Változó biztonsági környezet

Miközben hazánkat egy telhetetlen yuppie-kből álló politikai kommunikációs csapat uralja, s el vagyunk foglalva helyben topogásunk nyomorával, kevés szó esik arról, hogy milyen változások álltak be Magyarország biztonsági környezetében. Mikor a kancelláriaminiszter előrevetíti, majd valaki a Teve utcánál látszólag igazolja is a belső rend ellen lázadó fegyveres csoportok manipulatív és egyben pitiáner vízióját, senki sem törődik azzal a ténnyel, hogy időközben végérvényesen megszűnt a Kelet-Közép-Európa biztonságát jellemző kegyelmi állapot, vagy ha úgy tetszik, az 1991 óta tartó interregnum időszaka.
De miért 1991 és 2007 a két korszakhatár? – vetődhet fel a kérdés. A kezdet azért 1991, mert a szovjet csapatok kivonulását és a Varsói Szerződés felszámolását követően olyan fokú függetlenséget, mozgásteret kaptak térségünk országai, melyre XIX–XX. századi történelmük során kevés példa akadt. A vég pedig azért 2007, mert a manőverezési tér ismét kritikus mértékben leszűkült, s ezt idén az egymásnak feszülő nagyhatalmi ambíciók, sőt nyilatkozatok is egyértelművé tették. A térség országai ma akkora súllyal rendelkeznek, melyet az utóbbi 16 évben magukra szedtek, további hízásuknak azonban már elejét veszik a nagyok, sőt, megkezdik az interregnumban megszerzett befolyásuk visszaszorítását is. Ennek jele, hogy a nyugati (amerikai) előrenyomulás immár túlmegy azokon az intézményes kereteken, amelyeket a NATO-, majd az EU-csatlakozás jelentett, Oroszország „anyácska” pedig felébredt Csipkerózsika-álmából.
Az, hogy a térség országai 1999-ben, majd 2004-ben a nyugati katonai szövetség tagjai lettek Bulgáriától a Baltikumig, lényegében csak Moszkva büszkeségét sértette, ahogy az sem volt élet-halál kérdése számára, hogy „békefenntartó missziók” címén zászlót és élőerőt szolgáltattak nyugati (amerikai) célkitűzések megvalósításához. Az viszont, hogy az Egyesült Államok kétoldalú megállapodás alapján stratégiai védelmi rendszerének elemeit Lengyelországba és Csehországba kívánja telepíteni, meghaladja az oroszok tűrőképességét, mivel elrettentőképességüket (nagyhatalmiságuk folytonosságának garanciáját) érzik fenyegetve. Bár szakértők nagyon jól tudják, hogy tíz elfogórakéta nem képes útját állni egy esetleges orosz első vagy válaszcsapásnak, Moszkvának abban igaza van, hogy a fegyverrendszer térségbeli megjelenése után nyitva lesz az út a tömeges telepítése előtt is, ami viszont már valóban érintheti a szárazföldi indítású interkontinentális rakétái hatékonyságát. Nem véletlen, hogy az amerikaiak által felrúgott 1972-es rakétavédelmi (ABM) szerződés nemcsak az ilyen rendszerek telepítését, hanem az ezzel kapcsolatos fejlesztési és kísérleti tevékenységet is korlátozta. A megállapodás elve ugyanis az volt, hogy nem szabad kiengedni a palackból azt a szellemet, amely elavulttá teszi a „kölcsönösen biztosított megsemmisítést” (MAD), a hidegháborús korszak stabilitásának zálogát.
