Vegyes vágott

Otthon
Szegeden jártunk A.-val. Kicsit tartottam az úttól, mert egy nyolcvanhetedik évébe lépett, talán kicsit soványodott, de fiatalosan hajlongó édesanyát és egy divatosan karcsú nővért kellett meggyőznünk arról, hogy bár külön élünk, de megvagyunk.
Végül is nem kellett meggyőznünk őket semmiről, és ez volt a legjobb benne. A Kiskőrössynél ebédeltünk, amelynek főpincére könyveim gyűjtője. Édesanyám a Tömörkény-padon ült. (Legalábbis a felirat szerint.) Emlékszem, múlt századi korcsmajeleneteket itt vettünk föl, mert a legszebb, legpatinásabb magyar bútorokat itt leltük. Hál’ istennek ez ma a dohányzók helye. Érezzük jól magunkat, mielőtt egyenként kilőnek minket.
Természetesen hallét – régiesen paprikás halat – ettünk. Fölséges volt. Mégis van a Tiszában hal? Mert csak az lehet ilyen jó. És a paprika (amellyel édesanyám kilószámra ellátott)! Édes-nemes, de egy picit csípős volt. Ahogy kell. A., akivel már passzíroztunk eleget karácsonykor hallébe való belefőtt apróhalakat, szárnyát, azt mondta:
– Te, ez majdnem olyan jó, mint amilyet én főztem!
Második fogásnak én harcsapaprikást választottam túrós csúszdával (Boncz Géza szép szava). Hát az maga volt a tökély.
Este Veszelka Attiláékkal, költő barátommal és párjával vacsoráztunk A régi hídhoz címzett étteremben, amelynek a helyén valaha egy földszintes halászcsárdánk állott volt. Hát itt meg a bélszín volt olyan tökéletesen angolos, ahogy én szeretem.
Barátom szibériai szánhúzó kutyájáról, Jetskiről beszélt – nem feledkezve meg említést tenni arról, hogy a repülőteret bezárják. Elmesélte, hogy a ház lakói azt követelik tőle, hogy a kutyát a korlát felől, a jobb oldalon vezesse sétálni. Közben minden kutyás tudja, hogy a kiképzett kutya a bal oldalon megy. Jetski, aki egyszer, midőn huszonnégy órán át olvasták föl a Port Szegeden, egyszerűen följött hozzám az emelvényre, simogatást, vakargatást követelt, majd szépen elheveredett. Állítólag falja az irodalmat. Szó szerint. Norman Mailer Meztelenek és holtak-ját már magáévá tette. A lakók meg, akik a tanyai disznógondozásból jönnek haza sáros gumicsizmában, boldogan tapodják a Jetski által nem is érintett lábtörlőket a lakások előtt.
Este olvasom én a Delimagyart, a legnépszerűbb szegedi lapot. Egy interjú van benne három kollégámmal és velem. Miről? Hát hogyhogy miről? Természetesen a pénzről.
„Az idő is olyan, mint a pénz, ha kölcsönben van, előbb-utóbb visszajár. Temesi Ferenc kölcsönnek tekinti életét, melyről a teljesítménynek kell számot adni. Ilyen számadás a Kölcsön Idő, a világ első újságregénye, amely rengeteg szegedi utalást tartalmaz. Két kötetben, ezerszáz oldalon.”
(Itt megszakítom Farkas Csaba sorait. Ilia Mihálynak, a mesteremnek vittem a könyvet, de ő influenzával küszködött, nem tudott fogadni, így a Jetskit sétáltató Attila vitte el Miska élete párjának.)
„Magyarországon körülbelül tíz ember tud megélni szépírásból, minden egyéb kenyérkereső foglalkozás nélkül, mondja a Szegedről elszármazott T. F. […] Por című szótárregényét mindenki ismeri – a porlódiság azóta is a szegediség szinonimája; már nem is emlékszünk, volt-e idő, amikor nem létezett a szó, »Porlód« –, s aki révén folyamatosan benn van az irodalomban Szeged. Teremtett egy élő, mozgó, azóta is formálódó, virtuális Szegedet, megél-e belőle?
