Lepedőelkobzás

Mindegyikünk sérült valahol – így summázta 1956-os emlékeit a Maros mentén, szűkebb hazájában képzőművészként is, költőként is tisztelt tanárnő, Szundy Gizella – Glatz Oszkár, Rudnay Gyula és Varga Lajos Nándor egykori tanítványa. Ötvenhatos versciklusát, amelyben igen pontosan örökítette meg a forradalom történéseit a reményteli kezdetektől a tragikus befejezésig, „természetesen” az asztalfióknak írta. Ötven év után azonban – végre – nyomtatásban is megjelenhetett a hat részből álló versfüzér. A makói Marosvidék ugyanis összeállítását – „füzetét” – Aszszonyok a történelemben címmel azoknak a sorsoknak az ismertetésére szánta, amelyeket nem szokás a hősi jelzővel illetni. Szundy Gizella szemlélője volt a vidék – békés! – forradalmi lelkesedésének, Institoris Ildikó, a diáklány, aki színésznő szeretett volna lenni, a zászlóvivője. A többiek – Boér Lajosné, Fazekas Jánosné, Medve Jánosné, Oláh Józsefné – családanyák. Feleségek egyenes gerincű, bátor férfiak oldalán. Keményen megbüntették őket emiatt az ötvenhatos forradalom eltiprása után, mindegyikük megsérült. És erősödött. Az ő történetüket is közreadja a Marosvidék. Az utókor számára alighanem ezeknek az aszszonyoknak az elbeszélései, hétköznapi emlékei adják az igazán fontos tudnivalót a korról, amelyben csak a vezércikkek címében volt legnagyobb érték az ember. A mindennapi gyakorlatban azonban elemi szükségleteiktől is megfosztották a magukra maradt családokat, miután hamis vádak alapján börtönbe zárták a családfenntartó férfiakat.
Ötvenhatról sok értékes adatot felszínre hoztak már a kutatók, többé-kevésbé tisztázták azt is a társadalom előtt, hogy miként büntették meg a forradalom vezetőit. Arról viszont alig-alig van tudomásunk, hogy az egyszerű emberek, 1956 névtelen „önkéntesei” mennyit szenvedtek a Moszkvából vezényelt kommunista restauráció idején. A Marosvidék szerzői és szerkesztői azonban, Jámborné Balogh Tünde irányításával, úgy tűnik, keményen elhatározták, hogy legalább a Maros folyó mentén véget vetnek az effajta tudatlanságnak. Interjúalanyaikkal olyan minden zord elképzelést felülmúló, valóság alatti történéseket járnak körbe, amilyenekkel szépírók, játékfilmesek és más művészemberek nemigen mernének előállni. Pedig regénybe illő, filmvászonra való drámákat éltek át a Maros menti ötvenhatosok családtagjai. A párttitkárnő-végrehajtó lefoglalta még használt lepedőiket is, ami pedig a vagyonelkobzás után megmaradt, azt mind „beszocializálta” a termelőszövetkezet, a községi tanács, a jó szomszéd elvtárs. Ellenforradalmár feleségét még utcaseprőként sem alkalmazták, családi pótlékot sem kapott. A felnövekvő gyermeknek, az idős szülőnek is „ügyeskednie” kellett, nem csak az édesanyának, hogy éhen ne vesszen a család. A falu közössége nem mert segíteni a „megbélyegzetteken”, annyira féltek, hogy nem mertek köszönni sem – mesélik utólag a sok ínséget megélt hajdani börtönárvák, börtönözvegyek. „Mindig ott volt a szimat körülöttünk” – mondják.
Csak a börtön bejáratánál találkoztak olykor segítő szándékkal. Valahányszor beszélőre mentek, Tolnay Klári, aki Darvas Ivánt szerette volna látni, minden találkozásuk alkalmával felajánlotta nekik az otthonát. Ha nem indul a vonatotok, és nem tudtok hol lenni, gyertek el hozzám! – mondta a pár perces találkozó reményében háromhavonta órákat utazó alföldi asszonyoknak. De akadtak tisztességes ügyvédek, sőt jólelkű fegyőrök is, akik megszánták az elítéltek hozzátartozóit, s ha mással nem, legalább hasznos információkkal látták el őket. A jog és az igazságszolgáltatás embernek megmaradt alkalmazottai pontosan tudták, nem létező bűnökért kell vezekelnie a legtöbb ötvenhatos elítélt családjának. Volt, akit azért dugtak rács mögé, mert feltartóztatta a fegyvert szállító vasúti szerelvényeket, lefegyverezte a békéscsabai ávósokat, és volt, akit azért, mert a rendőrségről elvitte a besúgók listáját… Ezt mind érdemes megjegyezni, ha valóban hiteles képet akarunk kapni 1956-ról.
(Marosvidék. Asszonyok a történelemben, 1956– 2006. Makó, 2006. Ármegjelölés nélkül)