Harang lakik a toronyban

A N Y A N Y E L V

Keresztény egyházunkban a IV. századtól terjedt el az istentiszteletre, imádságra szólító harangozás. Sabinianus pápa a VII. század elején már a harangok általános használatát rendelte el. Országunkban honfoglaló eleink kereszténnyé válása óta terjedtek el a harangok.
A déli harangszó hazánk és népünk történetével függ össze, ugyanis 1456 júniusában a várható magyar–török összecsapás hírére III. Calixtus pápa rendelte el, hogy délidőben imádság mondassék a Magyarhon felé tartó török sereg megállításáért, addig ugyanis a reggeli és az estéli harangszó volt szokásban. Mire azonban a pápai bullát mindenütt kihirdették volna, július 22-én már megszületett a nándorfehérvári diadal. Ezért az a vélekedés alakult ki, hogy a nándorfehérvári győztes csata emlékére szólnak a harangok.
A déli harangszó az úgynevezett szocializmus építésének legdicstelenebb korszaka után a magyar rádióban csak az 1956. évi forradalom után hangozhatott fel, s zeng manapság is nem csupán Nándorfehérvárig, hanem mintegy a Szent István-i időkig visszavezetve a nemzeti emlékezetet. Bizonyos ideje a rádió (dicséretes módon) egy-egy magyar település harangját szólaltatja meg délben, s röviden a templom, a harang és a helység történetét is bemutatja. E bemutatásokban, amint többen felfigyeltek rá, az hangzik el, hogy a szóban lévő templom tornyában egy vagy több „harang lakik”. Egy publicisztikában olvastam ezzel kapcsolatban: „Eddig úgy tudtam, hogy lakni csak ember lakhat. Tárgyat legfeljebb fellelhetünk a neki kijelölt helyen, helyén, de lelkünk rajtunk. Lakjék a harang.” A közelmúltban egy anyanyelvi rádióműsorban is érdeklődött valaki, lehet-e mondani a szóban forgó kifejezést. Lehet; és egyébként is mindent lehet mondani, a nyelvet semmilyen külső törvény nem szabályozza és nem is szabályozhatja.
Tucatszám tartalmaznak a haranggal kapcsolatos kitételeket a régi magyar szólások és közmondások, és a „lakik” ige is különféle helyzetekben szerepel. Dugonics András, Erdélyi János és Margalits Ede idevágó gyűjteményeiben is megtalálhatni, hogy a harangnak „nyelve” és „szíve” van, hogy „hallgat” vagy „elnémul”. (Mellesleg a hegedűnek lelke van, vagyis a hangszerekre vonatkoztatva nem ritkák az ilyen megszemélyesítéses kifejezések.) Érdemes ezekre a szólásokra is figyelmezni a „lakik” ige miatt: Borban lakik az igazság; Nem tudom, mi lakik a bekötött zsákban; Állóvízben lakik a béka; Este van a faluban, farkas lakik a bokorban és így tovább. Egyik népdalunk úgy tudja: „Marosszéki kerek erdő, madár lakik abban, kettő…”
Irodalmunk nagyjainak nyelvhasználatát nézve Balassi Bálintnál ez található: „Hamarabb laknak az halak az száraz homokon, mint az Sylvanus felől én ezt elhiggyem”; Csokonai Vitéz Mihálynál olvasható: „A hegyek itt mindég zöldellők, / Újítják kellemetes szellők, / A legszebb tavasz mindég lakja mezeit…”; Petőfi Sándor egy fordításában van: „Sötétség lakik Dunlathmon körűl, / Ő s az élet lakták szívemet”; Juhász Gyula egyik versében: „És minden tájak éjén csend lakik”; végezetül Ady Endrénél: „Az Ér nagy, álmos, furcsa árok, / Pocsolyás víz, sás, káka lakják. / De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna / Óceánig hordják a habját.” A közelmúltban egy kiváló gobelinművésszel beszélgetve azt kérdezte a riporter: „Hol laknak ezek a csodálatos alkotások?” A válasz: „Múzeumokban.”
Talán ezek után nem is szükséges A magyar nyelv értelmező szótárát is segítségül hívni ahhoz, hogy bízvást mondhassuk: nemcsak az ember lakik, hanem élőnek tekintett (gyakran elvont) dolog is „lakik” a magyarban, jóllehet ritkább az ilyenféle használat. S minthogy népünk a tornyokban a hitéletet s az élet sok más eseményét kongásával kísérő harangot számos kifejezésében századok óta mint élőt emlegeti – manapság is mondjuk: „Rómába mentek a harangok” –, kézenfekvő a „harang lakik” szókép használata. Ez a kifejezés valószínűleg a közelmúltban alakult ki, legalábbis ez idáig nem leltem föl a régiségben. A rádióban dolgozó Ágoston István úgy tájékoztatott, hogy egyik munkatársával együtt ókumlálták ki… Leleményes kifejezésük minden bizonnyal beépül a magyar köznyelvbe.