Egy ideje csak kronópiónak meg fámának becézzük vagy éppen bélyegezzük meg egymást idehaza. Reménynek éppenséggel nem, mert a remény egészen különc, mihaszna lény, amelynek nincs önálló akarata. Nem úgy a kronópiók, akikben megvannak azok az eredendő tulajdonságok, amelyek az embert születésétől fogva elkísérik. Julio Cortázar a párizsi Champs-Élysées Színházban látta meg őket először lelki szemeivel, s mint minden tisztességes latin-amerikai író, tollat ragadott, hogy papírra vesse nem mindennapi vízióját. A kronópiók és fámák világa meglepően hasonlít a miénkre, ezért nincs is benne semmi életidegen. Talán csak az, hogy míg mi takargatni igyekszünk rossz tulajdonságainkat, addig ők szépítés nélkül, teljes valójukban mutatkoznak meg azokban az egyszerű élethelyzetekben, amelyeket az argentin író megörökít. Ha nehezünkre esik elképzelni, milyen is ez a másik világ, üssük csak fel Cortázar magyarul megjelent könyvét, a Kronópiók és fámák történetét, és minden megvilágosodik előttünk.
Csak kivételes, ritka pillanatokban rögzít ehhez hasonló szabad tollmozgást a papír. Bár a mágikus realizmus jó ideje gyökeret eresztett a dél-amerikai földrészen, számunkra sokszor meglepő az asszociációknak ez a szabadsága. Cortázar 1962-ben megjelent könyvében a gondolatok, az ötletek szabadsága a kronópiók és fámák történetein túl az abszurd humor olyan gyöngyszemeit teremti meg – többek között a saját (?) családja életképeivel –, amelyeket a műfaj legjelesebb képviselői is megirigyelhetnének. Ez a könyv felér egy dél-amerikai utazással, új dimenziókat nyit, a szürke hétköznapokba beékelődő tarka képtelenségekre vet egy-egy fénypászmát. Felszabadít, mégpedig az európaiak számára szokatlanul.
(Julio Cortázar: Kronópiók és fámák története. Budapest, L’ Harmattan Kiadó, 2006. Ára: 2000 forint)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
