Budapest utcáin zajló eseményeket Völgyesi Miklós 2006. szeptember 18-án kezdte törvényességi szempontból figyelemmel kísérni. Azokból a képsorokból, amelyeket szeptember 18-án közvetítettek a közszolgálati televízió székházának ostromáról, egyértelmű volt számára, hogy rendőri fellépésre lesz szükség.
– Hisz a véleménynyilvánítás, a gyülekezés szabadságjoga nem terjed ki a garázdaságra, a rendőrök bántalmazására – jegyzi meg. Amit viszont az azt követő két éjszakán látott a Hír Televízió közvetítéseiben, megdöbbentette. Nevezetesen, hogy egyes rendőrök intézkedéseik közben súlyos bűncselekményeket követtek el ellenállást nem tanúsító, védtelen polgárok ellen. Mindezt tetőzte az október 23-án bekövetkezett rémálom. Az igazság feltárása érdekében törekedett az időbeni dokumentálásra és a látottak jogi értékelésére. Más büntetőjogászok is hasonló elhatározásra jutottak. Így jött létre a Civil Jogászbizottság, amelynek Morvai Krisztina mellett ő a társelnöke. Pedig a több évtizedes, javarészt büntetőbírói pálya után már aligha vágyott különösebb közéleti aktivitásra. Most mégis feladta nyugalmát.
– Éppen a mögöttem hagyott évtizedek adnak erre magyarázatot. A lelkiismeret és a mások sorsa iránti felelősség olyan súly, amelyet nem tud letenni az ember. Aktív pályafutásom befejeztével pedig megnyílt a lehetőség arra, hogy a nyilvánosság elé álljak véleményemmel, gondolataimmal, kivéve az esetleges szolgálati titkokat. És én a kiszolgáltatott, emberi méltóságukban megalázott emberek miatt élek most e lehetőséggel. Még egy fontos motívumot említenék: pontosan tudom, hogy egy diktatúrában milyen eszközei vannak a hatalomnak az igazságszolgáltatás megcsúfolására.
Völgyesi Miklós 1957 nyarán szerezte meg jogi diplomáját. Mivel akkoriban nem rajongtak a fiatal értelmiségiekért, nem volt könnyű elhelyezkednie. A Pesti Központi Kerületi Bíróságra került fogalmazónak. Érdekes módon az ottani testületnek talán tíz százaléka volt párttag.
A megfélemlítés és hallgatás hálóját jelzi, hogy sem ő, sem kollégái nem tudtak arról, hogy eközben a Fővárosi Bíróságon a politikai megtorlás jegyében futószalagon gyártják a halálos ítéleteket. Mélyen megrázta, amikor a rendszerváltozás hajnalán ezeknek a pereknek az aktáit tanulmányozta.
– Meggyőződésem, hogy még mindig nem tisztázódott teljesen, hány áldozata volt a Kádár-rezsim megtorlásának. Hiszen a katonai ügyészség által indított eljárásokat nem ismerjük teljesen. A hatalom által kivégzettek száma még így is példátlan a magyar történelemben.
Ma sem képes felháborodás nélkül felidézni a politikai megtorlást kiszolgáló bírák, ügyészek nevét. Magatartásukat, ahogyan szolgai módon túlteljesítve, néha szinte kéjelegve döntöttek az emberi életek felett. Olykor olyanok kezére adták a vádlottakat, mint például egy Guidi Béla nevű bíró, akinek még jogi végzettsége sem volt. Jellemző módszerük volt, hogy a halálbüntetést kiszabó bíróság rögvest átalakult kegyelmi tanáccsá.
– Ha nem javasoltak kegyelmet, akkor az ítéletet három napon belül végrehajtották – mondja. – Nagyon ritka esetben sikerült kijárni a kegyelmet a legmagasabb hatalmi szerveknél. De Mansfeld Péternek, aki az ítélet végrehajtása idején jogilag fiatalkorúnak számított, még ezt a három napot sem adták meg. A halálbüntetés kiszabásának javaslatánál Mácsik György ügyész arra hivatkozott, hogy a fiatal fiú elárulta a munkásosztályt, amelyből származott, átállt az ellenség oldalára, tehát javíthatatlan. Az akkori Legfelsőbb Bíróság tanácselnök bírája, Vágó Tibor az ítélet kimondása után levélben sürgette annak azonnali végrehajtását. Ez hajnalban meg is történt.
Amikor Völgyesi Miklós 1977-ben a Legfelsőbb Bírósághoz került, már nem kellett együtt dolgoznia e „vérbírákkal”.
– Voltak, akik meghaltak, mások eltűntek. De Vágó Tibor még élt, amikor a Mansfeld-ügy aktái nyilvánosságra kerültek.
Hozzá kell tenni, a megtorlások idején a bírói kar jó része kemény ellenállást tanúsított a hatalom követelésével szemben. Amikor 1957 elején Marosán György felkereste a Legfelsőbb Bíróságot, és közölte, hogy minden bírónak részt kell vennie a politikai perek ítélkezésében, a bírói testület több mint fele lemondott, élén Kulcsár Kálmánnal.
