A magyar nem tud mit kezdeni a konjunktúrával! – mondta ki a dohogó szentenciát Kalmár Lajos, a rangos európai útikönyvkiadók sokat foglalkoztatott fotográfusa. – Felmennek az árak? Fel szoktak. Elverte a jég a kertet? El szokta. Bezárják a gyárat? Nehezebb a megélhetés? Ez mind, hogy úgy mondjam, általánosan megszokott része a honi mindennapoknak. Ha azt mondod: ne hagyjátok magatokat, itt a lehetőség, álljatok össze, a boldogulás már csak egy karnyújtásnyira van… na, ettől a mi népünk berezel.
Kalmár Lajos úgy látja, a Forte is. Merthogy a cég végre eljutott oda, hogy a világ legjobb fotópapírját gyártja, erre eldózerolják! Jó néhány kis fotós most vakargathatja a fejét, a megátalkodott profiknak pedig maradnak a méregdrága manufaktúrák.
– Higgye el, az analóg technikát nem érdemes temetni, ugyanis bebizonyította, hogy minimum százötven évig időtálló! – mondja. Ekkortól létezik ugyanis az a bizonyos „analóg technika”, amely igazából a digitális megszületése után kapta ezt az új nevet, addig csak úgy ismerték: fotográfia. A másfél évszázados nyersanyagokról tehát változatlanul készíthetők nagyítások.
– Ezzel ellentétben van egy szatyornyi öt-hat éves CD-m, amelyeket – hála a műanyagok elöregedésének – már nem tud megnyitni a számítógép. Még jó, hogy a gyerekeket nem digire fotóztam…
Verőfényes délelőtt érkezünk Vácra. A főtér szépsége, nyugalma, forgalommentessége, levegője egyenesen elbűvölő. Korán van még, Kummer Béla, a Forte vezérigazgatója tizenegyre vár bennünket, tíz óra sincs, van hát időnk nézelődni. A hallható csend szinte fejbe vág bennünket a pesti kakofónia után. Már-már meglepődünk, amikor lenyomva egy bájos kis presszó ajtajának kilincsét, nyitva találjuk. A pultos hölgynek most nincs sok dolga, fotós kollégámmal folytatott beszélgetésünket sem oldja fel kávéházi zsibongás, így akaratlanul is hallja, min sopánkodunk.
– Bezár a Forte? – csodálkozik, miközben leteszi elénk a kávét.
– Nem is tudta?
– Nem, pedig váci vagyok.
– A rokonságból senki sem dolgozik a gyárban?
– Ha jól tudom, nem. Azt mondják, ott sötétben kell dolgozni. Én képtelen lennék rá.
A Forte főbejárata oly sok hazai, azóta „hatékonyított” üzemhez hasonlóan a régi idők mementójaként fogadja a látogatót.
*
A jól ismert fémkeretes lengőajtókról erősen kopik a festék, nehezen nyílnak, lógóssá tette őket a használat. Egyáltalán, látszik, hogy itt mindent sok emberre terveztek.
Ennek ellenére a gyár ma sem elhanyagolt. Csak épp túl nagy arra a százhatvan alkalmazottra, akinek még munkát ad. A korszellemnek megfelelően nem portás, hanem biztonsági őr üldögél a telefonközpontszerű üvegfülkében. Felszól a titkárságra, majd szabályszerűen be akarja írni nevünket a nagy könyvbe, de félúton megáll, legyint:
– Á… menjenek csak. Ismerik a járást?
A titkárság egykor önálló iroda lehetett. Most úgy néz ki, a gyár összes irodistájának elég. Látszik, hogy már nincs miért otthonossá tenni; a csupasz falak, fénycsőarmatúrák is inkább egy varrodára emlékeztetnek. Homolyáné, a titkárság vezetője kedvesen néhány perc türelmet kér, de pontban tizenegykor véget ér odabent a tanácskozás. Mehetünk.
– Miután a Kodak megalkudott a korábban egyházi tulajdonban lévő csaknem húszhektáros telekre, 1913-ban megkezdődött az építkezés – ismerteti a gyár történetét Kummer Béla vezérigazgató. Szavai mögött felsejlik majd egy évszázad: a cég innen szerette volna meghódítani Közép-Európát, de közbejött a világháború, így a termelés valójában csak 1922-ben kezdődött. Szinte kizárólag fotópapírt gyártottak, de nem ment úgy az üzlet, ahogyan tervezték. A két háború közötti Kelet-Európa nyilván nem lehetett jelentős piac. A második világháború után aztán nem bajlódtak vele tovább, eladták egy kereskedelmi banknak. A gyár ekkor vette fel a Forte nevet is. Rá két évre államosították, úgyhogy a banknak sem volt jó üzlet.
