Rajzok az iskolapadon

Egy szatymazi tanyán futottam össze vele először. Hosszú bőrkabát, simléderes sapka, lendület beszédben és mozgásban, ennyi volt Nagy Attila első blikkre. Egy markolóval meg a barátjával épp tavat ástak, de kiderült, hogy ez csak afféle kaland, ő valójában szobrász. Szereti az ilyen kihívásokat, ezért is ment ki annak idején a római akadémiára. Tanulni, látni és érezni.
A római akadémián tanult a világhírű szobrász Amerigo Tot és Mészáros Márta apja, Mészáros László, a naiv kommunista művész is. (Mészáros aztán átköltözött feleségével és kislányával a Szovjetunióba, hogy építse az új rendszert, ahol végül, köszönetképpen, 1937-ben kivégezték.) Persze az 1920-as évek Rómája más volt, mint napjainkban. Akkor három évig járt az ösztöndíj, most csupán két hónapig. Bár az összeg sosem volt elég a megélhetésre. A piac környéke tele volt éhező művész koldusokkal, akik elmélyülten keresgéltek egy-egy ehető banánt a kofák hátrahagyott dobozaiban. Mégis sok magyar fiatal vállalta a megpróbáltatásokat, hiszen a Tevere partján lakni már önmagában is nagy élmény, hogy a Szőnyi Zsuzsánál, a Szabad Európa Rádió hajdani bemondójánál eltöltött néhány szombati partiról ne is beszéljünk. De ezek már a negyvenes–ötvenes évek, amikor Szőnyi és férje, Triznya Mátyás festő Olaszországot választják második hazájuknak. Római házuk hamarosan a magyar emigráció egyik szellemi központja lesz Máraival, később Pilinszkyvel. Szőnyi Zsuzsa még ma is előszeretettel hívja otthonába az akadémistákat. A nyolcvanas években amúgy sem volt tanácsos az akadémián beszélgetni, hiszen minden tele volt lehallgatókészülékkel. A diákok inkább a Tevere partján tárgyalták meg ügyes-bajos dolgaikat, vagy a „Triznya-kocsmában”, ahol néha szintén megfordultak a besúgók, de hát az lett volna a csoda, ha nem.
Nagy Attila azonban már más idők szülöttje. Nemcsak Szőnyi Zsuzsa házában, de legújabb könyvében, a Római teraszban is helyet kapott a fiatal művész. Viszonzásképpen hazatérte után megmintázta Szőnyi Istvánt, Zsuzsa apját, a híres festőt. A szobor Zebegényben, Szőnyi Zsuzsa gyerekkorának színhelyén található.
– A római két hónap semmire sem volt elég – mondja Attila. – Csupán érzésekre.
Azért van egy kép Nagymaroson, a szülei házában, amely Róma hatására született. Egy freskó az ágy fölött. Felhőkkel, aktokkal és angyalokkal. Akrillal és ceruzával készült. Nekem tetszik.
Korábban Görögországban és Egyiptomban is járt. De a szívszerelme Olaszország maradt. Na meg Németország északi része, Rügen szigete, ahol szerinte a levegőben szatymazi „fíling” van. Szeret élni, bár élnie nehéz, és nem azért, mert mint szobrász szó szerint birkózik az anyaggal. A műgyűjtők miatt, akik kizsigerelik a művészt.
– Az ötödét adják a művek valódi árának – mondja. – Akik megtehetnék, hogy szobrot vegyenek, azok meg inkább egy harmadik autót vesznek.
Jóllehet a szobor megőrzi az értékét, az autó nem. Az is baj, hogy csak egy szűk réteg érti a művészetet. Róma előtt Attila a visegrádi műemlék-felügyelőséghez ment dolgozni, három téli hónapon keresztül a szabadban faragott, hogy legyen miből élnie a művészetek városában. A római kaland is anyagi csőd volt.
Visegrádon már ismerték. Utolsó felvételije előtt egy évig dolgozott ott, reggel héttől fél négyig, hogy aztán aszkéta módon a saját dolgait csinálhassa éjfélig. Szombatonként Pestre járt a postás rajzszakkörbe egy kiváló tanárhoz, aki remekül irányította, de egymástól is tanultak. Sokat fejlődött, másképp állt hozzá a felvételihez is. Már bízott magában. És harmadik nekirugaszkodásra fölvették a képzőművészeti főiskolára. Az első kettőnél elcsúszott. A modell sem volt az igazi. Nem volt jó a kisugárzása. A másikat kellett volna választania, vallja utólag, de az meg öreg volt. A főiskolán korábban a közveszélyes munkakerülés elkerülése miatt sok prostituált vállalt – félállásban – modellkedést. Aztán az egyik rektor kirakta őket, mert a csúnya beszédük nem volt összeegyeztethető a szocialista erkölccsel. Attila idejében már előfordult, hogy drogosokat kellett megmintázniuk. Némelyik alig állt a lábán. Maradtak hát az idősek, a normális modellek. Nehéz a modellnek és a művésznek találkoznia. Mindkettő rigolyás, az érzelem pedig átüt a képen. De végül sikerült.
