Kóló tér

Gyurcsány elvtárs úgy gondolja, legyen vizitdíj. Mladi Momci úgy döntött, ingyen ellát mindenkit – olvasható a felirat egy busójárművön. Mohács belvárosába alig lehet bejutni a busójárás vasárnapján. Ez a nap az idegeneké, a nézelődőké. Míg a kedd a bensőségesebb ünnepé.

Forognak az ördögszekerek, érkeznek a busómobilok, a lovas kocsik, húzzák a bödönhajót. Egy pécsi egyetemista azt mondja, harmadjára van itt, és nem csak a buli kedvéért. Úgy gondolja, jelenlétével maga is hozzájárul a hagyomány megmaradásához, annak a tradíciónak a megőrzéséhez, amelyben a legszebbek az érintetlen sokác gyökerek. Később az egyik kiskocsmában – ahol csak asztalok vannak, de valamilyen oknál fogva székek nincsenek – szürke arcú alkoholistáktól körülvéve egy helybelit kérdezget, hogyan tehetne szert busóöltözetre.
A nagy eseményre, a busók felvonulására több tízezren várunk sorfalat állva az úton. Három óra körül öreg tűzoltókocsit követve megjelennek az első fehér bundába bújt maszkos alakok. A kolompok hangja dobhártyarepesztő. Egy-egy busó kilép a menetből, megölelgeti, háromágú villájával megbökdösi a bakfisokat, liszttel szórja be őket.
A vasárnapi rendezvényt inkább turistacsalogatónak szánják a busók számára is kötöttebb programokkal. A főtéren egymást követik a néptáncbemutatók, a Duna vizére eresztik a telet jelképező koporsót, megkoszorúzzák a Páták emléktáblát. A főtéren meggyújtott óriási máglyánál sokác népzenére kezdődik a kóló, amely a közösség erejét demonstrálja. A bazársoron tényleg van minden, mint a „búcsúban”: számszeríj kedvező áron, 28 ezerért, falra akasztható álarcok egy-két ezer forintért. Az „igazi” busómaszkokat tíz–húsz ezerért kínálják, a kis kereplőt ötszázért. Egy magát tréfásan feltalálónak tituláló férfi kétfunkciós, világító végű sodrófáin, illetve asszonyverő regulafáin akar túladni. Az üzlet, úgy tűnik, nem nagyon megy. Annál inkább fogy a forralt bor és a kürtőskalács; mindkettő baráti áron. A meleg ital decijét százért mérik, az édességet 400–500 forintért adják.
Szekó József polgármestertől megtudjuk, a kézműveseknél arra is figyelnek, hogy a csecsebecséket elkülönítsék a minőségi termékektől. Az előbbiek nem szoríthatók ki teljesen, hiszen mindig is részei voltak a busójárásnak. A város vezetője szerint a hagyomány mindenképpen fennmaradna még az idegenforgalmi látványosság nélkül is, olyan mélyek a gyökerei.
– A busójárásnak kettős arca van – mondja Minorics Tünde. A Pécsi Tudományegyetem PhD-hallgatója majdnem öt esztendeje kutatja a busójárást. – Az egyik az, amelyik a turisták számára is látható, de az igazi a másik, a mögöttes és láthatatlan világ. Az utóbbi nem korlátozódik a busójárás idejére, kitolódik az időben. Az öltözet vagy a maszk nemcsak jelmez, mint a karneválokon, hanem állapot – a szabadság megtestesítője –, az ünnephez ezért is ragaszkodnak teljes szívvel az itt élők. Szinte egész évben ezt az eseményt várják, hogy megélhessék a szabadság élményét, az átváltozást, a pokladát.
Rengeteg energiát és pénzt áldoznak arra a mohácsiak, hogy a busójáráson minden a lehető legjobb legyen. A gyerekeket táncolni tanítják, az öltözet sem olcsó, hiszen egy teljes maskara 150 ezer forintba kerül. A busók ruhája kifordított birkabunda – a legjobb erre a hosszú szőrű racka –, lábukon bütykös harisnya, bocskor, alul fehér sokác gatya, szükséges kellék a kolomp, a tarisznya, a favilla vagy fabuzogány. És persze az elmaradhatatlan maszk, amelyet mesterek készítenek félelmetesre vagy vidámra, és amelyet eredetileg vérrel festettek meg.
Népviseletbe öltözött lányok mesélik, hogy a rajtuk lévő ruhadarabok között akad olyan, amely több mint százéves. A nyakukra és fejükre terített fekete nagykendőt, a maramart mutatják példaképp. A sokác lányok lefátyolozott arccal este a férfiakat riogatják. A tárgyaknak hatalmas eszmei értékük van, egyébként megfizethetetlenek, de eladni sem akarja őket senki.
Olykor előfordult, hogy a busók összeverekedtek, és igencsak durván „hajtották” a lányokat, a jankelék – a busókat kísérő gyerekek – pedig harisnyájukat keményebb tárgyakkal is kitömték, azzal csapkodva „törtek” utat a menetnek. Az 1920-as években a képviselő-testület felismerte, hogy a busójárást hiába tiltják be, az akkor is megmarad, ezért inkább idegenforgalmi látványosságként próbálták megszelídíteni, gondolván, ezzel a város is hasznot húzhat az eseményből. Aztán az ötvenes–hatvanas években több filmet forgattak itt, és megjelentek az első televíziósok is – tudjuk meg Vikár Csabától, a rendezvény egyik szervezőjétől.
Ekkor kerültek be a szertartásba olyan elemek, mint amilyen a sokác legenda felelevenítése. Ebből az időszakból származik a koporsóégetés is, amely a tél eltemetését jelképezi. A szervező szerint élő néphagyományról van szó, hiszen állandóan bővül és megújul az ünnep. Ilyen új elem a koporsó vízre bocsátása vasárnap vagy a dunai átkelés, amelyek a busójárás szerves részévé váltak. A hagyomány továbbélése szempontjából is üdvözítő szokást, a busók házról házra látogatását pedig mindössze három éve kezdeményezték.
A busójárás évtizedek óta kisfarsangtól – azaz csütörtöktől – keddig, a hamvazószerdával kezdődő böjtöt megelőző napig tart. A mohácsiak igazi ünnepe viszont inkább húshagyókedd, hiszen a turisták tömege ilyenkor nem befolyásolja az ünnepet, a helybéliek bensőségesebben farsangolhatnak. A Mohácsról elszármazottak pedig, ha vasárnapra nem is, de keddre hazatérnek.
Bubreg „Stipo” Istvánnak, a Poklada csoport vezetőjének portáján ezen a kedden maszkok sorakoznak a földön és a pincében, készülődnek a busók és a lányok – a terített asztalon kolbász, szalonna, hagyma meg fehérbor. Két lovas kocsival indulunk útnak, hogy eleget tegyünk a meghívásoknak. Pávkovics István busó sajnálkozva mondja, hogy ma sok fiatal nem is érti, miért fontos az álarc viselése: a busójárás egyszerűen elveszíti a lényegét, ha felismerik a szereplőket. Pedig számukra ez éppolyan ünnep, mint a karácsony vagy a húsvét – teszi hozzá.
Két óvodába is betérnek a busók, hogy táncoljanak egyet a saját készítésű duda, a gajdó és a harmonika hangjaira. A gyerekek félénken figyelik a hatalmas alakokokat. Egy benzinkúti vendéglátó-ipari egység meglátogatása után két óra alatt felérünk Bránkó Gyurity szőlőhegyi pincéjéhez, aki vegyes pörkölttel és itallal várja vendégeit.
Bubreg „Stipo”, amióta busó, egyetlen keddet hagyott ki harmincegy év alatt, azt is a katonaság miatt.
– Farsang van, vigadalmat kell csinálni, lányokat kell kicsit kergetni, hajtani, megszeretni, vinni-hozni – mondja a vezető. – Ma eltemetjük a farsangot, de a következő januártól már készülődünk a másikra. Aki öltözik, az szeretetből teszi.
A sokác hagyományokat ápoló csoportot hárman alapították 1998-ban. A mára megsokasodott társaságban ott vannak a helyi Sokác Kör tagjai, a zenészek, s van köztük tolmács, sofőr – és más nemzetiségűek is. Ma mintegy negyvenen lehetnek, az újak belépéséről szavazással döntenek.
A sokác negyedbeli Kóló téren van a délutáni gyülekező, a maszkok fenn az arcokon, indulhat a vigadalom. Dörögnek az ágyúk, a lövegek 1980-ban és 1990-ben készültek. Fél hatkor aztán meggyújtják a máglyát, elég a tél, megtisztul a lélek, szólnak a kolompok. Néhány ifjút a térre cipelt kórházi ágyon tologatnak, mások járják a kólót. Nyolc óra körül kiürül a tér, a busók elmennek még a bálba, hogy a farsangfarkát is levágják. Éjfélig tart a mulatság. Szerdától egy évig pihennek ugyan a tárgyak, de a gondolatok és a mesterkezek nem. A műhelyekben készülnek a bocskorok, a maszkok. A több mint húsz busócsoport – a Busó Club, a Mladi Momci, a Nagy Durranás, a Dunai Átkelés, a Futottak Még és sorolhatnánk őket – tagjai, csaknem ötszáz alakoskodó már a következő évet várja, hogy ismét hazataláljon.



