Orosz világ magyar optikával

Néhány napja azzal riogat a világsajtó, hogy visszatér a Szovjetunió világa. Az orosz elnök müncheni beszédéből sokan a „hidegháború” fagyos szelét érezték ki. Talán azért, mert egyesek érdekei így kívánják, vagy egyszerűen csak elfelejtették már, milyen is volt a „hidegháború”, és hogyan nézett ki egykor a Szovjetunió.
E huhogóknak mindenképp segítenek leporolni az emlékezetet a budapesti Mai Manó Ház kiállításának fotói: a tárlaton magyar fotográfusok munkái láthatók, a képekben annyi a közös, hogy ugyanarról az országról készültek az elmúlt évtizedek során.
Egyébként pedig e fényképek már csak azért is ajánlhatók, mert a szavaknál plasztikusabban, hatásosabban és érzékletesebben mutatják, mekkora utat járt be Oroszország az elmúlt hét-nyolc évtizedben. A hetvenes években, illetve a Szovjetunió összeomlása után készült fotókat összehasonlítva azzal is szembesülhetünk, hogy milyen nehéz újra lendületbe hozni az idő kerekét, ha egyszer megállították. E történelmi tabló mögött azonban emberek vannak. Emberek, akik éppúgy sírtak és nevettek, dolgoztak és szórakoztak a szovjet időkben is, mint ma.
Ez a világ számunkra egyszerre távoli és nagyon is közeli. Így aztán nem csodálkozhatunk azon, hogy a fotográfusok magyar szemmel figyelték ugyan a szovjet-orosz fejlődést, ám nagyon is otthon voltak a kommunista, majd a posztkommunista világban. A válogatás külön erénye – s ez a kiállítás kurátorát, Bánkuti Andrást dicséri –, hogy olyan fotók sorát is láthatjuk, amelyeket annak idején a szocializmusról csak szépet és derűset a nyilvánosság elé tárni engedő propaganda gondosan elrejtett a fiókok mélyére. Így aztán e kiállítás legalább utólag igazságot szolgáltat a magyar fotósok közép- és idősebb generációjának, bizonyítva, hogy nem csak a maiaknak van jó szemük.
Vegyük mindjárt Reismann Jánost, akinek a Magyar Fotográfiai Múzeumban jó néhány negatívja túlélte a szovjet állambiztonsági szervek ténykedését, így aztán olyan izgalmas, érdekes, intim pillanatokkal ajándékoz meg bennünket a harmincas évekből, mint amilyet például a Találka című képen lencsevégre kapott. Sok mindent megértet velünk a Jefremova textilgyári munkásnő a moszkvai Nagyszínházban nevet viselő alkotás is. Fel-felbukkannak a tárlaton a szocialista évek olyan jól ismert szimbólumai, mint a kultúrház falára festett hatalmas űrhajós kép vagy a mindent uraló felirat – Előre a kommunizmus útján! – az ipari kiállításon.
A hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek ellesett pillanatai maradtak ránk Benkő Imre, Bojár Sándor vagy Ács Irén igazán remek fotóin. A Szibéria című képbe beleégett az orosz tér és idő, a központtól több ezer kilométerre lévő eldugott helyek sárba fúló rögvalósága. A Metró, a Mi van a Pravdában? címet viselő vagy a GUM áruház előtt ülő idős hölgyet és talán unokáját ábrázoló képek arcain ott van a szovjet élet minden nyomorúsága s viszonylagos hétköznapi könnyedséggel megélt gyötrelme. Lili Brik szobáját (Balla Demeter képe) elnézve pedig azzal szembesülhetünk döbbenten, miként maradtak meg a polgári lét darabjai a vértől, kínoktól és rombolástól kísért kommunista „modernizációs kísérlet” ötven éve után is.
Ugyancsak a Szovjetunió című folyóirat fotóriportere örökítette meg számunkra az orosz–francia színésznő, Marina Vlady és a Brezsnyev-korszak lelkiismeretének nevezett, tragikus sorsú Vlagyimir Viszockij találkozását a hatvanas évek díszletei között, egy szocreál berendezésű szobában, Akkord lemezjátszóval a háttérben. No, de ott a képen az a bizonyos gitár, amely minden sivárságon átüt. S ne feledjük Molnár Edit szintén ebben a korban keletkezett Szuzdalját sem, amelyen nemes egyszerűségében ott van minden, amiért Oroszországot önmagában szeretni lehet. A havas végtelenség, benne biztos pontként a templommal, és egy vizet hordó asszony az orosz emberek kedvességével, nyíltságával. Ebben a képben ott van az időtlenség is.
Szilágyi Lenke, Déri Miklós, Szabó Barnabás vagy Bánkuti András fotói már a vadkapitalizmus viharos éveibe kalauzolnak bennünket. Az orosz élet szélsőségeit, a társadalmi olló szétnyílását jelzi egyik oldalon az aluljáróban három szem citromot áruló öregasszony, akinek arcára van írva az élet összes terhe, ezzel szemben a szabadság mámorát, a fiatalságot, az életörömöt árasztja a szentpétervári éjszakai bár táncosnője. S bár a Moszfilm-stúdió varrórészlegének falán (Fekete András) még valahogy ott maradt a Lenin-kép, Moszkva fényei (Fejér Gábor) már egyértelműen mutatják, hogy Oroszország visszavonhatatlanul maga mögött hagyta a szovjet korszakot.

Orosz krónika magyar szemmel
(Mai Manó Ház, Budapest VI., Nagymező utca 20.
A kiállítás március 4-ig látható.)