Előfelvételisként Zalaegerszegre kerül katonának. A négyezerből kétezren „táposok”. A nyíregyházi traktoros fiúk utálták is őket ezért, mégis jó iskola volt a sereg. Merthogy ott hamar eldőlt, kit miféle fából faragtak. Szoros barátságok születtek.
– Leszerelés után jött a rég óhajtott főiskola mesteremmel, Somogyi Józseffel, az utolsó bölénnyel, aki bár a rusztikus formákat kedvelte, de csak akkor, ha érezte mögöttük a szerkezetet – folytatja Attila. Somogyi, aki 1958-ban világkiállítást nyert Párizsban, 1993-ban, az osztály szempontjából a legrosszabb pillanatban meghalt. Akkor voltak ötödévesek.
Igaz, addigra Nagy Attila szobrai beértek. Kiállításai egymás után nyíltak, hála a tüzelőanyag-kereskedő apának, aki támogatta fia művészi törekvéseit. Néhány munkája gazdára talált, így újra volt pénze. Adódott lehetőség is, hogy elmenjen otthonról. Pécsett az egyetemen a szabad művészetek doktora akart lenni, majd megpályázta szülővárosában, Hódmezővásárhelyen az egyik megüresedett műteremlakást. Megkapta. Kilenc éve ott él, ahol gyerekként a homokozóban krokodilokat formázott. A rajzolás is hamarabb volt nála, mint a beszéd.
Talán hároméves, amikor apja elviszi egy körre a városban. Valahol hosszabban időznek, a kisfiú a járdaszegélyen üldögél, hosszan néz egy teherautót. Hazamennek, papírt és ceruzát kér, és úgy lerajzolja a kocsit, hogy az oldalán ott virít a felirat: TEFU. Igaz, az „f” fordítva van. Kamaszként régiautó-mániás. A padja az általánosban is tele van rajzokkal, amelyek annyira tetszenek a tanárnőknek, hogy meghagyják. „Az Attila olyan, a padja ilyen.” Már ekkor a rajzszakkörök rendszeres látogatója. Sőt a városban működik egy szobrászkör is. Kruzslicz István tartja, aki valójában történelemtanár, de mindig is szobrász akart lenni. Évtizedekkel később, amikor Attila elvállalja a zebegényi művészeti szabadiskolát, jelentkezik nála volt mestere – diáknak.
Vásárhely és a főiskola között még ott a Tömörkény művészeti szakközépiskola Szegeden Tasnádiné Nagy Irénnel, a hajdani Borsos Miklós-növendékkel. Ő tanítja a szakma szeretetére, az alázatra. „A művész több a mesterembernél, ő afféle médium – véli a szobrász. – Súgnak neki felülről. Ezt viszont csak mesterségbeli tudása által tudja átadni. Az alázat a munkához kell.” Kevesen lettek művészek az osztálytársakból. Nagy részük föladta. Attilának soha nem jutott ez eszébe, pedig csak harmadszorra jutott be a főiskolára.
Magánélet? Csajhegyek. Próbál megállapodni, de egyszerűen nem megy. Voltak kísérletek, de a sors nem akarja. Nagy szerelem volt az is, amely nemrég ért véget, bár úgy gondolja, a nagy szerelemből köttetett házasság soha nem jó. Már nem is akarja anynyira.
– Ha nagyon akarunk valamit, visszafelé sül el – bölcselkedik Attila. – Katasztrófa az egész. Ma minden, még a párkapcsolatok is az anyagiakról szólnak. Én meg nem a pénzről szólok. Alkalmazott művészet kell, csak akkor van szükség rád, ha hasznot hajtasz.
Kevesen kíváncsiak a művészetekre. Szegeden bezárt a képtár, de Hódmezővásárhelyen azért új múzeumok is születnek. Mint az Alföldi Galéria, ahol kitűnő képek vannak.
– Létezik még ugyan a vásárhelyi meg a szentendrei iskola, de ezek valójában klikkek. Én egyedül vagyok. A művészcsoportok között is sok a feszültség. A szegediek lenézik a vásárhelyi őszi tárlatot, ahol szerintük csak parasztok és lovak vannak ábrázolva hátulról. Merthogy nincsenek is már parasztok. Lehet, hogy igazuk van, inkább hajléktalanokat kellene festeni – gondolkodik el a szobrász.
Van egy uszoda Vásárhelyen, amely elé Nagy Attila egy lányt álmodott bronzból. A Vásárhelyi Vénuszt. A Németh László Gimnáziumba egy földanyaszobrot készített. Sopronban pedig a Művészetek allegóriája áll, ami egy sgraffito (vakolatkép). Tavaly ősszel Nagymaroson avatták a Szent Márton és a koldust. A nagymarosiak szeretik a tér közepén lovon ülő Szent Mártont és az előtte kéregető koldust. Erről az is tanúskodott, hogy míg sétáltunk a főtéren, mindenki köszönt Attilának. Ki méltósággal kezet fogva, ki egy Trabant lehúzott ablakán kiintve.