– Ez számomra példaértékű – mondja Völgyesi Miklós, hozzátéve, hogy szerencsére neki a rendszerváltozásig egyetlen politikai ügyben sem kellett ítélkeznie. E történelmi választóvonal után viszont megtisztelő feladatot kapott: 1999 júniusában lett tagja annak a legfelsőbb bírósági bírói tanácsnak, amely a felelősségre vonhatóságról döntött az 1956-os forradalmat követő, civilek ellen elkövetett sortüzekben. Ez az igen hosszú ideig tartó peres eljárás megmutatta számára, hogy milyen nehéz a bizonyítás a harminc–negyven évvel korábbi bűncselekmények esetében. Hiszen a bűnök elkövetését a háttérből ösztönző vagy elkövetésükre utasítást adó hatalomnak első dolga, hogy eltüntesse a rá nézve terhelő dokumentumokat.
Ennél szokatlanabb az a mód, ahogy az őszi eseményeket követően a hatóságok a tüntetéseken lefogottak ügyéhez álltak.
– A hatalom részéről az események értékelésében a kezdetektől jól látható az arrogancia, a tények tudatos összezavarása. Ezt egészíti ki a manipulált tájékoztatás, az elhallgatás és az elhallgattatás. No meg a nyilvánvaló hazudozás. Elég, ha megemlítem Gergényi Péter budapesti rendőrfőkapitány nyilatkozatát, amelyben azt állította, hogy intézkedéseik során nem történt törvénysértés. Ezért nem hajlandó kivizsgálni sem az „állítólagos túlkapásokat”, jelentette ki kezdetben. Megkerülhetetlen az ő és a többi vezető személyes felelőssége a történtekben. Ha valakit megcsonkítottak a kiadott parancs folytán, amire van példa, ott a parancsot kiadó személy e tett felbujtója. Az utcákon felvonult úgynevezett csapaterők tagjai egy lépést sem tehetnek a parancsnokok utasítása nélkül. Csöppet sem mellékes, hogy a rendőrnek kötelessége a bűnös parancs megtagadása.
Odáig már eljutottak az utóbbi hónapokban a jogorvoslatot keresők, hogy a bíróságon meghallgattak néhány alacsonyabb beosztású rendőrt.
– Napnál világosabb, hogy a vizsgálódást nem a beosztottaknál kellett volna kezdeni – mondja Völgyesi Miklós –, hanem a parancsnokoknál. Ők pontosan tudják, s ezt kötelező dokumentálniuk, hogy hol, mikor, milyen egységet vetettek be, és milyen kényszerítő eszközök használatát engedélyezték. A bevetések utáni szemléről készült jegyzőkönyvből pedig rekonstruálható, hogy ki mit tett.
Völgyesi Miklós szerint az nem lehetséges, hogy a „verőemberek” nem voltak tudatában cselekedeteik súlyának.
– Tisztában kellett lenniük vele. Erre mutat, hogy amint észlelték, hogy kamera rögzíti kegyetlenkedéseiket, azonnal „takaró alakzatot” vettek fel. Egy felvételen például az is látható, hogy a csoport egyik tagja a már földön fekvő, ájultra ütött és rugdalt emberre ráteszi a pajzsát, mintha védené.
További visszásság, hogy sokszor a nemzeti zászló kézben tartása, a nemzeti jelkép viselése önmagában elég volt ahhoz, hogy csoportosan rátámadjanak a vétlen emberekre. A volt bíró rámutat, hogy a nemzeti jelképek meggyalázása a büntető törvénykönyv szerint két év szabadságvesztéssel jár.
– És itt mindez nyílt színen, a sokaság előtt történt.
Persze a legfájóbb a sértettek fizikai bántalmazása. Völgyesi Miklós szerint a bántalmazott személyek feljelentéseiből, az esetek leírásából, a sérülések tipikus voltából, a kórházi jelentésekből, a video- és képfelvételekből számos esetben egyértelműen kiolvasható a szándékos durvaság.
– Nem véletlen, hogy többször elhangzott a „törd el az ujját!” felszólítás, ami feltehetően a különítményes módszerek egyike – mondja.
Bizonyos esetekben hang- és képfelvételek is rögzítik egymás buzdítását a bántalmazásra. A félelmüket leküzdő bántalmazottak, az önként jelentkező tanúk vallomásai alapján ma már a maradandó károsodást, rokkantságot okozó ügyek is felszínre kerültek.
– A nyílt utcán hagyták a vérző, magatehetetlen embereket. Ez nemcsak a minimális emberségnek mond ellent, de ütközik a rendőrségre vonatkozó törvényekkel is. A bántalmazás hivatalos eljárásban olyan bűncselekmény, amely akár nyolc év szabadságvesztéssel is sújtható – szögezi le Völgyesi Miklós.
