A fenségest a nevetségestől csak egy lépés választja el. Most viszont azt is megtanulhattuk, hogy a félelmeteset is csak egy paraszthajszál választja el a nevetségestől. Áll egy ember egyes-egyedül a széles pódiumon, háttérben hatalmas paraván, amelyet az előző naphoz képest a pirosas-vöröslőről szürkéskékre váltottak. Érzékelhetően nyugodtabb tónusban beszél, már nem minden második gondolata az ellenzék megbélyegzésére összpontosul. Jogosan lélegezhetett fel, hiszen nyolcvankilenc százalékos szavazataránnyal választották meg elnöknek. Hisz majd elfelejtettük írni: Gyurcsány Ferencről van szó, a színhely pedig az MSZP tisztújító kongresszusa. A küldöttek is mintha nyugodtabban ülnének a helyükön, mint előző nap, kevesebb az egymás közti csevej, nem majszolnak annyian kis süteménykéket, szendvicseket a nagy ember beszéde alatt, s a néha-néha meghúzott üdítősflakonok, zörgő cukorkászacskók is megritkultak az asztalokon. Tapintható az unalom s a kissé bágyadt öröm, ami annak a tudatából táplálkozik, hogy úgymond nagy munkát végeztek el. Fáradságos erőfeszítéssel megválasztották az eddigi miniszterelnöküket pártelnöknek is. Miközben Gyurcsány Ferenc ott tart okfejtésében: a szocialistáknak az a dolguk, hogy a helyi közösségteremtésben részt vegyenek, s kialakítsák maguk körül a „szabadság kis köreit”, óhatatlanul rásiklik tekintetünk a rezignált arcokra, amelyeket a rengetegszer emlegetett Bibó István-idézet nem igazán tudott fölvillanyozni. Aztán elénk vetül az az abszurd kép, amint ezek a pártmunkások lázas-lelkesen magyarázzák a helyieknek, mitől reform az, ha megszűnik a vasúti közlekedés, bezár a posta, felszámolják az iskolát, s száz kilométert kell leküzdeniük, ha el akarnak jutni a kórházba, mert az intézményeket kiárusítják az ingatlan magas értéke miatt. Vajon meg tudják-e magyarázni az elkeseredett polgároknak: „a szabadság kis körei” koncepcióba az viszont már nehezen illik bele, hogy véleménynyilvánítási szabadságukkal is élhessenek, mert a Kádár-rendszerhez hasonlóan csak azt szabad, amit pártunk és kormányunk kegyesen megenged a bennszülötteknek.
Legszívesebben meginvitáltuk volna a küldötteket egy olyan kis budapesti utazásra, amelyben nekünk volt részünk, a Népstadion melletti SYMA-csarnok felé menet, s amelytől bizonyára elestek, mivel szinte minden résztvevő autóval közelítette meg a helyszínt. A Blaha Lujza téri aluljáróban egy hajléktalan kínálja valamilyen nehezen azonosítható táplálékkal földön fekvő társát, a többi szerencsétlen toprongyos alak odébb gyülekezik, egymásnak körbeadogatva egy kis üvegcsét. Még odébb, az árkádok alatt, a kellemetlen hidegre fordult időben egy másik „öngondoskodó” ember vackolódott be a sarokba, fejét nejlonzacskóval védve a metsző szél ellen. A metrópótló buszról aztán láthatjuk a szocialista megújulás más, életpótló szimbólumait is. A szétvert, hajdan daliás időket megélt ügető nagy tribünje még úgy-ahogy áll, ám mögötte már épülnek egy ötszázadik pláza ormótlan tömbjei.
A kongresszus és környéke azonban biztonságos, a szó minden értelmében. Rendőrök és biztonsági őrök nagy csapaterővel képviseltetik magukat, s több gyűrűben fogják körül a csarnokot, megóva a szocialista potentátokat mindennemű lehetséges kellemetlenségtől. A hatalmas, csillogó, fekete Audik hosszú sora szintén nem azt sejtetné, hogy egy végletes takarékoskodásra berendezkedett kormányzati erő csúcstanácskozása zajlik, egy olyan politikai párté, amely a megszorításokat a kisebb állam jegyében állítólag magán kezdte. Kisebb állam, nagyobb párt? – fut tovább bennünk a szlogen logikusan.
„De a kocsma bezzeg hangos” – írnánk legszívesebben a benti forgatagról, ám valahogy nem rímel a verssorokra a hangulat. Az ilyenkor szokásos nyüzsi persze most is megvan, a küldöttek és baráti prominens vendégek azonban mintha egyre gépiesebben statisztálnának a pártelit magas csúcsáról lefelé üzengetett sikerdirektívákhoz. Bárkivel beszélgetünk az MSZP-s küldöttek közül, nemigen merik kritizálni a fejük fölött, de az ő kontójukra meghozott döntéseket. Pedig végül is nekik kell tartaniuk a hátukat Soprontól Vásárosnaményig, amiért reformok címén éppen az ellenkezőjét hajtják végre, mint amit a tavalyi országgyűlési választások előtt programjaikban és bőséggel terített leveleikben, szórólapjaikon ígértek. A küldötteknek inkább csak a kissé riadt szemei beszédesek, szóban nem kockáztatják meg a szembefordulást a pártutasítással. Aztán bent a teremben a titkos szavazásnál ugyanezek a delegáltak már bátrabban nyilatkoznak meg a jelek szerint. Bár bejön az előzetes kalkuláció, kis híján kilencven százalékkal választják meg a multikormányfőt pártelnöknek, ám az elnökség tagjai közül alig akadt valaki, aki nála kevesebb voksot kapott. S mivel Gyurcsány még a miniszterelnöki posztról való lemondással is zsarolta párttársait, s feltétlen támogatást várt el, a tizenegy százaléknyi nemmel voksoló mégis jelentős, hiszen ennyien a kormányfőváltásra szavaztak. A demokráciát vezérelvűségre, a baloldaliságot neoliberalizmusra váltotta a pártvezetés – elhatárolódva a korábbi évek baloldali programjaitól. Mint amikor az öregapánk bugylibicskájának csak a nyelét meg a pengéjét cserélik ki – de mégis kötelező továbbra is öregapánk bugylibicskájának hívni.
A Gyurcsány által nyilvánosan szégyenpadra ültetni kívánt Szili Katalinnak mégis sokan gratulálnak a kormánypolitikát bíráló írásáért. Míg a nagyteremben bukott miniszterek ásítoznak, s az emelvényen szónokló első embernek hátat fordítva trécselnek, addig az országgyűlési elnököt demonstratívan népes csoportok veszik körül.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