A KGST-idők kezdetén a keletnémet ORWO gyártotta a filmet és a röntgenanyagokat, a miénk lett a fotópapírgyártás. A hatvanas évek elejétől azonban már a magyar cég is gyártott filmet, az ORWO röntgenfilmjeit pedig Forte néven értékesítették. Már ebben az időben sem a hazai piac jelentette az igazi bevételt, hanem az export. A nyolcvanas évek közepén felvették a palettára a színes negatívot is, de a röntgenfilmhez hasonlóan ez sem a Forte terméke volt: a japán Fujitól vették. Kiváló minősége ellenére nem hozott számottevő pénzt, a cég erőssége továbbra is a fotópapír és a röntgenfilm maradt. A hetvenes évek végére majdnem 1500 dolgozója volt a gyárnak, és évente mintegy tízmillió négyzetméter fotópapírt, illetve másfél millió négyzetméter filmet állított elő. A KGST-n kívül hatvan–hetven piaccal volt kapcsolata. Aztán jött a rendszerváltás, 1992-ben a Forte is állami tulajdonú részvénytársaság lett, mígnem 1994-ben az akkori vezetés úgy döntött, hogy megpályázzák munkavállalói-részvényesi programban a többségi tulajdoni rész átvételét. Vagyis tőke nem került a gyárba, csak tulajdonos.
– Sajnos – jegyzi meg Kummer Béla – kárpótlási jegyekből, dolgozói részvényesekkel nem lehetett korszerűsíteni.
Ahogy mondja, ötven plusz egy százalék lett a dolgozói részvénycsomag, a többit az ÁVÜ meghirdette kisrészvényeseknek. Jött még 3600 kisrészvényes, akik szintén kárpótlási jeggyel vették a részvényeiket.
– Valódi tőkebevonás soha nem volt. Közben elveszítettük a lekötött KGST-kontingenseket, a röntgenpiacot pedig elhappolta előlünk az Agfa, a Fuji meg a Kodak: a korábbi hatszázezer négyzetméter helyett alig ötvenezret szállítottunk, azt is csak egy ideig. Nem bírtuk az árversenyt.
Ugyanígy járt a cég a színes filmmel, a színes papírral: ezeket korábban, ahogy Kummer Béla említette, beszállítóktól vették. A végén a Fuji már ugyanannyiért adta a kiszerelendő tekercset, mint amenynyiért a saját kész filmjeit.
A digitális technológia adta meg a kegyelemdöfést. A termelés nyolcvan százaléka addig exportra ment, Pakisztántól Srí Lankáig a Forte filmjeire, papírjaira készültek az igazolványképek, mígnem robbanásszerűen elterjedt a digitális fotózás. Maradt a hobbi, illetve a művészi igények kielégítése mint lehetőség. Gyakorlatilag az export teljes egészében átirányult a fejlett nyugati országokba: Japán, az Egyesült Államok, Nyugat-Európa vitte el szinte a teljes termelést.
– Teljesítménynek szép, de azt mégsem ellensúlyozta, hogy a dollár háromszázról száznyolcvan forintra esett vissza – mondja Kummer Béla. A cég dollárbevétele húsz százalékkal nőtt, mégis 360 millió forint veszteség keletkezett. Szinte ezzel egy időben járt le egy bankhitelük is, és a bank a veszteség ismeretében nem adott újabb hitelt. A 2003-as esztendőnek háromszázmilliós veszteséggel, finanszírozó bank nélkül ment neki a Forte.
Márpedig filmet és papírt gyártani tőkeigényes vállalkozás. Ha bejön a megrendelés, attól számítva hat hét elteltével lesz késztermék, addig finanszírozni kell a teljes alapanyag-beszerzést. Egy kevéssé tőkeerős cég bank nélkül ezt nem tudja megtenni.
– Mindent megpróbáltunk – idézi fel a vég kezdetét az igazgató. – Készítettünk egy reorganizációs tervet is, amellyel jelentős költségcsökkentést tudtunk volna elérni pusztán azzal, hogy az egymástól több száz méterre lévő részlegeket egymás mellé telepítjük. Ráadásul ezáltal tizenöt hektárnyi szabad területünk keletkezett volna, amit jelzálognak ajánlottunk fel. Sajnos ennek ellenére a pénzintézetek elzárkóztak a kérésünk elől.
