Nyílik az ajtó, fiatalasszony lép be, karján gyerekkel. Jó napot, doktor úr, csak valami cseppet szeretnék fölíratni a gyereknek, zsébrés a kis szája, mondja. Kérdőn tekintek az aszszisztensnőre, aki rögtön megmagyarázza: az ő nyelvükön így mondják, hogy hólyagos. Pázsit Tamás, az ügyeletes – egyébként perkupai háziorvos – elmondja az anyukának, hogy tegnaptól vizitdíjas az ügyelet, s ha ő most felír gyógyszert, kérnie kell ezer forintot.
A nő nem érti. Itt kapja a gyógyszert? Nem, feleli Pázsit doktor, sőt a patikában sem, hiszen késő este van, de holnap – igaz, szombat lesz – nyitva a patika. Ezer forint a vizitdíj, ha nem sürgősségi esetről van szó. De ad róla nyugtát, teszi hozzá. Hogyne lenne sürgős, érvel az asszonyka, zsébrés a kicsi szája, fáj neki. Pázsit doktor türelmesen magyarázza: kiadott a minisztérium egy hivatalos listát arról, mi számít sürgősnek, de a zsébrés száj nincs ezen a listán. Tudakolja meg az anyuka, mennyibe kerül recept nélkül a gyógyszer; talán jobban jár, ha megveszi úgy, vagy vár hétfőig. A nappali rendelésen háromszáz forintért felírják az orvosságot. Borzasztó, fakad ki az asszony, ezt a Torján csinálta, igaz? Nem, feleljük, a Molnár.
A szendrői mentőállomás melletti ügyeleti helyiségben Pázsit Tamás, aki délelőtt a negyedik faluban, Komjátiban rendelt, most reggelig várja a hívásokat. Azt mondja, ezek a hosszú csöndek feltűnőek. Az iménti fiatalasszony előtt fél óráig nem jött senki. Úgy látszik, a lakosság nagy része tudja vagy legalább sejti, hogy már nem ingyenes az ellátás; azelőtt minden apróságért riasztották az orvost éjszaka közepén is. Nyüzsgés volt az ügyeleti szobán, néha jöttek receptet íratni is, hogy ne kelljen kivárniuk a hosszú sort a nappali rendelésen; most meg ezek a hosszú, félórás csöndek…
Harminckét falut lát el a szendrői ügyelet körülbelül ötven kilométer átmérőjű körben egy orvossal és egy sofőrrel. S mivel a Boldva völgyében a falvak nincsenek közel egymáshoz, és a hegyeken, erdőkben kanyargó utak rosszak, száraz időben is negyven–ötven percbe telhet, mire az orvos megérkezik egy Szendrőtől távolabbi községbe. Ám ha közben a kör másik, szemközti pereméhez hívják, megtörténhet, hogy másfél–két órát vár a beteg. Esetkocsi – vagyis jól felszerelt mentőautó mentőtiszttel vagy mentőorvossal – nincs a környéken, Edelényben sincs, legközelebb Kazincbarcikán található; ha azt igénybe akarják venni, több körülményt kell mérlegelniük. Például azt, hogy egy esetleges tornaszentjakabi út oda-vissza két óra, az ellátás mintegy fél óra, s így Barcika környéke órákra sürgősségi ellátás nélkül marad.
A rendelőben nincs számítógép; az utóbbi időben történt egy tisztasági festés, és a pihenőszobát is felújították, viszont a vízvezeték elöregedett, és a mosdók csapjaiból sötét színű, rozsdás víz folyik. A bejárattól vérnyomok vezetnek a vizsgálóba. Borika, az asszisztensnő mondja: jó fél órája tízéves kisfiút hoztak, aki benzines láncfűrésszel vágta keresztül a lábfejét. A szülők jajgattak, a gyerek ordított és rugdalt, alig lehetett föltenni a nyomókötést; hagyjon, hagyjon, kiabálta, nem megyek kórházba, „nekem nem varrik össze lábom”; de bizony, hogy összevarrik, feleselt az asszisztensnő, és elvitette a fiút Miskolcra a szállítókocsival. Az apát megkérdezték, miért volt a gyereknél láncfűrész; azt felelte, azzal szeret játszani. Gyakran kezelnek fejszétől, baltától megsérült gyerekeket is, különösen fűtési idényben. Általában este mennek el a férfiak, ahogy mondani szokták, a tüzépre (vagyis az erdőre); aztán nappal a gyerekek is vágják, hasogatják a kupacba rakott fát az udvaron.
