Hatvan évvel ezelőtt, 1947. február 10-én írták alá Párizsban azt a békeszerződést, amely Magyarország számára lezárta a második világháborút. Ezen a napon kötötték meg a békét a vesztesek közül Olaszországgal, Romániával, Finnországgal és Bulgáriával is. Az ünnepélyes aktus a Luxemburg-palota óraszalonjában, XV. Lajos íróasztalán történt. Állítólag az ő elhíresült mondása: „Utánam az özönvíz!” A legyőzött államok képviselői közül elsőnek Olaszország írta alá a békeokmányt, utána Románia, s csak legutoljára szólították a magyar külügyminisztert, Gyöngyösi Jánost. A ceremónián részt vevő Illyés Gyula naplójegyzetéből tudjuk: „A négyszögletes alakú, egyszerű empire óra… hat előtt tíz percet mutatott.”
Nagyon rossz és nagyon méltánytalan szerződése ez a magyar történelemnek. De nem előzmény nélküli. Ősokként ott van az első világháború elvesztése még az Osztrák–Magyar Monarchia részeként, majd az azt követő trianoni békediktátum. Habár igaz és erőt adó a mondás, hogy „a magyar túlélő nemzet”, mégis nehezen lehetett feldolgozni, hogy államként le kellett mondania területe kétharmadáról, illetve nemzetként a magyarság egyharmadáról. Ne felejtsük el Karinthy Frigyes szavait, aki ekkor írta le milliók érzését: magyar az, akinek Trianon fáj.
Horthyéknak, a két világháború közötti magyar államnak Trianonra adott legfőbb válasza a revízió volt. Célja elsősorban nem a magyar állam területi integritásának revíziója volt, hanem a magyar többségű területeké. Ez meghatározta szövetségi rendszerét, ideológiáját. Bárdossy László és az általa vezetett magyar kormány 1941 júniusában – a Magyarországot ért és azóta sem tisztázott bombatámadások után – bejelentette, hogy az ország hadiállapotba került a Szovjetunióval. (S nem hadat üzent!) Magyarország tehát német szövetségben részesévé vált a második világháborúnak.
A második világháború után a győztes hatalmak totális győzelmet kívántak maguknak totális vereséggel sújtott ellenfeleikkel szemben. Már 1943 januárjában a casablancai értekezleten megfogalmazták a feltétel nélküli kapituláció (unconditional surrender) elvét, amelyet azután következetesen alkalmaztak. A vesztes államokat megszállták, saját ellenőrzési rendszerükbe vonták a szövetséges ellenőrző bizottságok (vagy tanácsok) létesítésével. A „vae victis” (jaj a legyőzötteknek!) elvet követve gyáraikat, üzemeiket leszerelték, jóvátétel fizetésére kötelezték őket, rekviráltak, és még trezorokban őrzött értékeik, sőt műkincseik jó részét is elszállították, nemritkán hadizsákmányként. (Ez főként a Szovjetunió által megszállt területeket jellemezte.)
Beleszóltak társadalmi, gazdasági, kulturális életükbe, iskolarendszerükbe. De ők határozták meg a „demokrácia” fogalmát, valamint azt is, ki a demokrata és ki a fasiszta. Sőt a potsdami konferencián (1945 nyarán) elfogadták – elsődlegesen a németekre – a kollektív bűnösség elvét és gyakorlatát. Ebben a rendszerben volt vesztes Magyarország, illetve a magyar nemzet.
A második világháborúnak 21 győztes állama volt. Azonban arra, hogy hány vesztes volt, nem egyértelmű a válasz. Azért, mert az úgynevezett „nagy győztesek” képesek voltak arra, hogyha érdekeik úgy kívánják, a vesztes államokból győzteseket faragjanak. Így volt ez mindenekelőtt az 1939 óta önálló államként létező (régi vágyuk volt ez a szlovákoknak!) Szlovákiával, valamint a sokkal kevésbé önálló Horvátországgal is és a számos kérdőjelet magában hordozó Ausztriával.
Végül hét vesztes maradt: Németország, Olaszország, Magyarország, Finnország, Románia, Bulgária és Japán. Ezekkel az államokkal először fegyverszüneti szerződéseket kötöttek a győztesek által diktált feltételekkel, majd ezt követték a békeszerződések. (Németország kivétel!) Azonban a vesztesekkel sem egyenlő mércét alkalmaztak.
Nagyon sokat nyomott a latban, hogy melyik államnak hogyan és hányadikként sikerült kilépnie a német szövetségből, illetve hogy a „nagy győztesek” közül kinek milyen érdeke fűződött az adott veszteshez. Ez tükröződött a fegyverszüneti szerződéseken is. Magyarország volt az egyetlen, amelynek vezetése képtelen volt sikeresen végrehajtani a „kiugrást”. Nem sikerült idejében átállnia a győztesek oldalára, amiért súlyos árat fizetett. Olaszország (1943), Románia (1944. augusztus), Bulgária (1944. szeptember), Finnország (1944. szeptember) már sikeresen átállt. 1944 októberében a Horthy Miklós vezette Magyarország is kész volt arra, hogy fegyverszünetet kössön. De ez mégsem sikerült!
