(Köln)
Kézilabdamámorban úszik Németország. Fél évvel az euforikus hangulatot kiváltó labdarúgó-világbajnokság után ismét féktelen öröm ragadja magával az embereket, és megint a sport jóvoltából. A férfi kézilabda-vb vasárnapi, kölni döntőjében a lengyelek feletti 29-24-es siker forrpontra emelte az érdeklődésnek és lelkesedésnek azt a keverékét, amelyről a torna során a vendéglátók együttese meccsről meccsre gondoskodott. A kezdetben szerény reményekkel útnak indított csapat bravúros menetelése újból a köztársaságot átfogó kapocsnak bizonyult. Az oly sokáig hiányolt egészséges nemzeti öntudat jutott ismét kifejezésre a fekete-vörös-arany színű zászlók, sálak, sapkák forgatagában, a válogatottat egy emberként biztató milliók hangorkánjában, az államelnök örömkitörésétől kezdve a kiskocsmákban összejött szurkolók elragadtatásáig.
A negyeddöntőtől kezdve a hazai gárda állandó „emberelőnyben” játszott, és Németországban ennek hallatán nem az ellenfelek által többször emlegetett játékvezetői részrehajlásra, hanem a közönség csodálatos támogatására gondolnak, a vendéglátók szerint ugyanis a csapat mellett ez késztette megadásra előbb a címvédő spanyolokat, majd az Európa-bajnok franciákat. A diadalmas sorozat krónikásai egyre-másra gyártották a szuperlatívuszokat; „valóra vált téli mese”, „drámai krimi”, „aranyozott kézművesek”, a Köln Aréna, mint „kézilabdatemplom”, „negyvenfokos kézilabdaláz”, „hihetetlen álom” voltak a leggyakoribb fordulatok. A szenvedély, az odaadás, a küzdeni tudás, az együvé tartozás kiváltotta reakciók színes kaleidoszkóppal ajándékozták meg a krónikásokat.
Wiehl apró, álmos városka a Kölntől keletre fekvő dombvidéken, nyugalmával ideális környezet volt a hazai csapat számára. A franciák feletti győzelem hősei, a meccsről visszaérkező autóbusz utasai nem hisznek a szemüknek, amikor bengáli tűz, petárdák, rakéták, többezres, zászlókat lobogtató tömeg fogadja őket. A különben békésen szolid „Hotel zur Post”-hoz csak rendőri támogatással jut el a küldöttség, mintha a település minden polgára talpon lenne. A rögtönzött sajtókonferencián büszkén jelenti be a német szövetség elnöke: „Elértük a futball dimenzióját!” Az asztalon ennek bizonyságaként ott fekszik a labdarúgó-válogatott edzőjének és menedzserének az üzenete: „Érjétek el azt, ami nekünk nem sikerült!”
Vasárnap reggel – a döntő napja. Még kilenc óra sincs, amikor az első szurkolók megjelennek a dómváros sportkatedrálisánál abban a reményben, hogy belépőhöz jutnak. Csalfa vágy. A Köln Aréna pénztárai zárva, a feketepiac kufárjait elriasztja a szigorú ellenőrzés. A tizenkilenc esztendős Tobiás, fején nemzetiszínű cilinderrel szomorúan meséli: „Az internetes árverésen még kaphattam volna jegyet, de nekem nincs 2114 euróm!” Az óváros több vendéglőse asztalokat, székeket és tv-készüléket tesz ki az utcára, jóval a döntő megkezdése előtt már itt sincs szabad hely. Éppen úgy nincs, mint a Rajna partján álló Sport- és Olimpiai múzeumban. Az FC Köln–Carl Zeiss Jena
(1-0) másodosztályú bajnoki labdarúgó-mérkőzést követően a 42 ezer főnyi közönség tetemes része nem hagyja el a stadiont, az óriáskivetítőn már futnak a kézilabdás tv-közvetítés képei. A kollektív izgalom és átélés a tetőfokára hág.
Utójáték – majd 20 ezer néző ünnepel az arénában, hétszáz újságíró repíti világgá a finálé híreit, és két idősebb néző beszélgetéséből mi is elkapjuk az igazságot: „Most már két császárunk van: Franz Beckenbauer és Heiner Brand!” Utóbbi 1978-ban játékosként, vasárnap pedig szövetségi kapitányként nyert vb-aranyat – és ezzel máris előlépett társuralkodóvá.

Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség