Köznapló

Február 16., péntek
Fejet hajtok azok előtt, akik csakis a zene öröméért hallgatnak zenét. Az én lelkem önzőbb, egy misétől vagy egy vonósnégyestől azt várja, hogy felkapjon, és vigyen valahová. Mindegy, hogy földrajzi helyre vagy olyan korba, amikor szívesen éltem volna. Van, hogy a kettőből egy lesz, mint ma, amikor Bachot hallgattam. Olyan lemezét, amelyről orgonamuzsika szólt, s felidézte első külföldi utamat. Németország keleti felébe vezetett, a türingiai Mühlhausenbe.
Lipcsében kellett átszállnom, volt másfél órám a csatlakozásig, jó esély, hogy lássam a Tamás-templomot. Ott írta Bach a János-passiót, tudtam, van egy remek kórusuk, a Thomanerchor, csupa szoprán hangú fiúból áll, matrózblúzban énekelnek, méltó riválisai a bécsieknek. A kórusügyek pár évvel azelőtt mély sebet ejtettek rajtam, egy buta fegyelmezetlenség miatt énektanárom kitiltott az általános iskolai karból. Akit szólistaként is számításba vettek, az ilyesmit nem felejti. Úgyhogy nagyon látni akartam a Tamás-templomot, ám a csomagmegőrző előtt hosszú sor állt. Nem tétovázhattam: fal mellé raktam a bőröndöt, és már nyargaltam is. Hogy elviheti valaki, meg sem fordult a fejemben.
Nem csalatkoztam, és ez egész életemre hatással lett. Azóta hiszem, hogy „kifizetődőbb” az embernek jót feltételezni másokról, s ezért bízom meg feltétel nélkül bárkiben, amíg nem csap be, nem árul el a hátam mögött, és nem hazudik a szemembe. Ha viszont így tesz, törheti kezét-lábát, többé nem hiszek neki.
Bach nem maradt Lipcsében, elkísért Mühlhausenbe is. Így volt rendjén, hisz előtte ott volt kántor. Ráadásul ha ő nincs, összetör a csalódás, amely az állomáson ért. Kinéztem az ablakon, és elsápadtam. Heidemarienak hívták a levelezőpartneremet, küldött fényképeket, az arcát ismertem, a méreteit nem. Hallgatott arról, hogy 185 centi magas. Engem sorozásnál 175-nek mértek, úgy lépkedtem az oldalán, mint az apródja. Vigasztalást egyedül az apja jelentett: magyarokkal volt együtt orosz fogságban, és tiszántúli akcentussal káromkodott. Nagykun fajzatként otthon érezhettem magam Türingiában.
Elvittek Wartburg várába, ahol Árpád-házi Szent Erzsébet nevelkedett, láttam Goethe és Schiller sírját Weimarban, de a nagy élmény a Szent Blasius-templom volt. Kapuján lábujjhegyen léptem be, hátha a kántor is ott van, nem az új, hanem az a régi: árnyát kerestem az oszlopok között. Lúdbőrös lett mindenem, amikor fönn a kóruson az orgonát megérintettem. Talán már kétszer is cserélték, de ez ügyben a japánokkal tartok. Ha elkorhad, kiemelik szentélyeik gerendáját, helyére új kerül. Mégis állítják: minden darabja ősi. Az újat átitatja a régiek szelleme, s egy idő után azonos lesz velük. Nincs igazuk? Dehogy nincs.
Bach Mühlhausenből sok kitérővel került Lipcsébe. Feudális szerződést kötöttek vele. Ilyesmik állnak benne: „Az iskola felügyelő és elöljáró urainak, mindenkinek, aki a nagy bölcsességű tanács nevében ad utasítást, illendően engedelmeskedem.” „Az uralkodó polgármester úr engedélye nélkül nem hagyom el a várost.” Nyomorította a templomi munka, a hangszerek javítása, a kottamásolás éjszaka, és az is, hogy hét napon át felügyelte diákjainak felkelését, tisztálkodását, majd ő küldte őket ágyba, fújta el a gyertyát, ügyelt, hogy utána alvás legyen. És persze ott volt a család, a rengeteg gyerek, velük is ő foglalkozott a legtöbbet.