Hozzáteszi, hogy nem csupán a bevetett rendőrség által elkövetett jogsértéseket elemezte, hanem a civilekét szintén, hiszen ott is előfordult bűncselekményt megvalósító magatartás. Példaként említi az október 23-án este az Erzsébet híd lábánál felépített barikádot. Ugyanakkor szerinte az is világos, hogy például a Fidesz-nagygyűlésről békében hazatérni kívánkozók egyszerűen „beszorultak” a rendőri akció területére, sok esetben az így elszenvedett bántalmazások részükről indulatba csaptak át. A legtöbben viszont tehetetlen áldozatokká váltak.
– Alapvetően képtelenség, ha egy idős hölgyről azt állítják, hogy egymaga négy rendőrt ütlegelt. És ennek alapján még eljárást is indítottak ellene – mondja.
Völgyesi Miklós pozitív példákat is említ. Az illetékes ügyészség egy testvérpár ellen például megszüntette az eljárást, holott tíz rendőrt vonultattak fel ellenük.
– Ez gyakorlatilag annak az elismerését jelenti, hogy a rendőrök „egybehangzóan” hazudoztak. Igaz, a fiatalemberek vétlenségét két külföldi újságíró is tanúsította. Ha ők nincsenek, nagy valószínűséggel a bíróságon folytatódott volna az eljárás.
Hogy mi lesz azokkal az ártatlan fiatalokkal, akik nem tudnak ilyen tanúkat felvonultatni, és a vádat ellenük csak a rendőrök állításaira alapozzák? A volt bíró szerint alapvető kérdés, hogy az adott ügyet szabálysértésnek vagy büntetőügynek minősítik-e. A kettő között óriási a különbség, mert a szabálysértési eljárásban lényegesen enyhébbek a jogkövetkezmények, mint ha bűncselekmény elkövetésével gyanúsítanak valakit.
Völgyesi Miklós felhívja a figyelmet arra a sajátosságra, amely az általa tanulmányozott ügyeken rendre végigvonul.
– Az őrizetbe vétel után garázdasággal vagy annak változatával gyanúsították meg az embereket, majd az ügyészi szervek mindezt csoportosan, felfegyverkezve hivatalos személy elleni erőszak bűntettévé minősítették át. Jogi szempontból mindez túl átlátszónak tűnik, de mindennek rendkívül súlyos jogi következménye lehet a vétlenekre nézve is. Sajnos a rossz érzéseim beigazolódtak. Két fiatalt, akik állításuk szerint semmiféle erőszakos cselekményben nem vettek részt, első fokon két magas rangú bűnügyi nyomozó vallomása alapján több mint két év börtönbüntetésre ítéltek. Igen érdekes motívum, hogy a rendőrök civilként vegyültek el a csoportban, azonosultak az ott lévők véleményével. A tárgyaláson fedett nyomozóknak mondták magukat, ami összeegyeztethetetlen tényleges feladatukkal.
A Civil Jogászbizottság megkapta a perbe fogott személyektől büntetőügyük iratait, s ezek alapján – kizárólag jogtudományi szempontból – elemezték az eddig lefolytatott eljárást. Az általuk feltártakat és véleményüket eljuttatták Lomnici Zoltánhoz, az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnökéhez. Céljuk az, hogy segítséget nyújtsanak a bíróságba vetett közbizalom megőrzéséhez, hiszen a helytelen, rossz, törvénysértő ítéletek azt rombolják. Több olyan üggyel szembesültek, amelyekben a rendőri őrizetbe vételtől az elsőfokú tárgyalásig sajnálatosan ismétlődnek ugyanazok a tényállási, minősítési és eljárási hibák.
Felvetődik a kérdés: vajon a nyomozó ügyészeknek, az első fokon tárgyaló bíráknak nem tűntek fel a már-már abszurd rendőri állítások? Miért csak ezeket vették tekintetbe? Félnek valamitől?
– Nincs mitől félniük – mondja Völgyesi Miklós. – Az ítélkezési szabadságot senki és semmi nem csorbíthatja, abba nem szólhatnak bele. Ezt mi is messzemenően figyelembe vettük elemzői munkánknál.
Az viszont Völgyesi Miklós szerint is elképzelhető, hogy egy bíró nem biztos önmagában. Lehetnek érvényesülési ambíciói, és ezért esetleg eleget akar tenni egy ki nem mondott, de nagyon is érzékelhető elvárásnak.
– Nagyon bonyolult lélektani folyamat ez – mondja. – De ha valakiben nagy is a szervilizmus, vannak kapaszkodói annak leküzdésére. Ez azt jelenti, hogy adva van a törvény, a bíróságok iránymutató gyakorlata és az Alkotmánybíróságnak a törvényt értelmező határozatai. Ha valaki mindezt nem tekinti mérvadónak, és a saját fejében „kreál” valamit, ennek alapján ítél, ezt az úgynevezett élő jogot sérti meg.
Mindenesetre Völgyesi Miklós szerint az őszi felfordulás és tanulságai elsősorban a rendőrségre rónak feladatokat.
– Nem tudják visszaszerezni a közmegbecsülést anélkül, hogy ne vetnék ki a soraikból azokat, akik a köztörvényes bűncselekményeket elkövették.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