A magyar hadsereg vezetése bizonytalankodott, s Horthy Miklós nem államférfiként, hanem apaként viselkedett. Az Otto von Skorzeny által vezetett kommandó elrabolta (négy közül) utolsó életben maradt gyermekét, ifjabb Miklóst. S ő nem aláírta (ezt hangsúlyozta az angolszász kihallgató tisztek előtt is), de oldalra a papírra ráírta a nevét Szálasi (Szalosján) Ferenc kinevezési okiratára.
Magyarországnak végül is 1945. január 20-án sikerült aláírnia a fegyverszüneti egyezményt Moszkvában. Ez az okmány már előrevetítette a kedvezőtlen békefeltételeket. Hiszen már itt előírták, hogy Magyarországnak vissza kell vonulnia 1937. december 31-i határai mögé. A fegyverszüneti szerződésben benne foglaltatott az is, hogy Magyarország jóvátételi kötelezettséggel tartozik valamennyi győztes hatalomnak. De már itt kiemeltek három államot: a Szovjetuniót, Jugoszláviát és Csehszlovákiát. Holott e két utóbbi alakulat a második világháború alatt de facto nem létezett, csak jogilag. Ráadásul Szlovákia megítélése, háborús részvétele minimum a „kétséges” kategóriába tartozott.
A háború 21 győztes államának békekonferenciája 1946. július 29-én nyílt meg Párizsban. Ezt a végső konferenciát azonban már előkészítették a külügyminiszterek tanácsának ülései és határozatai. A többi vesztes államhoz hasonlóan Magyarország ügyét is három fő bizottságban tárgyalták. A politikai és területi, a gazdasági és a katonai bizottságokban. Magyarország számára a legfontosabbak a politikai és területi bizottság döntései voltak. A tárgyalások során két ponton alakult ki különösen súlyos nézeteltérés: a felvidéki, illetve az erdélyi (a partiumi) területeket illetően.
Magyarország vetélytársa az újonnan életre lehelt Csehszlovákia volt a felvidéki területek és a felvidéki magyarság sorsát illetően. De történelmi tény, hogy a két világháború között létezett az önálló, a szlovákok sok száz éves álmát megvalósító Slovensko, a Josef Tiso vezette Szlovákia, amelyet a német csapatok később szálltak meg, mint Magyarországot. S amelyet kikiáltása után szinte azonnal majd 30 ország ismert el, köztük a Szovjetunió is. Ez volt az az állam, amely az elsők között ítélte deportálásra zsidóságát. (E törvény ellen egyetlen ember szavazott: Esterházy János a Magyar Párt képviseletében – ő a háború után csehszlovák börtönben halt meg nyomorultul.)
Az is tény, hogy Csehszlovákia az e térségben abszolút meghatározó erővel bíró Szovjetunió feltétlen támogatását élvezte. Az 1945-ös kassai kormányprogram példátlan módon az állami jogalkotás szintjére emelte a nemzetiségi alapú megkülönböztetést és az ilyen alapú büntetést a második világháború után. (Több mint elkeserítő, hogy e kormányprogram emlékét a magyar konzulátustól néhány száz méterre ma, 2007-ben is kétnyelvű tábla hirdeti!) Az irat ugyanis kimondja a kollektív állampolgári jogfosztást, illetve hogy „a cselekvő antifasiszták kivételével minden magyar bűnös”. Ezt a programot erősítette a pozsonyi nemzeti bizottság 1945. március 13-i határozata, amely elrendelte a pozsonyi járásban minden magyar ember számára a megkülönböztető M betű viselését.
A zsidóság deportálásának szörnyű bűnétől, a háborús felelősségtől a győztesek akaratából – és kizárólag azért – nem terhelt Szlovákia immár ismét Csehszlovákiaként példátlan magyarüldözésbe kezdett. Felhasználva jogi és jogon túli eszközöket. Szláv állammá kívánt válni, ahol nincs helyük németeknek és magyaroknak. Feltett szándéka volt, hogy kitelepítse az összes magyart (lakosságcsere, 200 ezer magyar egyoldalú kitelepítése, deportálás a Szudéta-vidékre), a többieket pedig eltüntesse legalább papíron. Nemhogy az abszolút többségben magyarlakta területekről nem mondott le, hanem terjeszkedni kívánt a Dunától délre is, s a Szovjetunió támogatásával kiszélesítette az úgynevezett „pozsonyi hídfőt”. Oroszvár, Dunacsún és Horvátjárfalu ekkor került Csehszlovákiához.