Azzal, hogy az „új fenyegetésekre” (Irán, Észak-Korea) hivatkozva a Clinton-kormány kilépett az ABM-ből, majd a Bush-adminisztráció készpénzre váltotta a nemzeti rakétavédelem koncepcióját, már garantálni lehetett az orosz reakciót is. A kérdés csak az volt, hogy mikorra erősödik meg annyira Oroszország, mikor lesz olyan a nemzetközi helyzet, hogy kiterítse lapjait. Amikor az energiadrágulás eléggé megerősítette gazdasági pozícióit, s a megugrott védelmi költségvetés megnyitotta a kaput a stratégiai rakétaerők korszerűsítése előtt (lásd nagy túlélőképességű Topol–M rakéták telepítése), Washington egyoldalú politikája pedig Amerika-ellenes hangulatot teremtett világszerte, Vlagyimir Putyin elérkezettnek látta az időt a nyersebb retorika bevetésére a müncheni biztonságpolitikai fórumon. Persze azt is jól tudják a Kremlben, hogy míg az első radarok és ellenrakéták 2004-es alaszkai és kaliforniai telepítését esélyük sem volt megakadályozni, addig a cseh- és lengyelországi döntésekre bizony igencsak hatással lehetnek. A közvélemény a két országban már most elveti az amerikai rendszer befogadását, azt pedig csak sejteni lehet, hogy az orosz stratégiai rakétaerők parancsnokának minapi szavai, miszerint válaszképpen célba vennék a két országot, miként mozdította el a kérdés megítélését. Noha botorság lenne azt hinni, hogy 1991 vagy 1999 óta az orosz nukleáris erők nincsenek felkészítve a volt szovjet csatlósok fővárosai elleni nukleáris csapásra, ez az üzenet volt az első nyilvános, valóban megszívlelendő orosz katonai fenyegetés a NATO új tagországainak címezve. Az is megjósolható, hogy ha Prága és Varsó meg tud egyezni Washingtonnal, és odahaza keresztülverik a rakétatelepítést, ezúttal Oroszország fog felrúgni egy szovjet– amerikai megállapodást. A közepes hatótávolságú nukleáris fegyverek megsemmisítéséről rendelkező 1987-es INF-szerződésről van szó, amelyek a hidegháborúban tipikusan európai alkalmazásra szánt eszközök voltak. Mára viszont Indiától Pakisztánon keresztül Iránig és Észak-Koreáig ez a kategória jelenti a feltörekvő rakétahatalmak aktuális ambíciószintjét, ami egyúttal Moszkvának is jó hivatkozási alap arra, hogy elavultnak minősítse az INF-et, s újrakezdje a hírhedt SS–20-asok gyártását és telepítését. Ha le kell fogni a kelet-közép-európai rakétavédelmi célpontokat, ezek a Pionyír típusú rakéták optimális megoldást jelentenének, szemben interkontinentális társaikkal, melyek minimális hatótávolságuk és túl nagy fejrészük miatt csak erőltetve alkalmasak a feladatra. Persze hiba lenne ennyire előreszaladni az időben, és kész tényként kezelni a cseh- és lengyelországi amerikai bázisok létesítését. Hiszen tudjuk, hogy a fegyverek mellett Moszkva magabiztosan bánik a gázcsappal is.
Ha tetszik, ha nem, Magyarország sem hunyhat szemet ezek felett a folyamatok felett, még akkor sem, ha a különböző háttérmanőverek révén viszonylag korán le is került az amerikai rakétavédelmi ügynökség (MDA) listájáról. Bár a térséget érintő nagyhatalmi versengésben nem mi választunk szövetségeseket, az elmúlt 16 év saját felelősségi körben elszalasztott lehetőségei, rossz döntései most kihatnak az ország biztonságára. Juhász Ferenc „missziós hadereje”, melyen a végső simításokat Szekeres Imre végzi, teljesen alkalmatlanná vált az országvédelmi feladatok ellátására, épp akkor, amikor a honvédség ilyen szerepe újra fel fog értékelődni. Ahelyett, hogy az országvédelmi funkcióban és a missziós feladatokban egyaránt helytálló struktúrát, létszámkeretet alakítottak volna ki, a haderőnemi és fegyvernemi diverzitás megőrzése mellett, megfelelő haditechnikai beszerzésekkel megtámogatva, ma lényegében élőerőt és eggyel több zászlót biztosítunk idegen célok érdekében, távoli földrészeken. A magyar (értsd: nemzeti) diplomácia mögül ugyanakkor hiányzik a katonai erő, ami érződik is a regionális és határon túli magyar politika teljes sikertelenségén. A nagyhatalmi befolyásolási kísérletek erősödésén túl a regionális politika katonai dimenziójának növekvő fontosságát ráadásul aláhúzza a NATO fokozatos elhalványulása és az EU elégtelennek bizonyuló integrációs ereje is. Ha problémák adódnak a szomszédokkal, egyre kevésbé lehet majd ezekre az intézményekre támaszkodni.