Csöng a telefon, Rakacán egy tíz hónapos gyereknek nem megy le a láza, fullad. Az aszszisztensnő közli, ha nem sürgős az eset, pénzbe fog kerülni, mire sértődötten felelik, nem érdekes a pénz. Jó háromnegyed órát zötyögünk a Suzuki Vitarával. Rakaca: a vadregényes tó közelében, hatalmas görögkeleti templom tövében nyomortanyává züllött falu. Fölkaptatunk a domboldalra, az autó farol a sárban. A megadott címen rogyott vályogház áll, de a teteje szépen felújítva, hátsó része is most épülhetett, még vakolatlan. Mellbe vág odabent a hőség és levegőtlenség. A zománcos sparhelten nagy lábasban forr a víz. A szoba tele van gyerekkel.
Harminckilenc öt volt, emeli a doktor felé csecsemőjét az asszony; de most lejjebb ment. Pázsit Tamás a gyerek fölé hajol, hallgatja a légzését. Nagyon csúnya, mondja. Adtam neki kúpot, feleli az asszony.
Bömböl a tévé, valami beszélgetőshow megy. Azt hittem, mán megfúl, mondja az asszony, az oldala is igen járt. Hányan vannak, kérdem. Hét gyerek; az a fiú meg a nagyjány az első házasságombúl van, mutatja az ember; most megint megnősültem, fűzi hozzá, és görbe cigarettát kotor elő a zsebéből. Nem lett volna szabad ennyit várni, csóválja fejét az orvos. Hát, hétfő óta van így. Ne beszélj mán, mordul oda az ember, csak szerdátúl. Úgy éreztem, nem tudom megtalálni a boldogságomat, közli egy női hang; a gyerekek arcán, szemében futnak a televízió fényei. A gyógyszertől csak jobban fúl, mondja az asszony.
De meleg van itt, szól az orvos, nézzék, be kéne vinni a kicsit a kórházba. A „nagyjányt” kérdezem, hány éves. Tizenkettő, feleli mosolyogva. A kicsi szemhéjai leeresztve, szája elgörbült, erőlködve lélegzik. A kórházi kezelés volna a legbiztosabb, mondja megint az orvos. Nem lehetne hétfőn vagy holnap, áll egyik lábáról másikra az ember, ha vele mén az anyja Miskolcra, mivel jön haza? Én meg mire megyek a pulyákkal, e…
Az Ildi ki akarja sajátítani a pasikat, mondja nevetve egy fiatal férfihang a tévében.
Megkérdezem az embert: itt van az iskola Rakacán? Itt, feleli; most bővült, nagy ebédlőt csináltak a gyerekeknek. Kimegyünk a konyhába beszélgetni. A téeszben dolgoztam, de megszűnt, mondja. Az önkormányzat, ha tud adni közmunkát két hónapra, akkor jól van. Mennyit fizetnek a közmunkáért? Nem tudom, mondja, amióta anyaságin vagyok, nem voltam ott. Anyaságin van? Persze, feleli; az asszony is megkapja a sajátjaira, én is. Százötvenezer jön így össze, többet nem adnak, mondja, ha megfeszülünk se, pedig kértük a lakhatási segélyt, felmentünk a hivatalba, csak tőtöttük sorra a papírokat, de hiába, visszadobták. Azt mondták, van három-négy tehenkém meg a ló meg a disznó meg a tyúk, biztos tele vagyok pénzzel. Egy forintot sem adtak, be kéne perelni őket… Most menjek velük piszkoskodni a bíróságra? Mán nem bírok ezzel a sárral a ház előtt, pedig arra se ad a tanács.