Hogyan bírta? Mikor volt ideje komponálni? Ezen gondolkoztam hazafelé Mühlhausenből, s gondolkozom máig, amikor Bachot hallgatok.
Míg el nem felejtem: Heidemarie nemsokára talált egy kézilabdás fiút, 197 centi magasat, hozzáment feleségül, máig is élnek, ha meg nem haltak.

Február 19., hétfő
Most került a kezembe Thomas Meyer bécsi előadásának szövege 2005 júniusából. Meyerről már szóltam: ő írta Ludwig Polzer-Hoditz életrajzát. Gerő András államilag pénzelt Habsburg Történeti Intézete nyilván nem kívánta propagálni a dunai monarchiát pártoló gróf elveit, például azt, hogy Európa közepe: misztériumtér, így a könyv lefordítása és közreadása az Arkánum Szellemi Iskola Kiadóra maradt.
Visszatérve a bécsi előadásra, Meyer bizonyítékokat sorolt, miszerint: 2001. szeptember 11-ét olyan forgatókönyv szerint állították Amerika céljainak szolgálatába, mint Pearl Harbort 1941-ben, mikor is Roosevelt szándékosan eltitkolt minden információt Kimmel admirális elől a közelgő japán támadásról. Miért? Mert a lakosság és a kongresszus húzódozott. Nem akarták Amerika hadba lépését, ürügyre volt szükség. Ezért adott a hadügyminiszternek parancsot: „Ki kell provokálnunk, hogy a japánok lőjenek először.”
Meyer szerint ennek igazságát ugyanúgy eltitkolták az amerikai nép elől, mint a Kennedy-gyilkosság hátterét vagy szeptember 11-e valós okait. Megjelentek ugyan könyvek, George Morgenstern vagy Charles Tansill szóltak erről, de a sajtó tett róla, hogy munkáikról ne vegyenek tudomást.
Bezzeg verték a dobot, amikor Roberta Wohlstetter írt Pearl Harborról. A szerző annak az Albert Wohlstetternek volt a felesége, akiről tudni lehet, hogy a csillagháborús program első számú kigondolója. Személye más okból is izgalmas. Ő volt a nevelőapja Paul Wolfowitznak, akit lyukas fuszekliben örökítettek meg pár hete az edirnei mecset bejáratánál, tehát a Világbank elnökének. Miért fontos ez? Az összefüggések miatt.
Wolfowitz fontos embere egy elitcsapatnak. Ez döntött arról, hogy 2000 őszén Amerikának szüksége lesz egy sokkoló hatású eseményre, hogy elkezdhesse stratégiai-geopolitikai céljainak e századi megvalósítását. Be kellett indítani a gépezetet…
Bob Woodward – a Watergate-botrány kirobbantója – szerint Rumsfeld 2001 januárjától, tehát attól fogva, hogy védelmi miniszter lett, mindenkinek, aki az útjába került, kezébe nyomta Roberta Wohlstetter hamis Pearl Harbor-könyvét. A mozik ekkor kezdték vetíteni a hollywoodi Pearl Harbor-filmet, szoktatni kellett az amerikai tömegeket meg persze a világ közvéleményét egy lehetséges „új Pearl Harborhoz”. Az akció bizonyítéka a Time magazin szeptember 11-éről szóló első különkiadása. Utolsó előtti oldalán vastagon szedték az uszítást: „Amire most szükségünk van, nem más, mint az egységes, mindenkit egyesítő, Pearl Harborhoz hasonló, izzó amerikai düh.”