Kummer Béla szerint a bankok rosszul mérték fel ezt az ágazatot. A digitális technika elsöprő térhódítása ellenére ugyanis még ma is tizenhatmillió négyzetméter fotópapírt adnak el a világon, gyártó pedig alig maradt. A világpiacot felmérő cégek tanulmányai szerint ez a mennyiség előreláthatólag nem csökken tovább, hisz rengeteg az exponált negatív.
A Kodak, a Fuji a filmgyártásról szinte teljes egészében átállt a technika – fényképezőgépek, nyomtatók – gyártására. Adódik a kérdés: a Forte nem próbálkozhatott volna ezzel?
– Ugyan… – legyint az igazgató. – Még a nyersanyaggyártás előfinanszírozására sem találtunk pénzt. Új tulajdonosunk, a Forteinvest sem vállalja tovább.
Hogy mi lesz a nagy múltú gyárral, az emberekkel? A gyárból telek lesz, a berendezések egy része megy különféle múzeumokba, az emberek meg… nos, ezt az igazgató sem tudja megmondani. Vác és környéke éppenséggel nem hátrányos helyzetű vidék, akad munka annak, aki keres, csakhogy a cég alkalmazottainak átlagéletkora ötven év felett van, nők, ráadásul speciális fotokémiai munkát végeztek. Java részük sötétben dolgozott.
– Előfordult néhány évvel ezelőtt, hogy egy delegációnak szerettük volna megmutatni, hogyan kell védőszalaggal feltekerni a rollfilmet. Persze selejtanyagon, világosban, hogy lássanak is. A bemutatót végző kolléga folyton mellényúlt. Azt kérte, kapcsoljuk le a villanyt, világosban nem megy neki.
Maga Kummer Béla 1972-ben, tizenkilenc évesen kezdett laboránsként. Elvégezte a veszprémi egyetemet estin, aztán lett üzemmérnök, majd főosztályvezető, műszaki igazgató. A mostani beosztását nem akarta. Elődjét, Kozsik Lászlót elvitte a nagyon nehéz 2003-as esztendő, szívinfarktusban elhunyt. Hogy Kummer Béla mihez kezd majd a cég bezárása után, arról fogalma sincs. A felesége is itt dolgozik harminckét éve.
– Úgy tűnik, mostanság lesz időnk bőven ezen gondolkodni… – mondja. – Nem hittem volna, hogy ötvennégy évesen ilyesmin kell törnöm a fejemet. Most még nem akarok igazán belegondolni, le kell vezényelni a finálét, ez egyelőre sok munkát ad. Aztán leoltom a villanyt, leadom a kulcsot, és elmegyünk haza…
A gyárkapun való belépésünk első pillanatától szinte kizárólag kényszervidám emberekkel találkoztunk. Az arcok mosolyogtak ugyan, de a szemekben hol a tehetetlenség okozta bosszúság, hol szomorúság bujkált. Kummer Béla is a könnyeivel küszködött, mikor átadott minket Szeidl Péter részlegvezetőnek, aki néhány munkafolyamatot mutat meg a gyárban.
Ebédidő van, az asszonyok csak néhány perc múlva kezdik a munkát, pont mire odaérünk a csomagolóhoz. Szeidl Péter azt mondja, ő már tudja, mihez kezd a jövő hónaptól, csak éppen nem szeretne róla beszélni. Pályamódosítás: „teljes és tökéletes”. Ennek ellenére, mivel 1992-től van itt, manapság egyáltalán nincs jókedve.
– Sajnálom a gyárat. Most majd vigyázzanak, mert itt sötét lesz! Kell pár perc, míg a szemük megszokja a fotóvörös fényt.
Az üzemrészben, ahová belépünk, fotópapírt szeletel egy gép. Az asszonyok két oldalról szedik el a papírszeleteket a futószalagról. Mindössze hárman vannak.
– Volt, amikor sokkal többen álltunk itt, a gép ennél lényegesen többet tud – mondja egyikük.
Persze hamar a munkahely megszűnésére terelődik a szó.
– Azt mondják, az Izzóban meg a gumigyárban van felvétel, de mi ahhoz nem értünk. Nem hiszem, hogy ötvenkét évesen még kellünk valahová, igaz, lányok?
– Nekem az uram is otthon van. Beteg. Csak nem fogom magamat a gyerekekkel eltartatni?! Bár ők azt mondják, ne idegeskedjek, majd vigyázok az unokákra nyugdíjig. Azért én a jövő héten körülnézek a gumigyárban!