Törökök ördögei
A legenda a busójárást az oszmánok kiűzéséhez köti: a törökök elől a sokácok a mocsaras Mohácsi-szigetre menekültek, és ott rejtőztek el. Egy éjjel egy öreg sokác álombéli alakja tudatta velük, készüljenek, mert hamarosan megkapják a jelet, és el tudják űzni a hódítókat. A sokácok álarcokat faragtak, birkabundát öltöttek, és a gatyájukat alaposan kitömték szalmával. Kolompot akasztottak a derekukra, favillákkal fegyverkeztek fel, hogy minél félelmetesebbnek tűnjenek. Így keltek át a Dunán, és a felriadó törökök ördögnek vélték a rájuk törőket.
A legendának aligha van történeti alapja, hiszen a kutatások szerint az első sokácok az 1687-es, második mohácsi (akkor már győztes) csata után érkeztek erre a vidékre. A busójárásról a legrégebbi említést egy 1783-as egyházi látogatásról szóló iratban találjuk meg, amely még elítélően szól az ünnepről mint durva és pogány szokásról. Nem egyedülálló a mohácsi ünnep: a mai Horvátország területén található Dubosevicán is tartanak hasonlót. De a környező falvakban is élt ez a szokás, sőt Pécs mellett is létezett. Azonban csak Mohácson őrződött meg, valószínűleg azért, mert itt nagyobb tömbben éltek a sokácok. A busójárás sok hasonlóságot mutat az Európa-szerte elterjedt ősi télűző, tavaszköszöntő termékenységi ünnepekkel is.