E hét közepén helyezték örök nyugalomra az előző szombaton elhunyt Maurice Papont a Seine-et-Marne-ban fekvő Gretzben. E hírben talán senki sem talál kivetnivalót. Ám ha hozzáfűzzük azt is, hogy a holttest öltönyét a francia becsületrend is díszítette, amelyet 1802-ben Napóleon alapított, hogy így értékelje a legkiválóbbakat, az már sok embert felháborít. Főleg a Papon közreműködése révén a második világháborúban deportáltak hozzátartozóit.
Ám ez az elhunyt kifejezett kérése volt, amire ügyvédje határozottan felügyelt. Hiába fosztották meg a kitüntetés viselésétől azt követően, hogy 1998-ban jogerősen elítélték emberiségellenes bűntettek miatt, Papon szerint ő továbbra is jogosan hordta az 1961-ben De Gaulle tábornoktól kapott becsületrendet. Három éve egyszer már megbüntették az egyik legnagyobb francia kitüntetés jogtalan viselése miatt, 2004-ben 2500 eurót kellett fizetnie, de ezt az ítéletet sem fogadta el. „Most viszont nem beszélhetünk nyilvános viselésről – kommentálta az ügyvéd az elhunyt döntését. – Úgy vélem, hogy egy koporsót joggal nevezhetünk magánszférának.”
Maurice Papon államhivatalnokként páratlan karriert futott be, ám hosszú élete utolsó szakaszában megtapasztalhatta a csúfos bukást fiatalkori tetteiért. Majd tizenhét év jogi csűrés-csavarás után, 1998 tavaszán ítélték el azokért a határozataiért, amelyeket 1942–1944 között a németek által megszállt gironde-i térség prefektusi főtitkáraként hozott. Az ítélet szerint döntéseivel hozzájárult 1690 zsidó franciaországi gyűjtőtáborokba, majd az Európa keleti felén lévő koncentrációs lágerekbe történő kitelepítéséhez. Tíz évre ítélték az emberiségellenes vétkekben való bűnrészességért, de büntetéséből rossz egészségi állapota miatt csak hármat töltött le, 2002-ben szabadlábra helyezték. Ő az egyetlen, akit ilyen súlyos váddal államtisztviselőként Franciaországban elítéltek, de a második világháború alatti fegyveres szervezetek tagjaira vonatkozóan is kevesebb mint öt esetben hoztak hasonló indoklással ítéletet.
Mi lehetett ennek az oka? Franciaországban az évtizedekig alkalmazott „borítsunk fátylat a múltra” elv helyett már másképp ítélik meg a megszállás idején a németekkel együttműködő vichyi kormányt. A fordulatot jelezte Jacques Chirac 1995-ös beszéde, amelyben az egész francia államgépezetet felelősnek nevezte a második világháború alatt elkövetett bűnökért. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy nagyrészt megszállt országban tevékenykedtek a kollaboráns Pétain emberei. A történtek után bizonyos lelkiismereti nyugalmat adhatott a franciáknak, hogy az országban élő zsidók kétharmada túlélte a második világháborús éveket. Ez elég magas szám a megszállt európai államokhoz képest. Ám ehhez hozzájárult az ország kiterjedtsége, a hegyek, amelyek alkalmas búvóhelyekké válhattak, és az a tény, hogy sokáig működött egy semleges zóna. Arról nem is beszélve, hogy a világháború után történelmi okokból eltúlozták a kommunista ellenállók szerepét. A vichyi kormány kapcsán a társadalmi tudathasadás sokáig uralkodott Franciaországban, nem akartak szembenézni a kollaboráns kormány sötét esztendeivel.