Bejött? Be. Hamis indokokkal lerohanták Afganisztánt, majd következett Irak, most pedig Iránt fenyegetik. Dőltek a szobrok, ám fontosabb volt, hogy dőljön az olaj. De a támadóknak ez nem elég, tapsot is várnak. És az olyan erőtlen országok vezetői, mint a miénk, tapsolnak is, mi több, csaholnak. Magyar katonák szolgálnak a megszállók oldalán, ily módon kényszerítik őket cinkosságra azokkal, akik a békés lakosságot öldösik. Itthon csak annyi a feladat, hogy bekössék az emberek szemét és fülét, nehogy véletlenül is megtudják, mi célt szolgál 2001. szeptember 11-e. És még valami…
Meyer Bécsben figyelmeztetett: az angol–amerikai politika hosszú távra tervez. Egy térképre hívta fel a figyelmet, az első világháború előtt készült Angliában. Tréfának szánták – latinul rá is írták, „aligha lehet komolyan venni” –, mégis elgondolkoztató, hogy együtt mutatja „Euro-Amerikát”, van rajta „Iszlamisztán”, „Konfuciánia”, „Hinduland” és egy „Euro-Ázsia”, ami azért borzongatja a magamfajtát, mert ahol az utóbbi elválik „Euro-Amerikától”, ott van Magyarország. Lehet, hogy újra az leszünk, amiről Ady szólt: kompország? És a híd? Azzal mi lesz?

Február 21., szerda
Azért most már csak jön a tavasz. A kertész a rügyek feszülésén érzi, az időjós a légkör izgékonyságán, egy barátom az ócskapiac kínálatán – én a kutyákon.
Sétálni voltunk a Duna-parton, ott láttam meg a furcsa összetételű ebet. Korcsnak mondták régen, de az ember ma már nem mondhat akármit, az állatvédők megszorongatják a torkát. Jobb hát, ha leírom. Mélyállású példány volt, talán a tacskó ősök üzentek vele a múltból, a feje viszont nem harmonizált e fajtával. Fülei a szabad szerelem hajtásaként spánieli lifegéssel csaptak szelet, de megkörnyékezhette valamelyik nagyszülőjét egy foxi is, lévén a szőre drótos, bár erősen kopott. Kan volt, felajzottan rohangált.
Nemét a környék szukái rögtön konstatálták. Örömükre vagy bánatukra-e, nem tudom, mert a kölcsönös vonzalomnak útját állta a drótkerítés. A kis kóbor lovag nem adta föl: hevesen ostromolta a térbeli akadályt: fölállt a kőlábazatra, ugatott, csaholt, orrát átdugta a hálófonaton, közben a farka úgy járt, hogy két perc alatt megkeverte volna a hétvégi piskóta tésztáját – hiába. A kerítés fizikai és erkölcsi akadályt állított vágyai elé. Próbálkozott pár házzal odébb is, ott meg a sűrű lécekkel nem bírt. Ekkor tűnt fel a sétányon egy jó házból való snaucer.
Mondanom sem kell, nyugalma és méretei nem voltak arányosak a kis kan keverék lehetőségeivel, a felajzottságról nem beszélve, bár ki tudja… A napokban felütöttem Kazantzakisz Zorbáját, s a címszereplő ott épp arról szólt, hogy egy kétméteres szláv menyecskével akadt össze, ennek ellenére a vágy természetéből felbuzgó dolgok rendben lezajlottak, és szépen lecsendesettek… Vagyis inkább az én fantáziámmal lehet baj, mert csak azt láttam, hogy van egy nagy kutya, speciel ő a szuka, és van egy kicsi, s ő meg a kan. Mihez kezdenek?
Az kiderült, hogy a szuka is érzi a tavaszt, merthogy nem volt elutasító. A szokásos körözések, a testtájak azonosítása közben viszont, mintha az is tavaszt érezne, megszólalt a telefon. Mire a beszélgetést befejeztem, a két kutya eltűnt. Nézelődtem jobbra-balra, hátha látom még őket, de nem. Így aztán nem tudom, mire jutottak, csak azt, hogy pár hét még, vagy már annyi sem, és itt a tavasz. Jelezték a kutyák.