Rákosszentmihály falusi negyedének egyik utcájában, családi házban él Kertész Tivadar vele egykorú szerzetestársával. Az ősz hajú, de fiatalos mozgású nyolcvanéves férfi barátságosan üdvözöl. Szobájában igazi férfirendetlenség fogad: a könyvespolcok zsúfolásig teltek, az asztalon, az ágyon, a székeken, a parkettán is könyvek, iratok, újságok, dokumentumok halmozódnak egymásra. Kertész Tivadar visszaemlékezéseit készül megírni.
– Anyakönyvezve is Mária a második nevem, mert Mária ünnepén születtem, Boldogasszonykor, 1926-ban Budapesten. A Tivadar mellé kaptam, és ez egész életemben végigkísér – idézi föl a házigazda. – Édesapám illatszerész volt saját bolttal, amely apáról fiúra szállt. Apám a Hollós Mátyás cserkészcsapat parancsnokaként négyéves koromtól kezdve elvitt Dobogókőre, ahol megtapasztalhattam az ifjúsággal való törődését. Eredetileg nem akartam pap lenni, mert a szüleimnek az volt a tervük, hogy átveszem az illatszerbolt vezetését a gimnázium elvégzése után. Tizennégy éves koromban történt életemben a csodálatos változás, amikor az Erzsébet híd melletti Nagyboldogasszony-templomban szentáldozáskor azt mondta a hittanárom: legyél olyan, mint a nagybátyád!
Nem véletlenül mondta, hiszen Kertész Tivadar nagybátyja, Herpy Károly ekkor már Kínában végezte hittérítő tevékenységét jezsuita szerzetesként. A második világháború után azonban a kommunista Kína elüldözte a „fehér arcú” misszionáriusokat. Herpy atya a hosszú menetelés áldozataként ott halt meg, kínai földben nyugszik. Kertész atya most is büszkeséggel és tisztelettel emlékezik nagybátyjára, aki a misszió vállalása előtt elvégezte az orvosi egyetemet, a teológiát és a filozófia szakot is magyar s német egyetemeken, sőt kínaiul is megtanult, hogy minél hatékonyabban tudjon segíteni Kínában a rászorultakon.
– Engem a bölcsőben áldott meg nagybátyám, mielőtt útnak indult volna a távoli tájakra – folytatja visszaemlékezését az atya. – A missziós katolikus lapokban folyamatosan hírt adtak a munkájáról. Szememben ő hős. Ezért volt számomra meghatározó az a sugallat, amelyet hittanáromtól kaptam. Apám is lemondott rólam, belátta, nem vagyok kereskedőnek való. Így érlelődött meg bennem az elhatározás, hogy Isten szolgája leszek. Ehhez az eltökéltséghez hozzájárult, hogy magam is cserkész lettem. A regnumi Koster atya lett a vezetőm a cserkészetnél, nagy hatással volt rám, és később az ifjúság nevelésében sok útmutatását felhasználtam. A regnumi atya mellett tudatosult bennem, hogy miért kell tanulnom a latint, a németet, a franciát, a történelmet és a filozófiát. Amikor 1944-ben érettségiztem, már eldöntöttem, hogy jezsuita akarok lenni. Mária-kongregációra jártam, szociális szakosztályt vezettem. Sokat böjtöltem, ötven kilóra lefogytam, a négy examinátor elfogadott engem, de az orvos nem engedte, hogy folytassam. Az volt a véleménye, hogy nem fogom kibírni a tizenkét éves jezsuita kiképzést.
Kertész Tivadar végül a székesfehérvári papnevelő intézetbe került, és 1949 májusában, a szokásos határidő előtt, Shvoy Lajos székesfehérvári püspök szentelte pappá a többi kispappal együtt. Ekkor folyt a Mindszenty- és a Grősz-per, Shvoy nem tudta, mikor kerül rá a sor. Amikor a kommunisták lebontották a Regnum Marianum-templomot, amelynek építtetője Shvoy püspök volt, egy kispap, a későbbi pomázi plébános eltüntette az alapkő alá helyezett iratot, mert annak megtalálása súlyos következményekkel járt volna. Az okmányban ez állt: „Magyarország Mária országa, és ez a templom az istentelenség elleni szimbólumként épült.” A katolikus papok és a keresztény egyház üldözése nem tántorította el hivatásától Kertészt.
Sztálinváros mellett, Adonyban volt hittanár három évig. Alapelvének tartotta, hogy a lélek és a test szorosan összefügg. Ezért tanítványaival cserkész módra élt, így nemcsak a templomban találkozott velük, hanem kirándulásokon, gyógyfüvek gyűjtésekor, közös éneklések alkalmával és futballmérkőzéseken is. Az evangéliumot tehát nemcsak a templomban hirdette. Egyre több szülő íratta be a gyermekét hittanra. Hetényi Varga Károly a börtönbe zárt papokról szóló könyvében megemlíti Kertész Tivadar Máriát: „Neve a Provida Mater mozgalomban fordult elő először – amely papok célul tűzték ki, ha valaki a hatalom tiltása miatt papként nem hirdetheti az igét, akkor hirdesse világiként.”
