Köznapló

Február 9., péntek
Isten felvitte nálam a törökök dolgát. Először egy olvasó hívott, mondjam már meg, ki az a muzulmán építész, akiről azt írtam a múlt héten, hogy görögként született, és az ő munkája az edirnei mecset.
Neve Szinán, pontosabban Szinán pasa, s elég baj, hogy magyar forrást alig lelni, amelyben méltatják, pedig Magyarországhoz sok minden köti. Nem kéne szégyellni, mert ő alakította ki Isztambul arculatát. A város vonzza is a népeket, jobban, mint a toronyházak az Árpád híd pesti oldalán. De ne legyünk igaztalanok, hogy ez így alakult, nem csak a mi vétkünk.
Buda visszafoglalását 1686-ban a szövetséges katonák fosztogatása és pusztítása követte. Arról egy hang sincs iskolai történelemkönyveinkben, hogy a „felszabadítók” – az osztrákok nevezik így őket – összefogták és Bécsig vitték a török nőket, ahol rabszolgaként adták el őket. (Ez speciel az osztrák diákok történelemkönyvéből hiányzik.) Ha nőikkel így bántak, miért kímélték volna a törökök építményeit?
A császár szolgálatában álló olasz és francia hadmérnökök felmérték Buda maradék török házait-köveit. Lerajzolták őket elölről, hátulról, ha épek voltak, ha romosak, a bécsi haditanács azonban eldugta a rajzokat. Csak 1906-ban derült ki, hazugság volt, amit történészeink átvettek, hogy a török alig épített Budán. Nem. A rombolás mértéke volt nagy. Meg a lopásé. A török egyházi és világi értékeket – mint előtte és utána mindig – szekérre rakták, Bécsbe vitték, ott kincstárba kerültek, múzeumba, más részüket meg jó pénzért adták tovább a sok „kultúrnép” örömére. Ezért van az, hogy a fürdőkön kívül alig akad török emlék a magyar fővárosban.
Aki cáfolatul fölemlíti a Gül Baba-türbét, nézzen jól utána, mi is történt az épülettel a huszadik században. Pár kivételtől eltekintve gazemberség. Ne mostani állapotát tekintsék. Az a török kormánynak köszönhető: nem bírták nézni a bektási rend legnyugatibb zarándokhelyének állapotát, és pénzt adtak a rendbetételére. Külön história, mi történt azzal a pénzzel…
Spanyolországban másként volt, pedig ott 780 évig tartott az iszlám világ. Az uralkodók példát mutattak, milyen a megbocsátó keresztény lelkület. 243 évet szántak arra, hogy a córdobai nagymecset értékeit átmentsék, oly módon, hogy katedrálisukat, mintha úgy volna természetes, hozzáépítették. Buzgóbb keresztények, mint mi, mégis ápolják, ami a mór világból rájuk maradt. Sok egyéb mellett ez a szellem teszi csinossá országukat, és ezért költenek látására szívesen az idegenek.
Hogy visszatérjünk Szinánhoz, a mester 1526-ban Eszéknél Szulejmán parancsára a Drávára cölöphidat épített. „Méltóságteljes, királyi alkotás volt, aki nem látta saját szemével, elképzelni sem tudja” – E. Brown, egy utazó angol tiszt lelkendező szavai ezek. A mi Zrínyink véleménye eltért az angolétól: 1664-ben felgyújtatta a műszaki csodát. Szinán pasa volt, aki először épített hajóhidat Párkány és Esztergom között, és nevével a minap is találkozhattunk – volna. Pár hete bukkantak rá a szegedi vár maradványaira, ám arról, hogy ez is az ő munkája, egy lap sem szólt.
Mi ez? A keresztény buzgalom? Aligha. A dolgok mai állása szerint szép hazám inkább mondható pogány országnak, mint a töröké. Nem kell a felháborodástól talpra ugrani: inkább tessék egy katolikus templom előtt megszámolni, hányan térnek be imára egy szokásos hétköznapon. Ha elvégzik ezt a számolást egy török mecset előtt is, kijön a különbség.
Folytatva a török ügyeket, egy napon hozta a posta Kobzos Kiss Tamás Erdal Salikogluval közös lemezét, és a néprajzos Bartha Júlia Lále című könyvét. Az előbbit az teszi vonzóvá, hogy egy régi énekmondó, Asik Veysel hangját is hallani rajta: a lemez az ő költői világát idézi. A dalok nem idegenek a fülnek, ellenkezőleg, olyasmit hoznak ide a múltból, ami valahol elmaradt, és nagy kár, hogy elmaradt. Erre hoz sok ékes példát könyvében Bartha Júlia, bizonyítva, hogy a mai világban is lehet eleven a néphagyomány, mert lám, a törököknél az. Én teszem hozzá, hogy akik ebbe politikát kevernek: a kurdok dolgát, az örmény népirtást, a Nobel-díjas Pamuk gondját-baját és ilyesmiket, azok a képernyős kufárokkal fújnak egy követ. Fosztogatók ők is, csak míg a régiek tárgyakat pusztítottak, ők most lelkeket. Az utóbbi okoz nagyobb kárt.
Sokadszor ismétlem el, de még mindig nem elégszer: szó sincs arról, hogy a tudomány döntötte el, finnugor vagy török fajta népség vagyunk. Trefort miniszter úr volt a döntnök a Monarchia éveiben, vagyis a hatalom, mely, tudjuk, néha csak fél szemmel lát, máskor meg sehogy. Vagyis a kérdés nem szél-hozta-szél-viszi politikusok válaszára vár. Erre a néplélek felel, és aki röhög ezen, magán röhög.