Ha nem lenne mögöttem kiadó, most nagy gondban lennék, beszéli. De szerencsére van. Minden soromat kiadják. […] Nagy dolog ez egy olyan világban, ahol egy kiadó sokszor nem is fizet a szerzőnek. Én nem is tudom, hogy a fiatalok miként tudják megírni a könyveiket kenyérkereső munka mellett: az íráshoz rengeteg szabad idő kell. A legújabb könyvemet, a Kölcsön Időt csak úgy tudtam létrehozni, hogy a hetven százaléka még a könyvben való megjelenés előtt napvilágot látott országos napilapban. (A Magyar Nemzetben – T. F.) Egyébként az írónak minden fölkérést el kell vállalnia, amiből pénz van. Cikket írni, forgatókönyvet, színművet, rádiódarabot satöbbit. Szegény embernek mindenhez értenie kell.”
Van még tovább is, de elég az önfényezésből.
Még otthon tudtam meg azt is, hogy a Csillag börtönt luxusszállodává alakítaná át egy börtönturizmusra szakosodott spanyol befektető egymilliárd forintért. (A hírt kedden lapunk szegedi tudósítója és egy kollégája megjelentette.) Ha komoly a hír, megkérdezem egykori osztálytársnőmet, aki őrnagyi rangban a Csillag sajtóreferense. Persze a pénzből egy új börtön készülne. A maiban négyszázötven helyett a duplája szorong az elítélteknek. A BVOP egyelőre nem akarja eladni az értékes ingatlant, de küldöttséget meneszt Spanyolországba. A börtön homlokzatát mindenképpen meg kell őrizni. Ha én lennék a spanyol cég, mindent úgy hagynék, ahogy van. Az ellátáson se változtatnék. De ki kérdez meg engem?
Hazafelé a vonaton azt olvastam egy régi Délmagyarban, hogy gyertyaszentelő Boldogasszony napján négy női és hat férfi szerzetesrend tagjai hagyományos találkozójukra gyűltek össze a zsúfolásig megtelt alsóvárosi ferences templomban, melyet csak Mátyás-templomnak hívnak. Az újság mögül azt súgtam A. fülébe:
– Kétféle utazás van. Az első osztályon, vagy gyerekekkel.
Talán mondanom se kell, hogy miért.
Annyira belejöttünk az éttermi étkezésekbe, hogy bementünk az utca elején nyílt Red Pepper nevű helyre. Azelőtt kékharisnyák és lilalelkek, álbuddhisták és kamutaoisták helye volt ez, de csak nem akart menni a bolt. Ma az egykori körúti Erzsébet séfje és személyzete dolgozik itt. Kitűnő fajborok, nagyszerű sommelier, elsőrangú kiszolgálás. Máskor is elmegyünk. Mert lehet dohányozni is.
Tizenöt éves
a Magyar Művészeti Akadémia
Lehet, hogy elkerülte a figyelmemet, de az évfordulóról nem túl sokan és nem túl bő terjedelemben számoltak be. Január 31-én volt az ünnepség. Az akadémiát, amelynek rendes tagja vagyok, Makovecz Imre köszöntötte a legszebben:
„A Magyar Művészeti Akadémiát Szent István kardja mögött, egy diófás kertben találod tizenöt éve. Itt találkozik szellemi életünk színe-virága, és innen megy el az emléktelen és parttalan vizeken túlra. Itt, Szent István mögött mindig lesz, aki emlékezni fog, mindig lesz, aki megmondja, mi lesz holnap. Tizenötödik évünk ünnepén áldjon és védjen meg Téged az egyetlen emléktelen emlékező. 2007. januári tavaszban, M. I.”
Mrs. Jennifer Wilson
A pénzkicsalók nem fogynak ki az ötletekből. Itthon egy rakás emil várt, többek között az említett hölgyé, aki ötvenkilenc éves, két éve rákos, és 15,5 millió dollárt akar rám hagyni, hogy segítsem az elesetteket, árvákat és özvegyeket. Emilben tartjuk a kapcsolatot, mert a rokonok meg akarják kaparintani az örökséget. Mindezt egy emil címért. Elképesztő.
Sidzso
Új sidzso (szidzso) verseket küldött Osváth Gábor, akinek könyvét már dicsértem. A koreai rövid versek hasonlítanak a japán haikura, tankára, és rokonai a kínai négysorosoknak (csüe csü). Eredetileg három sorból állnak, de az európai fordítók hatsorosakká tördelik az egyes sorok második ütemhatára mentén. Íme egy példa, amely gyakori témát pendít meg:
Kim Cshou-thek (1725–1766)
Életünk álom csupán,
Dics, pompa mit sem érnek.
