MI A MAGYAR?

… hatalmas német főurak és nemesek, mint a Németújvári és a Guthkeledi grófok, a Wasserburgiak és a Jákok, költöztek e vidékre, várakat és városokat alapítottak, magukkal hozván hűbéreseiket és jószágaikra német telepeseket. A szomszéd Ausztria és Stiria is erősítette e német elemeket, különösen midőn a XV. század dereka táján az osztrák herczegnek, majd a német császárnak engedték át királyaink Sopron- és Vasmegye egy részét. Az Ausztriából és Stiriából kiűzött protestánsok közűl is sokan találtak menedéket e vidéken. Így keletkezett Vas- és Sopronmegyének az a német lakossága, melynek legnagyobb részét hienczeknek vagy heanczoknak szokták nevezni. A hiencz általában derék, józan, kötelességtudó, vallásos, munkabíró, edzett, tehetséges nép. Elfogúlatlan, nem korlátolt, de ragaszkodik hagyományaihoz és szülőföldjéhez. S ha az idegen iránt tartózkodó, furfangos és nem könnyen czimboráskodik, annál hívebb barát, annál bensőbb melegségű a családi élete. Virágzó iskoláikra sok gondot fordítanak. A hiencz paedagogusnak született, a legjelesebb tanító. A közműveltség magas fokon áll náluk. Sok nagyon derék s néhány kiváló embert adtak az országnak, sőt egyet-kettőt az egész világnak. Magukénak tartják Lisztet, a zongorakirályt, és Hyrtlt, a jeles anatomust. S a mint ezek önérzetesen magyaroknak vallották magukat, bár magyarúl nem tudtak: úgy a nyelvéhez ragaszkodó hiencz is általán rokonszenvez a magyarral, szívesen megtanúl magyarúl, a gyermekét gyakran elküldi magyar szóra: „ins tuife Ingerland” (a kis magyar Alföldre).
Ruházatában is van valami magyaros. A nadrág többnyire testhez álló, gyakran sujtásos, régebben (Sopron vidékén jelenleg is) bőrből való, most sötét színű posztó, rendesen hosszú szárú csizmába szorítva. Továbbá nyakig begombolt, sűrű ólom pitykés sötétkék mellényt, fölötte ugyanilyen színű, ritkább gombú dolmányfélét, végre kerek tetejű, széles karimájú kalapot vagy néha valami hálósipka-félét viselnek (télen a kalap alatt). A kőszegi házas kapás ember ünnepi öltözetéhez hozzátartozik a kőszegi sötét kék posztóból készűlt, bő ránczos, nagy gallérú köpenyeg. Régebben világos kék hosszú rókaprémes mentét is viseltek.
A nők ruhája egyszerű, különös díszítés nélkűl; fínomabb hímzésekre stb. nem igen érnek rá. Aszszonyok és leányok néhol világos színű, de többnyire szintén sötét kék perkálból készűlt hosszú ránczos szoknyát és egyszerű derekat viselnek. Fejöket bekötve tartják még a szobában is. Kőszegen két kendőt viselnek; az alsót konty-elfedő főkötő gyanánt. A Fetzen nevű ünnepi fehér kendő már csak ritka helyen látható. A leányok sokhelyt varkocsba fonják hajukat; ez néhol csak a kifogástalan hírűeket illeti meg.
Ha horvát vidékről érkezünk, meglep a hiencz ház csinossága, tisztasága. Azonban ha nyugat felől lépünk hiencz földre, akkor a gazdag stájer parasztnak várszerű, emeletes épületei után kisszerűnek találhatnók a hiencz házat. De neki nincs szüksége nagyobb szabásúra. Nem mindig otthon ülő, kevéssel beérő, egyszerű életmódja nem követeli a nagy lakást. Marhaállománya kis istállóban elfér, s háztájának néhol jellemző helyisége, a présház fölöslegessé válik, ha átlag 50 fontnyi (Pfund, 100 font=4–8 hold) szőlőterületét ellepi a filoxera. Földmívelésének termékei nem kivánnak nagyon tágas csűrt; ritka köztük az egész telkes gazda (egy nyolczad telek Sopron körűl 3–7 hold).
[…] Életkörülményei az ügyes kezű, leleményes, fortélyos, nyugtalan természetű hienczet inkább iparra és kereskedelemre termetté teszik, mint gazdálkodásra. Földjének már említett terményei mellett ipari termékeit is (pl. a bodnár-árút) maga szereti távol piaczokra szállítani. A közelebbi magyar lakosságú helyeken többnyire hiencz az iparos. A lánzséri, kőszegi és rohonczi kőmívesek nyáron át Budapesten és Bécsben dolgoznak, az alsó-ramóczi ácsok is messzire eljárnak munkára. A csávai agyagipar jóhírű. Az esztergályosoknak és szitakötőknek is elég jó keresetök van; de a hajdan virágzó ruházati ipar-ágak a gyári technika haladása s a nagyobb tőke üzérkedése következtében nagyon aláhanyatlottak. Megemlíthető háziiparuk a kosárfonás és a seprőkötés is.
(Herrmann Antal: A hienczek. Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben, 1886–1901)