Gémek az Olimposz alatt

Hónapok óta készülődött a hazai rockvilág a Rockaréna februári hétvégéjére. Hallatlan szervezés, összefogás és szolidaritás kellett a fesztivál létrehozásához. Ezért úgy gondolom, mindenkit csak elismerés és köszönet illet, aki részese lehetett a munkának. Az örömünnep előtt ön – érthetetlenül, bár ha kellő rosszindulattal tekintjük, lehet, hogy éppen érthető akarattal – országos napilapunkban beleszellentett a lisztes tálba. Provinciális, mondhatni, porlódi magasságból, helyesebben mondva a porlódi gödörből mondott sommás, megfellebbezhetetlen és mind részleteiben, mind egészében egyszerűen ostoba véleményt a várt eseményről. Kritikus elméink java, mint például Szabó Dezső, az ilyen vélemény olvasása után nemes egyszerűséggel csak a parajdi büdös gyufát emlegetné, ezt azonban én nem tehetem meg, részben mert nem hasonlíthatom magam Szabó Dezsőhöz, másrészt szeretném, ha ön is értené, hogy miről van szó.
A fesztivál, melyről ön érdekes véleményét közzétette, a magyar rockzene harminc éve működő, egyesek szerint második vonalának örömünnepe volt. Hangsúlyozni kell az egyesek szerint kifejezést, mert abban az időben, amikor az „első” és úgymond „második” vonal kialakult, a rangsorolásnál a zene majdhogynem mellékes szempont volt. Ez felértékeli és kiemeli azoknak a művészeknek a kitartását és a fennmaradásba befektetett energiáját, akik most ismét eljöttek közénk egy kis örömzenére. Vajon mit tudhat ön a hetvenes évek budapesti érzéseiről, mit tudhat arról a világról, amelyet ilyen provinciális nagyképűséggel leszól, amikor ön ebben az időben a porlódi klubzenekar állítólagos zenésze volt? Nem a szőlő savanyú?
Elegáns dolognak tűnik, és a hozzáértés látszatát kelti, hogy hosszan sorolja azokat a külföldi rockzenei nagyságokat, akik ön szerint az igazi értékmérők. Szerintem ez nem egyéb, mint ripők nagyképűség és parasztvakítás, az állítólagos hozzáértés tetten érhető fitogtatása. Én is tudom, hogy bluest énekelni hetvenéves svájcisapkás négerek nagyon tudnak, de a művészet demokratikus dolog, és ezért a svájcisapkás négerek mellett szabad bluest énekelnie a féllábú kőbányai proligyereknek is, főleg ha nem is akárhogy teszi. Mit szólna ön, Temesi úr, ha amikor legközelebbi könyvének kéziratával baktatna be a kiadóhoz, azzal fogadnák, hogy ne tessék kérem fáradni, könyveket már írt Móricz Zsigmond vagy Kosztolányi, s ezek után másra nincs szükség? Mit szólna, ha az ön alkotásait csak móriczi mércével mérnék? És higgye el, kellően kritikus és hozzáértő ember számára ott nagyobb távolságokat lehetne felfedezni, mint a St. Louis-i és a kőbányai blues között.
Mit szólna ön, Temesi úr, ha legközelebbi művének ocsmány, ledorongoló kritikája a mű megjelenése vagy megírása előtt jelenne meg az országos napilapokban? Bizonyára ezt a kritikus látnoki képességeinek tulajdonítaná. Sajnos a jelek szerint ön ilyen látnoki képességekkel nem rendelkezik, mert megelőlegezett bizalmatlansága ellenére a fesztivál nagyszerű volt, a korosodó zenészek teljesítményére csak a jó bor hasonlatát lehet említeni.
Szomorú látni, amikor a szellemi élet egy vélt kiválósága érthetetlen okból visszamerül a porlódi gödörbe. Annál is szomorúbb, mert nem lökte senki, látszólag egyszerűen visszamászott. No nem baj, mi ezzel még csak elleszünk, de nagyon kérjük és ajánljuk, hogy következő magvasnak szánt kritikáját egy kicsit előnyösebb látószögből próbálja megfogalmazni.
Végül egy oldalvágás a Magyar Nemzetnek is. Tudom, hogy a szerzői vélemény szabadsága szent. De ennyire? A szabadság nem az elmekórtani esetekre vonatkozik. Amikor jó szándékú hazafias érzelmű emberek kulturális teljesítményének alpári és meg nem alapozott becsmérlése folyik, el kéne azon gondolkozni, szabad-e egy Magyar Nemzetnek ehhez asszisztálnia?
Dr. Madaras Gábor

Mivel Temesi Ferenc a fenti levélre nem kívánt válaszolni, az utolsó bekezdés okán, a megszólíttatás jogán én fogalmaznék meg válaszul pár gondolatot. Mindenekelőtt meg kell köszönnöm az őszinte véleményt és a fáradságot – légyen az bármekkora –, amelyet véleményének kifejtésére a levél írója fordított.
Azt egyelőre még homály fedi, kiknek a nevében kéri és ajánlja, hogy szerzőnk legközelebb így vagy amúgy fogjon hozzá cikkéhez, de fogadjuk el, hogy sokan lehetnek olyanok, akiknek a Magazinban közölt Beat című írás nem tetszett. Mivel a cikkre reakcióként mindössze két e-mail érkezett, valamint számtalan nemtetszést és tetszést kinyilvánító telefonhívás, hasonlóképpen jogos lehet a feltételezés, sokan vannak olyanok, akiknek tetszett. Ez a kör éppily meghatározhatatlan jelenlegi tudásunk szerint.
Ilyenformán nehéz eldönteni, hogy kell-e igazodnunk egyáltalán valamelyik tábor elvárásaihoz. És hogy kellett-e valamikor egyáltalán.
Temesi Ferenc mindenesetre nem igazodott. Vannak ilyen írások; nagy felindulásból születnek: dühből vagy szerelemből. Esetleg mindkettőből, ahogy a Beat is – a zene és a hivatkozott cikk egyaránt.
Igazságtalan-e hát a vitát kiváltó írás? Igen, magam is úgy gondolom, sok helyütt az. És sok helyütt pimaszkodik olyan zenészekkel, akiket magam is igen szeretek. Ám ha valaki leül egy sörre Temesi Ferenccel, rá fog jönni, hogy a Vadászatot ő is minden idők egyik legjobb magyar albumának tartja, imádja az István, a királyt (ahol Varga Miklós is énekel), és nem megy ki a szobából, ha barátnője Zoránt hallgat.
E cikk azonban nem erről szólt. Ez a cikk bántani akart: nem utálatból és gyűlöletből, inkább dühből és egy letűnt szerelem okán. És hát ha Temesi Ferenc dühös, az néha zúzós: csontzene, rock ’n roll.
Igazságtalan néhol? Lehet. De őszinte, és erre az őszinteségre már régóta sokan várunk. Talán azért, mert mi mégiscsak szeretjük, próbáljuk szeretni, ami ebből a zenéből maradt. És sajnáljuk, nagyon sajnáljuk azt, ami eltűnt.
Tóth Szabolcs Töhötöm