Dús és koldus, bölcs és botor:
Haldokolva egyre megy.
A földön öröm csak egy:
Csak a mámor, csak a bor!
Haklik és Haklikova
Lapunk egykori munkatársa és felesége Berenben (Brno, Brünn) egy világelső informatikai cégnél dolgoznak Morvaországban, sok román munkavállaló között. Ezt onnan tudom, hogy Norbi megírta, a szerb után leteszi a román nyelvvizsgát is.
„Hogy miért jöttünk el? – írta. – Nos, nem azért tanultam meg egy halom nyelvet, hogy annyit fizessenek nekem, hogy ne nézzek más állás után. Ezt akkor tanultam meg, amikor már eljöttem a Magyar Nemzettől, és egy nemzetközi cégnek dolgoztam Magyarországon. Nem vagyok hajlandó a fizetésem felét arra áldozni, hogy megfizessem annak az árát, ahova cezaromán pszichopaták és gerinctelenek haszonlesése vezetett. Meg aztán szeretem, ha kimenvén az utcára nem idegbajos, hisztérikus, egymást potenciális ellenségként kezelő embereket látok, hanem nyugodt és udvarias, de mégis barátságos népeket. Ez a cseh életforma egyik lényege. A villamos itt percre pontosan jár, igaz, nem Combino, csak Skoda. A villamoson utazók akár ismeretlenekkel is jó kedélyűen szóba elegyednek. És ez egy négyszázezres városban történik. Hrabal mester szelleme nagyon is eleven itt. Ha az állomáson akad dolgod, találkozhatsz egy kétméteres, hatalmas állkapcsú nővel, aki egy motoros targoncán száguldozik. Körülbelül egy méter hosszú, gyönyörű szőke haja lobog a szélben, akár a Sörgyári capriccióban, és ettől ez a csúnya nő szép lesz. Ha látod, megnyugszol. Dél-Amerikában, ahol Ancillával az egyházi esküvőnk volt, jöttem rá, Márquez is realista író. Akár Hrabal. Igenis jó volna, ha a magyarok csehül állnának, bizony.
Ancilla mellékel egy levelet:
Nem azt kérjük, hogy fogyj le, az irodában Te legyél a munka hőse, otthon szüntelenül moss, főzz, takaríts, és közben legyél szellemes, csinos, ellenállhatatlan. Csak annyit kérünk, hogy adód 1 százalékával támogasd az Önkéntes Központ Alapítvány működését! Köszönjük!
Ancilla chilei lévén társadalmilag rendkívül érzékeny, tudatos és jó szervező. Csak épp a nevét nem tudják helyesen leírni.
Meg kellene alapítani a Román–Magyar Csehországi Baráti Egyesületet. Én lennék az elnök, Ancilla a pénztáros.
A morvák nem azt mondják az igenre, hogy ano, hanem, hogy jo. Na, lassan abbahagyom, megyünk egy sört meginni a románokkal. Gyertek ti is! De egy héttel előtte szóljatok. Nekünk a hétvége a jó.
Ahoj, pisztolnyíku,
N.”
(Rövidesen fölvesszük Norbit mint elsőt a fiatalok közül a magyar PEN Klubba.)
Díszmagyar
Fiam – aki Walesben dolgozik – a jáki templomban fog esküdni. „Merthogy Budapest nem biztonságos.” Eredetileg díszmagyarban akart az oltár elé állni, de erről lebeszéltem. Most az atillánál tartunk.
Frank Zappánál olvasom
„Azt hiszem, az embereknek joguk van megválasztani a saját végzetüket; az emberek rendelkeznek önmagukkal. Abban is hiszek, hogy egy demokráciában a kormány addig létezik, ameddig a honpolgárok ideiglenes engedélyt adnak létezésükre, annak fejében, hogy rendesen fognak viselkedni. Egy demokráciában tiéd a kormány, és nem ő birtokol téged. Ebből következik az a felelősség, amelyet az egyéni akcióknak viselniök kell: személyes szabadságuk, sorsuk, végzetük keresése közben nem fenyegethetik a többiek jólétét.”
Na ilyen volt egy igazi beatzenész.