– Éppen Pomázon voltam káplán, amikor Bulányiékat letartóztatták 1952-ben – mondja az idős pap, miközben a börtönbe zárt papok könyvét lapozgatja –, s nagy vonalakban egyetértettem, együtt is működtem velük. De úgy véltem, hogy abban az üldözéses időszakban nem titkos iskolákat kell alapítani, hanem a közösségekben, valamint a családokban kell meggyőzni az embereket a hit megtartásának fontosságáról. E kettőre kell építeni az evangélium hirdetését, nem az iskolákra és az egyetemekre, mint Bulányiék tették. A Provida Mater mozgalom vezetőjeként egészen a letartóztatásomig, 1955-ig terjesztettem ebben a formában a hitet. Erre egyébként Rómából kaptam felhatalmazást. Kisberk Imre székesfehérvári megyés segédpüspök hozta a titkos megbízatást XII. Piusz pápától. Jártam a magánlakásokat piarista kispapokkal, és teológiát, biblikumot, moralitást, filozófiát oktattunk munkás- és értelmiségi fiataloknak. Mindig azt mondtam alapelvként: láss, ítélj, cselekedj!
Kertész Tivadar Máriát 1956 áprilisában két társával együtt összeesküvés vádjával tíz év börtönbüntetésre ítélték, vádlott-társai négy-négy évet kaptak. A vád az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése volt. De azzal is vádolták, hogy át akarta venni a Bulányi-féle mozgalom irányítását is. Ez természetesen nem volt igaz. A gyűjtőfogházban negyvenkét pappal töltötte büntetését. Harmincadik születésnapját a cellában érte meg, s amíg otthonában házkutatást tartottak az ÁVH emberei, az izgalmak miatt édesapja másodszor is szívinfarktust kapott. Orvost nem engedtek hozzá, emiatt néhány nap múlva meghalt – hatvanöt évesen. Édesanyja magára maradt nyugdíj nélkül. Az ötvenhatos forradalom napjaiban kiszabadították a politikai foglyokat, velük együtt szabadult Kertész atya is.
– A forradalom leverése után Shvoy püspök visszahelyezett Pomázra tanítani – meséli tovább az eseményeket az atya. – Közben az egyik „bajuszos püspökkel” üzentek Shvoynak: nem tűrik, hogy régi „bűnös tevékenységemet” folytassam. Shvoy erre azt válaszolta, hogy a fenyegetésekre nem adunk. Ettől kezdve úgy mentem az iskolába hittant tanítani, hogy az igazgató közölte velem: megszűnt az állami támogatásom. Majd egy fekete autóval a Markó utcai börtönbe szállítottak. Hivatkoztam ártatlanságomra és arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság első fokra helyezte vissza ügyemet kellő bizonyítékok hiányában. Sőt írásos dokumentummal rendelkezem szabadlábra helyezésemről. Így megint visszaengedtek Pomázra. Ilyen eszközökkel dolgoztak az újra állományba került volt ávósok: a megfélemlítéssel. Az aknamunka sikeres volt, mert 1957 őszén Sárhatvanba helyeztek, és lefokoztak segédlelkésszé. Az Állami Egyházügyi Hivatal rajtunk tartotta a szemét. A sárbogárdi gimnáziumban latintanárt kerestek, de pap tanárt nem vehettek fel. Hörcsögpusztára száműztek plébánosnak, kerékpárral és motorral jártam a pusztákat. Az embereknek lelki segélyt adtam, lakodalmakat és temetéseket celebráltam, ami számomra is megnyugvást adott, hiszen szolgálhattam – sóhajt fel Kertész Tivadar. – Ekkor keresett meg Miklós Imre cenzor, a későbbi Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, és felajánlotta, hogy városi plébános is lehetek, ha… De én nem akartam se békepap, se ügynök lenni. Megmondtam: nem vagyok hajlandó a társaimat feladni.
Az úgymond idilli hangulat ezzel véget ért; 1961. február 6-án 106 papot és apácát tartóztattak le azzal, hogy töltsék le félbeszakított büntetésüket. A véres megtorlás után Kádárék figyelme ismét a keresztény egyházak ellen fordult. Kertész Tivadar Máriát is letartóztatták. Négy év börtönbüntetésre ítélték. Fellebbezett, és 1963 augusztusában azzal a feltétellel engedték szabadon a Gyorskocsi utcából, hogy nyolc napon belül el kell helyezkednie, de nem papi pályán. Egy ötgyermekes családapa kezeskedett érte, hogy végül felvegyék segédmunkásnak három műszakban a Chinoin Gyógyszergyárba. Kertész atya vegyipari érettségit tett esti és levelező tagozaton, hogy tizennégy év után vége szakadjon a trógerolásnak.
