egzotikus gyönyörűségéből, kérjétek meg kedveseteket, hogy burkolózzon szőnyegbe, sötétítő függönybe vagy ágyterítőbe!), mahagóniszínű ajkán egyszer csak ilyen szavak fakadtak: Gadamer azt mondja…
Teringettét! Riadtan pillogtam szanaszét: ki az a „gadamer”, aki a lehető legalkalmatlanabb pillanatban mer itten pofázni? Netán valami indiai istenség, a víztározók partján való szerelmeskedés istene, s Madhú azért idézte meg szellemét, hogy neki ajánlja föl áldozatul, ami kettőnk közt történni készül?
– … hogy a filozófia az ember kitüntető, eseményszerűen megütköztető tapasztalata, amiben, bármit állít is a modernség, nincs előrelépés, hanem csak részesülés – fejezte be izzószén-szemű társnőm a citátumot.
Madhú az Iowai Egyetemen, ahol jómagam „rezidens íróként” ődöngtem, „a tudni nem érdemes dolgok tudományát” szedegette magába.
– Ki az a „gadamer”? – kérdeztem Madhú köldökétől, mert vetkőztetése közben a duzzadó testdomborzat háj-wayének e lélegzetelállító helyrajzi pontjánál időztem éppen.
– Gadamer az egy filozófus – felelte Madhú gyöngéden, de csipetnyit kioktatóan, s közben, mintegy nyomatékul, megcsörrent a karkötője.
– Olyan, mint Lacan meg Deleuze vagy mint Foucault meg Derrida?
– Inkább, mint Husserl vagy Heidegger, merthogy német. Hans-Georg Gadamer a teljes neve.
– Innye! – mondtam elkeskenyedve. Itt a világvége, ha már ebben a tündöklő indiai hercegnőben is elfojtja az érzékiséget az idézetekkel kitömött kultúrkretén.
Meg is ette a fene az egészet!
Madhú visszatekergőzött szárijába, megigazgatta a haját, ellenőrizte, hogy nem törlődött-e le homlokáról a férjes asszonyok rőt szantálfestékkel odapingált, parányi puncihoz hasonlatos jele, majd – „mintha mi sem történt volna” – megkérdezte: tudom-e, hogy itt Amerikában indián rezervátumok területére van telepítve a legtöbb nukleáris hulladéklerakó? Futólag utalt a Gödel-tételre, amely szerint „egy axiomatikusan megfogalmazott zárt logikai rendszerben mindig megfogalmazható olyan állítás, amelyet sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet”, aztán hipp-hopp, Gandhit idézte, aki édestestvéreinek nevezte a mozlimokat, majd az orromra kötötte, hogy az ártó démonok, a sötétség szellemei ihlette rockzene zajsivatagában nemzedékek süketülnek meg és hülyülnek el. Egy mongol kán leereszkedő nyájasságával hallgattam a kábító szóözönt.
– Én olyan mesésen gazdag nációból származom, amelynek több mint kétszázezer népdala ismeretes – nyilatkoztattam ki. Madhú elhallgatott, és iciripiciri diktafont kapott elő a szárija csücskéből, hogy a píejcsdí-disszertációjára készülődve (kirándulásunknak voltaképp ez volt az ürügye) kivallasson: milyen metaforákban dekonstruálódott bennem az anyamelltől való elválasztás traumája?
Azóta ha meghallom azt a szót, hogy „gadamer”, rögvest lekonyulok. Haladéktalanul olajra is lépek mindenünnen, ahol gadamereznek. Nem csípem a papír fehérsége és a képernyő üressége ellen nagyképű rizsázással hadat viselő gadamerezőket. Viszolygok a bölcsészkarok passzírozta szellemi végterméktől, attól a füstöletlen kolbásztól, amely tele van néhány manapság kanonizált divatfilozófus nyers eszmevagdalékával, lábjegyzettel, utalással, keresztutalással: Foucault-pörccel, Lacan-körömmel, Derrida-morzsalékkal, Deleuze-köpettel. Ha jól emlékszem, a „Kádár-kolbász” – a gumibot – is az akkortájt kötelező posztmodern elméncek citátumaival volt kitömve. (Akkoriban Marx, Engels és Lenin volt a gadamer.) Éva lányom nagyapja, a majsai kovácsmester jut róluk eszembe, akiből nem hiányzik némi történetfilozófiai jártasság sem, hiszen lehúzott egy jó ötöst a gulágon (ér annyit, mint öt bölcsészdoktorátus). A gumibotot ő csak így emlegeti: „No, erre előkapták a továrisok a markszistát…”
Holmi jöttment okostojásnak, aki a gadamerezés gyalázatosságával fertelmeskedik, semmi esélye, hogy agyszüleményeire időt szenteljek: „nem cumizom meg a gagyi rizsáját”. Akkor már inkább, persze csak ha nagyon muszáj, „ha minden kötél szakad”, jöjjön maga Hans-Georg Gadamer, mert ő legalább nem idézi sem lábjegyzetben, sem egyéb módon önmagát, hiszen ő Gadamer személyesen, az igazi, a hamisítatlan, a non plus ultra, tetőtől talpig és alfától ómegáig, és ez mindenképp becsületére válik.
Hogy kibökjem végre, mi bajom a citatológia szemfényvesztőivel, akik nyakra-főre előkapkodják a filológiai gadamert: olyan sokszoros közvetítettség és kényszeres „agyonlegitimáltság” terheli meg a mondókájukat, hogy – bármily lármásan csattogtatják is a bolti fogsorukat – képtelenek meggyőzni róla, hogy tudják, aminek a tudását színlelik, vagy hogy egyáltalán tudnak bármiről bármit. Dörzsölt, körmönfont fecsejjel leplezik a bölcsesség, a megtapasztalt belső tudás hiányát; „a mondható tao nem az örök tao, a megnevezhető név nem az örök név”.
Nem mintha én – egy rossz lelkiismeretű posztmodern alibikultúra statisztája – nem szakasztott ugyanazt művelném: körmönfontan fecsegek, dörzsölten zsonglőrködöm a saját gadamereimmel.
Mert nemcsak a léggömbhámozó citatológusoknak, hanem minden embernek megvan a maga gadamere, amelyet időnként előkap, és csördít, durrant, sercint, suhint, villant vagy zenget vele egyet, s ettől egy pillanatra csend, nyugalom és békesség támad körülötte, és eliszkolnak mellőle az ártó démonok, a sötétség szellemei. A bármikor előkapható gadamer segítsége nélkül nehéz volna szembenézni a létezés csapdáival. Az őskor hajnala óta ez a világ sora, ebben nincs előrelépés, csak részesülés…
Egy szó, mint száz: ha „gáz van”, legjobb, ha mindenki bátran előkapja a maga gadamerét.