Február 10., szombat
Fantasztikus! Perel a bulvár, és kikéri magának. Micsoda dolog, hogy őt bírálják, tehetségét elvitatják, felkészületlenségét firtatják a napilapban – ő sose bírálta a lap szerzőit, elvárja, hogy fordítva is így legyen. Csisztu Zsuzsáról van szó, bíróságra ment, és elégtételt kapott a Népszabadság sportújságírójával szemben.
Ott ültek reggel a tévéstúdióban, és tanulságos volt látni, mivé lehet az ember, ha a bulvár örvénye végképp és visszavonhatatlanul elragadja. Az ilyen szpíker (akit sztárnak mondanak, de ezt a szót nem használom, mióta egy magyar paparazzo, aki hazatért kis időre, de már fordult is vissza ugyanazzal a lendülettel, mondván: nyugati értelemben vett sztár Magyarországon egy sincs), szóval az ilyen „személyiség”, akit tetőtől talpig a bulvár formált, aligha képes olyan mércével mérni magát, amilyennel a tánc- és illemtanórákon túlesett szaktársai. Folyton közbeszól, nem akarja hallani, mit mond a másik, formás popsija alól kapja elő bizonyítékait. E papíroknak kéne igazolniuk, nem szerepelt le az olimpia közvetítései során, legindulatosabban mégis az ellen tiltakozik, hogy ő bulvárjelenség. Vagyis megtagadja a céhet, mely eltartja, és jól tartja őt.
Nem okos. Csisztu a pert megnyerte, viszont a bulváripar ugyanezen a peren vesztett. Egyik kedvence, akiről több könyv jelent meg eddig, mint ahány kiállítása Mednyánszky Lászlónak életében volt, háborgásával bizonyította: amihez e „szakág” hozzáér, sekély lesz, híg és olcsó.
Murányi kollégának gratulálok. Nagy lelkierővel őrizte meg higgadtságát az izgékony kolléganő jelenlétében.

Február 11., vasárnap
Ötven éve halt meg Horthy. Nagy hála illeti, hogy gyorsan talpra állította az országot a Trianon utáni sokkból. Kormányzása alatt jó sora lehetett a törekvő középosztálynak, a képzett munkásnak s a gazdának, ha volt néhány holdja, ám megbocsáthatatlan vétke, hogy nem osztott földet, semmit nem tett a vidéki zsidóság megmentéséért, s a háború éveiben gyöngének bizonyult. Rossz bőrben van a történészszakma, hogy máig adós egy mértékadó, tisztességes Horthy-könyvvel, amilyet például Roy Jenkins írt Churchillről két vastag kötetben. Megérhetik, hogy Moldova írja meg azt is, akkor aztán leshetnek. Persze mi is.

Február 12., hétfő
A kocsmáról mindig akkor esik szó, ha valaki berúg, ami szűklátókörűség. Tán ez az oka, hogy senki nem figyelt föl a kishírre, miszerint késsel kezdett hadonászni egy beteg, mert hiába követelte, a mentőkocsi a kórházból nem a falu italmérésébe vitte, hanem haza. Egy szóval sem reagált erre a mind kuszább külsőt öltő Molnár Lajos, aki mégiscsak illetékes mentő- és kórházügyekben. Biztos zavarban van, nem alakította ki álláspontját. A kocsmatulajdonosok a magukéval már elkészültek.
Egyikük például közzétette, milliomosokat nem szolgál ki, hiába tiszta az a sok millió, ártatlan börtönévekért fizették, ám aki kapta, veszélyt jelent a berendezésre, a többi vendégre, nem beszélve a kocsma híréről. A helyzet tehát úgy fest, hogy a kocsmárosok flottabbul kezelik a nehéz ügyeket, mint a kormány tagja. Okunk van aggódni emiatt. Mert miféle kormány az, melynél egy falu kocsmárosa jobban vigyáz a közhangulatra? Bizony az rosszkedvre hangoló kormány. Ráadásul a kocsmárosoknak sokkal jobb a szociális érzékük.
A politikusok lelkét és fenekét elpuhította a bársonyszék, javasolnám hát, üljenek naponta egy-két órát kültelki italmérések kemény székein. Rögtön átérzik majd, az operabál idején miért táncoltak hajléktalanok odakinn az aszfalton, és elgondolkoznak tán azon is, mint lehet, hogy a beugró 200 ezer forint volt, mégis csupán másfél millió gyűlt össze a Heim Pál Kórház megsegítésére – süljön ki a szemük. Üres óráikban gondoljanak arra a tizenöt holland fiatalemberre, akik azért futották végig a New York-i maratonit (42 kilométer, és nincs első emeleti büfé pezsgővel), hogy négymillió forintot küldhessenek a magyar Mosolygó Kórház Alapítványnak. Ennyit és nem többet a magyar elit erkölcseiről.
Én mostantól a kocsmárosokkal tartok.

Február 13., kedd
Halló, Brüsszel! Ó, kedves Kovács László, örülök, hogy hallom a hangját! Olvasta, ugye, hogy a friss uniós románok és bolgárok az istennek se akarnak magyar földön dolgozni. Olaszországban és Spanyolországban keresnek inkább munkát. Hány millió románról is beszélt, akik jönnek és kifosztják a betegkasszát? Ugye 23 milliót mondott? Nem blamázs, hogy 23 ezer se jön majd? Az olvasók kíváncsiak a válaszára.

Február 14., szerda
Van egy ország Európán innen, ahol minden idők legsikeresebb színpadi darabja a Csárdáskirálynő volt. Ebben az Operettországban valaki rálőtt a rendőrség üvegházára, ahol Gergényi főkertész gumilövedékeket palántál. A rókaálarcot viselő kancelláriaminiszter – mintha egyenesen a Gerolsteini kalandból lépett volna elő – papírról felolvasta, hogy terrorveszély van. Tavaszodik Operettországban. Függöny.