Nézzük Erdélyt és a Partiumot! Itt a második világháború két vesztes állama állt egymással szemben. Ráadásul a magyar és a román fegyverszüneti szerződés ellentmondásban volt egymással. Mert hiába érvénytelenítette a később aláírt magyar egyezmény a második bécsi döntést, ha a románokkal aláírt feltételek 19. pontja azt mondta ki, hogy „Erdély vagy annak nagyobbik része” tartozzék Romániához. Hol van akkor a kisebbik rész és a Partium?
A magyar jegyzék így ír erről: „Mint ismeretes, a trianoni szerződés az 57 ezer négyzet-kilométeres kiterjedésű Erdélyen kívül Romániához csatolt még 47 ezer négyzetkilométer Erdélyen kívül fekvő területeket is” (Partium). A beadvány arra kéri a győztes főhatalmakat, hogy a végleges döntés előtt „küldenék a helyszínre szakértőiket”.
Tény, hogy a nagyhatalmak közül kettő: az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia az előzetes tárgyalások folyamán amellett volt, hogy csökkentsék az „idegen uralom alatt élők” (magyarok) számát. S támogatták azt az igényt, hogy kisebb területeket hagyjanak Magyarországnál. Ezt az indítványt azonban a térségben katonailag jelen lévő Szovjetunió a leghatározottabban elutasította, s így itt is visszaállították a trianoni határokat. A békeszerződés érdemi része nyolc fejezetből és 43 cikkelyből áll. Az első részben húzták meg Magyarország határait a fent elemzett módon. A második fejezet „politikai rendelkezéseket” tartalmazott. Itt fogalmazták meg, hogy Magyarország köteles a fennhatósága alá tartozó minden személy számára faji, nemi, nyelvi vagy vallási különbség nélkül biztosítani az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogok élvezetét. Itt kellett Magyarországnak kötelezettséget vállalnia arra, hogy nem enged működni területén fasiszta vagy fasiszta jellegű szervezetet. S a csehszlovák delegáció javaslatára a 4. cikkelybe az is belekerült, hogy tilos a „revizionista propaganda”. Igen fontos a 11. cikkely, amely Magyarország kötelezettségeit tartalmazza „a történelmi levéltárak, könyvtárak, történelmi okmányok, régiségek és más kultúrtárgyak kiszolgáltatásának tárgyában”. Itt bizonyos iratokat, tárgyakat stb. kivesz a magyar fennhatóság alól, és Jugoszlávia vagy Csehszlovákia „szellemi örökségének” nyilvánítja, egyes esetekben már 1848-tól datálva.
Katonai rendelkezéseket tartalmaz a békeszerződés harmadik része. Magyarországnak 65 ezer főnyi szárazföldi hadsereg tartását engedélyezi, valamint 90 repülőgépet, a légi haderőhöz tartozó 5000 főnyi személyzettel. Igen ellentmondásos a 21. cikkely, amely a magyar hadifoglyokról szól. Eszerint „a magyar hadifoglyok, mihelyst lehetséges, hazaszállítandók”. Még a tárgyalások alatt a magyar küldöttség szerette volna elérni, hogy az igen pontatlan „mihelyst lehetséges” kifejezést „fél éven belülre” cseréljék. De ebbe a Szovjetunió nem egyezett bele. Sajnos volt olyan magyar hadifogoly, akinek ez a „mihelyst lehetséges” 50 évet jelentett…
A negyedik rész a megszállás megszüntetéséről, a szovjet haderő visszavonulásáról szól. Mégis a 22. cikkely az, amelynek alapján a szovjet hadsereg továbbra is Magyarország területén állomásozhatott. Ez a pont ugyanis úgy rendelkezett, hogy a békeszerződés életbelépésétől számított 90 napon belül Magyarországról minden szövetséges fegyveres erőt vissza kell vonni, mindazonáltal a Szovjetuniónak „fennmarad a joga arra, hogy magyar területen oly fegyveres erőt tarthasson fenn, amelyre szüksége lehet… az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalainak biztosítására”. Így 1955-ig, az osztrák államszerződés aláírásig ilyen jogcímen voltak jelen hazánkban a szovjet katonák. Ezután pedig megkötötték a varsói szerződést, illetve kétoldalú egyezményben is rendelkeztek a szovjet csapatok magyarországi állomásoztatásáról.
Magyarország „jóvátételi és visszaszolgáltatási” kötelezettségeiről az ötödik rész rendelkezett. Eszerint Magyarország nagyon szigorú feltételekkel köteles volt a Szovjetuniónak 200 millió, Jugoszláviának 70 millió, Csehszlovákiának 30 millió dollár értékű árut fizetni. S számszerűen nem meghatározott kártérítést adnia a többi győztes államnak.
A békeszerződés életbelépésekor, 1947. szeptember 15-én a Szövetséges Ellenőrző Bizottság is befejezte tevékenységét. Mindszenty József bíboros 1947. február 10-én táviratot intézett a békekonferenciához, amelyben a következő kérdést tette föl: „Vajon meddig ér és él a kívül hagyott súlyos erkölcsi alapelvek nélkül ez a békemű?”
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
