Rend és reform

Sokáig áltattuk magunkat, hogy tán mégsem így van; de hát ezek mégiscsak ugyanazok. Ugyanazt teszik, mint húsz éve, és szakasztott úgy. Akkor is a reform bűvszavával kísérelték meg a politikai túlélést, mint manapság; ám a reform a világhelyzet jóvoltából rendszerváltozásba torkollott. A békés átmenet érdekében nem tetszettünk forradalmat csinálni: a kerekasztalhoz telepedő reformerek szabad elvonulást kaptak. A kínos főtitkár előzékenyen időzítve távozott, a diktatúra robotosai pedig megkapták a kezdőtőkét, amiből aztán Gyurcsány módra zöld és narancssárga yuppie öltönyöket vásárolhattak.
A békés átmenetre, vagyonátmentésre azért volt szükség, hogy ne folyjon magyar vér. Hát azóta folyt már az is. Szilvásy György kancelláriaminiszter, aki alvó ügynökként, közigazgatási szakembernek álcázva az Antall-kormányban dekkolt, de már ilyen minőségében is szabadon üzletelgethetett az önvédelemre képtelen állam színeiben ifjúreformer társával, Gyurcsány Ferenccel, szó nélkül tűrte, hogy az ügyészség fél évre felfüggessze e sikamlós ügyletek vizsgálatát. (A moratórium lassan lejár.) Így aztán semmi nem zavarta abban, hogy sem az öt áldozatot követelő állami tűzijátéknak, sem a jubileumi véres rendőrattaknak ne találjon személyes felelőst. Sőt, a titkosszolgálatok gazdájaként, a telefonlehallgatások és titkosítások virtuózaként burleszket csinált jogrendből, politikából és nyilvánosságból. Becsületszóra el kellene hinnünk neki például azt a képtelenséget is, hogy a terrorfenyegetettség januárban és februárban valós volt, március 15. után pedig úgy megszűnik, mintha csak elvágták volna.
S mindezt a rend nevében kell eltűrnünk. Csakhogy – miként József Attila – mi sem ilyennek képzeltük a rendet. A rend „emberi formájához” akkor is csökönyösen ragaszkodtunk, amikor állítólagos szabadságpárti kinyilatkoztatók rendpártinak bélyegeztek bennünket. Holott elég lett volna csak felütniük az említett nagy költő verseskötetét: „Ahol a szabadság a rend, / mindig érzem a végtelent.” Érezzük mi ma a végtelent? Nem érezzük. Egészen mást érzünk. A rend nevében olyanok jöttek (vissza), akiktől okkal-joggal kell féltenünk a szabadságjogokat, s magát nagy kincsünket: a szabadságot. Ez volna talán a reform rendje? Vagy a rend reformja? Egy másik nagy költő, Csokonai Vitéz Mihály már réges-rég leszögezte: „Szép szabadság! óh, sehol sincs / E világon oly becses kincs, / Mely tenálad nagyobb volna, / Vagy tégedet kipótolna.” Miért érzem úgy, hogy ennek az idézetnek mostanság inkább csak az első sora érvényes?
Olvasgatom a forradalom jubileumára megjelent versantológiát, amely Vérrel virágzó 1956 címmel jelent meg a Hét Kajcár Kiadónál. Tamási Lajos, a Piros a vér a pesti utcán szerzője a restaurációt is megénekelte A rend cím nyolcsorosában. „És helyreállt a rend már és fölötte / keményen és szilárdan áll a törvény. / Csönd van. S ennél nem telik többre / a megreccsent gerincek földjén. / Nyitott sebekre ráfagyott a / megalvadt sűrű vér vörösse. / Födetlen idegek remegnek / s a csontok rosszul forrnak össze.” Hogyan láthatott ilyen élesen a jövőbe? Vagy a rend kultusza – századtól és rezsimtől függetlenül – mindig ilyen volt „a megreccsent gerincek földjén”? A szemközti lapon Obersovszky Gyula kifakadása Kik vagytok ti címmel, az 1957-es nagy május elseje hírére. „Hát szabad ezt / Lehet / Egy ilyen korcs hatalom / talpa alá heveredni / Lehet / Lehet mondani hogy / Éljen / Az áruló éljen / A hóhér / A hóhér éljen? Hát szabad ezt / Lehet / Kik vagytok ti / Kik / Emberek”…
És még mondja valaki, hogy nem nagy dolog a költészet.