– A szerzetesrendek feloszlatásáról, a papok meghurcoltatásáról terjedt a hívek között egy írásom az ötvenes években, Az Isten sakkozik címmel – fűzi tovább gondolatait az atya. Ezt a művet a bírósági tárgyalásomon vádpontként elővették. Leírtam ugyanis, hogy úgy látszik, mintha a játszmában az ördög okosabb volna sok ezer éves tapasztalatával, úgy tűnik, mintha győzne, de számításaiból kihagyja Istent, és végül mattot kap tőle. Írásom következtetése az volt, hogy a szerzetesrendek feloszlatásával öngólt lőtt az istentelen kormányzat, mert a kolostorokból, a szerzetekből, az iskolákból és a kórházakból eltávolított kovász – a nővérek és a papok – a kenyérbe került. Én is ugyanezt éltem át. Mi harmincnégyen fogadalmat tettünk 1944-ben a La Salette-i szabályzatra. Ennek első pontja: az Istenanya rendje tagjainak szeretniük kell Istent minden dolog felett, felebarátjukat pedig, mint önmagukat. Továbbá ennek a rendnek a tagjai „egy szív, egy lélek” kell hogy legyenek Jézus Krisztus szeretetében. Aztán a szabályzat harminchárom pontja közül fontos, hogy a rend tagjai közül senki se birtokoljon semmit mint sajátját, minden legyen közös anélkül, hogy a legkisebb mulandó dolgot is kívánná valaki magának… Az új tagokat jól ki kell képezni a keresztény erényekre, az alázat, a szeretet, az engedelmesség, a lemondás, a szelídség gyakorlására. Ez különösen fontos szempont volt a bolsevista diktatúra, az üldöztetés éveiben – magyarázza Kertész atya –, és főként az, hogy a rend tagjainak kötelező volt a hallgatás a kívülállókkal szemben. Ez több rendtagot megvédett a börtöntől.
Mi is az a La Salette? Kertész atya elmondja, hogy az utóbbi két évszázadban Szűz Mária sok jelenésében szólt az emberiséghez. Ezek közé tartozik az az eset is, amelyik 1846 szeptemberében történt a franciaországi Alpokban, La Salette falucskában. A Szent Szűz jövendölése nemcsak az emberiség földi életének befejező szakaszával foglalkozott, hanem kiemelte a papok szerepét, példaadásukat, és figyelmeztette a rossz életű papokat is, hogy térjenek vissza a jó útra. Ennek jelentőségét felismerte IX. Piusz pápa, akinek utasítására a jelenés megkapta a hivatalos egyházi elismerést. A következő pápa, XIII. Leó alatt viták kezdődtek, de ez a pápa is a jelenés védelmezői közé tartozott. A nemrég elhunyt II. János Pál pápa kiemelt tiszteletet mutatott a La Salette-i jelenés iránt, amelyre többször hivatkozott beszédeiben.
– A magyar katolikus egyház sem hangsúlyozta sokáig a La Salette-i jelenés jelentőségét – mondja szomorúan Kertész atya. – Nyilván mert kemény ítéletet fogalmazott meg a papsággal szemben. Én amíg cipeltem a zsákokat a Chinoinban, addig sem malmoztam, mert irodalmi kört vezettem, az egyik vendégünk Szabó Magda volt. Végül is anynyira meg volt velem elégedve a párttitkár, hogy a gyógyszergyár újságjánál lettem külsős újságíró. Szabad időmben filmklubot vezettem, a pesterzsébeti művelődési házban megszerveztem a „Huligánok színpadát”, amire nagyon büszke vagyok, nagy pedagógiai tettnek tartom. Még az Esti Hírlap is írt rólam, hogy nem a rendőröknek kell szót érteniük az utcára került gyerekekkel, hanem úgy kellene kezdeni, ahogyan azt Kertész népművelő teszi. Neveltem az ifjúságot Isten partizánjaként. Húsz éve foglalkozom narkósokkal, alkoholistákkal és hajléktalanokkal. Szűz Márián keresztül itt találtam meg missziós területemet. Nyugdíjasan is dolgozom. Kaposvártól Kassáig felnőtt lelki csoportjaim vannak, akik várnak rám. Időnként leutazom a híveimhez, ez az életem. Ebben a gyűlölködő világban azt hirdetem, hogy meg kell bocsátani, csak szeretettel lehet legyőzni az ármányt és a hazugságot.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