Papon valóban csak egy kis csavar volt a nagy bürokratikus rendszerben. Az államhivatalnok sohasem ismerte el a bírósági ítélet jogosságát. Sőt még a halála előtti időszakban is olyan jegyzeteket készített, amelyek célja a perújrafelvétel volt. Nemhogy tevőleges résztvevő lett volna a holokausztban, hanem zsidómentő volt, amiről a perében tanúskodtak is az ellenállás még életben lévő, köztiszteletben álló, helyi magas rangú vezetői. Az ő állításaik szerint Papon nem egy zsidót megmentett a deportálástól. Elvégezte a munkáját, de korántsem lelkesedéssel, mint az a német minősítésekből kiderült. Például egyszer elintézte, hogy ne marhavagonokban, hanem kényelmes személykocsikban szállítsák el Drancyba, a francia gyűjtőállomásra a zsidókat. Aztán ott volt az az eset, amikor 130 nevet töröltetett a begyűjtési listáról. A vád szerint ez tényleg megtörtént, de azért, mert egyikük sem volt zsidó. Sőt azzal is megvádolták, hogy „kettős játékot űzött”, amikor „az utolsó percben”, 1944-ben egy zsidó származású ellenállónak segített. Hiába volt az elve, hogy nem kell buzgónak lenni a német utasítások teljesítésében, azért az igaz, hogy a szabotázs gondolatáig nem jutott el. Volt, aki államtisztviselőként is cselekedett, de ők valóban kevesen voltak a vichyi rendszerben.
A kivételes karriert befutó funkcionárius az ellene folyó tárgyalást Dreyfus kapitány peréhez hasonlította. Tudta, hogy mesterien fűzi a mondatokat. Olyan stílussal tette ezt, hogy fölényét a bírósággal szemben is éreztette. A magas rangú államtisztviselők gőgje sugárzott minden szavából. Az egész per alatt csak egyszer jelentek meg könnyek a szemében, akkor is magáról beszélt. A régi típusú államtisztviselő mintaképe volt, aki egyrészt engedelmeskedik a felülről jövő parancsnak, másrészt részeg a saját hatalmától.
„Nincs mit a magam szemére hánynom. Sőt ellenkezőleg, a lelkiismeretem teljességgel nyugodt” – még évekkel ezelőtt ezt nyilatkozta Papon ritkán adott interjúi egyikében. Ő csak egy kis hal volt azokban az években, egy egyszerű „telefonkezelő”. „Ami most folyik ellenem, az csak bosszú, mégpedig azért, mert ragyogó karriert futottam be” – állapította meg Papon. A zsidómegsemmisítő táborokról szólva elmondta, hogy semmit nem tudott róluk, csak akkor nyílt fel a szeme, amikor a felszabadulást követően először hallotta Churchillt a táborokról beszélni. „Nem gondolja, hogy nekem mennyire fáj egy náci tömeggyilkossal való összehasonlítás? – tette fel a kérdést Maurice Papon. – Van egy külföldi szál is az ügyemben, ezt jól tudom. Például a vád ügyvédjét az amerikai Rágalmazás Elleni Liga (egy zsidó szervezet – P. T.) pénzeli. A tanúk az ő emberei, az ő pénzéből vannak jelen a tárgyaláson.”
A francia közvélemény valószínűleg azt a szenvtelenséget nem tudja megbocsátani Paponnak, amelyet akkor mutatott, amikor egy riporter eléje tolta két bordeaux-i zsidó gyermek fotóját, akik az auschwitzi koncentrációs táborban pusztultak el. Ám ha Francois Mitterrand, a későbbi szocialista államfő, aki szintén a vichyi kormány alkalmazásában állt, azt állította, hogy fogalma sem volt arról, mi lesz a zsidó deportáltak sorsa, akkor miért csak Paponnak nem hitte el ezt a bíróság? A Pétain-kormány számos tisztviselője valóban abban a tudatban élt, hogy a deportálás csak azokra a külföldi származású zsidókra vonatkozik, akik megőrizték a bevándorlás előtti állampolgárságukat.
Most, Papon elhunyta után, halálából több francia szélsőjobboldali vezető próbál hasznot húzni, igazolást találni a különféle ideológiáikra. Ám mint számos történész felhívta rá a figyelmet, Maurice Papon sohasem volt antiszemita. Ártalmas tettét nem zsidógyűlöletből követte el, inkább valamiféle államhivatalnoki megfelelési kényszerből. Ez az áthidalhatatlan különbség közte és újonnan támadt „követői” között. Túlélők hiányában a jogászokra nyilván nem vár sok feladat, úgyhogy a francia történészeknek kell végre elvégezniük a nemzeti emlékezet eddig elhalasztott feltárását.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