Miskolciné Nagy Andrea, a munkaügyi központ váci kirendeltségének helyettes vezetője százharminc munkakeresőre számít a megszűnő Fortéból. Sajnos ő is csak megerősíteni tudta az esélyrontó körülményeket: kevés közöttük a 35 év alatti, az Izzóba műszerészek kellenének, a gumigyárba targoncás, illetve fizikai munkás. Átképzésre sincs sok remény ötven felett. Az álláskeresők esetleg beléphetnek egy speciális álláskereső klubba, ahol a tapasztalatok szerint a klubtagok nyolcvan százaléka talál munkát. Csak általánosságokról tud tájékoztatni, mert minden álláskeresőnek személyre szabott adottságai, problémái vannak.
Az utolsó munkanapon, 2007. február 14-én sokan eljöttek Vácra. Főleg szakmabeliek. Fotóshírességek is akadnak közöttük szép számmal, és szinte mindenki – a gyár kérésének eleget téve – hozott saját, Forte papírra készített nagyításából. Sokan vannak. Vadásznak az utolsó doboz papírokra, ilyen-olyan nyersanyagokra – emlékbe.
– Nekem még megvan a fekete-fehér laborom, és meg is marad! – mondja Markovics Ferenc, a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnökségi tagja. – Nem örömteli a mai nap, de annak idején, amikor a filmgyárban dolgoztam, a kezembe került egy korabeli újság, amely egyik cikkében azon kesergett, hogy egyre több a cipőgyár, és így a csizmadiák, vargák, cipészek sorsa bizonytalanná válik. Van, amivel nem lehet szembemenetelni. Fél életemen át Forte papírra dolgoztam, ötven évvel ezelőtt is jártam a gyárban, és az akkori nyüzsgés még ma is él bennem, de a fájó érzés mellett tudomásul veszem, hogy győzött a digitális technika. Botorság lenne ezt nem belátni. Sajnos a Forte nem volt képes olyan tőkeigényes túlélési technikára, mint a még megmaradó nyugati konkurencia, ezzel a ténnyel nincs mit kezdeni. És az is tény, hogy nagyon sok fotográfust sohasem lehet eltántorítani az analóg technikától. Van egy kedves kollégám, ő már azon mesterkedik, hogy megszerezze az itt felszabaduló profi fotoemulziót gyártó alkalmazottak elérhetőségét, mert valami kis kézművesműhely berendezésén töri a fejét. Azt mondja, neki kell emulzió, ha törik, ha szakad. Éspedig a Forte emulziója, mert az a legjobb a világon.
Valóban úgy tűnik, győzedelmeskedett a digitális technológia. Ami azonban a képek tárolását illeti, itt még mindig eldöntetlen a küzdelem. Amikor az „analóg” technikához ragaszkodó Kalmár Lajosnak nekiszegezem a kérdést, miért nem jó, ha a számítógépen tároljuk a nyomatokat, képeket, felcsattan:
– Viccel? Fájlokat őrizgetni? A létező legsérülékenyebb dolgok a világon. A filmre fotózott képeim maradnak meg biztosan, illetve azok, amelyek könyvekben, nyomtatásban megjelentek. A printek is kifakulnak idővel. Jó, most mondják, léteznek száz évig garantáltan színtartó nyomtatópapírok, de ezt igazából csak a száz év leteltével lehet majd ellenőrizni. És úgy mellesleg: száz év nem elegendő. A fekete-fehér negatív gyakorlatilag örök.
Nem úgy, mint a Forte…
Kalmár Lajos is megerősíti, hogy bár a cég vegyszerei gyengécskék voltak, a papírjaira egy rossz szava sem lehet. Azokért kár. Mivel azonban papírra továbbra is szüksége lesz, talált egy írországi manufaktúrát, amely „spéci papírokat” gyárt hozzájuk való vegyszerekkel. Kalmár Lajos úgy látja: az ilyen kisüzemekből most egyre több lesz világszerte.
– Jó sok pénzt fognak keresni. Úgy látszik, másképp szól az idők szava nekik és másképp a Forténak.
Közbevetem: a Fuji, a Kodak, a világ nagy nyersanyaggyárai is leálltak a termeléssel. A fotós azonban kiigazít:
– De nem rombolták le őket. Bármikor képesek termelni, ha a piaci helyzet úgy alakul. Mellesleg, ha jól tudom, az Ilford éppenséggel most indult újra. Lehet, hogy pont a Forte megszűnése miatt. Vicces, még inkább szomorú lenne…
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