Szereted-e a hurkát, kérdezem az ott lábatlankodó egyik gyereket, mire az elszalad. Mikor disznót vágtunk, mondja az ember, tele volt a nagy hűtő hússal, a padlás hurkával, de két hónapig se tartott, mert mind szereti.
Most nincs disznó; az ól helyébe építették a gyerekszobát, a helyiség tele van heverőkkel, matracokkal. Amit itt tetszik látni, mondja az ember, a magam erejébűl van, a magam zsebébűl; nyolcszázezrembe került, kinek számoljam fel? Alaptól tetőig én csináltam (kopogtatja a falat meg az alacsony mennyezetet); ezzel a két kezemmel, e (arcom elé tartja a kezeit). A sarok vizes, mutatok a nedves penészfoltokra. Vizes, vonogatja vállát az ember, hát vizes.
Hangos tapsra érkezünk vissza a szobába, valaki nagyobb összeget nyert. Zene. A doktor még mindig az asszonnyal alkudozik, de az bizonygatja, hogy reggelig csak jobban lesz a gyerek, s akkor beviszik. Nem tudom, hogyan lesz, mondja az ember, kétezer forint Miskolcra az út. A nagyjány biztos, anyás mozdulattal fogja magához a csecsemőt, aki ütemesen nyög. Megírom a beutalót, a mentőszállítási utalványt, szól a doktor, és adok egy injekciót a gyereknek, de legyen rajta a szemük, és ha nem javul az állapota, vigyék be.
Körülbelül annyi időbe telik kitölteni a papírokat, mint a vizsgálatot elvégezni, sóhajtja kint a konyhában az orvos. Ettől a családtól nem kért vizitdíjat. Később az autóban elmondja: azért, mert a szövődmények elvileg életveszélyesek lehetnek.
A vizitdíj növeli az orvos adminisztrációs terheit. Kétségtelenül bevételt jelent, ám ha erre hivatkozva elapasztják a rendelőintézetek fejlesztésére szolgáló – egyébként reálértékben évről évre csökkenő – forrásokat, nem valószínű, hogy pozitív lesz a gyógyítók egyenlege, teszi hozzá az orvos.
Rétpatak vagy más néven Lázópataka, mondja a sofőr; part menti fűzsorra esik a reflektor fénye.
Pázsit Tamás eltűnődik: a betegektől nem várható el, hogy tudják, mi sürgősségi eset és mi nem az; az új rendszer tulajdonképp megbünteti őket azért, ha orvoshoz fordulnak. Pedig ha valaki tényleg rosszul érzi magát, jobb, ha orvost hív, mint ha maga próbálja megoldani a problémát. A vizitdíj egy szerény anyagi körülmények között élő embert visszatarthat attól, hogy segítséget kérjen. Márpedig e térségben sok a szerény körülmények között élő ember, s az egészségügyi mutatók a magyar átlagnál is rosszabbak; a fiúk-lányok többsége kiskamasz korától dohányzik, a felnőttek közt sok az iszákos, a többség az alapvető tisztasági, egészségügyi kultúrát sem ismeri. Szegénynek lenni egészségtelen. A lakosság körében gyakori a bronchitis, hiszen pöfögő kályháik miatt füstös, nehéz a levegő a házaikban.
Zemplénnek ez a vidéke hajdan virágzó mezőgazdaságáról volt híres; jó, fekete a föld, sok az erdő és a legelő. Később, a kommunista rezsimben az ipartelepek és bányák, Miskolc, Kazincbarcika, Rudabánya meg az Esztramos-hegy nyújtott munkát az embereknek. Most a lakosság jórészt idősekből áll, a falvak kihalnak; az elmúlt évtizedben lezajlott cigány honfoglalás tovább csökkentette az ingatlanárakat, roma többségű faluba a magyarok nem szívesen költöznek. Ahogy Maksa László, a sofőr megjegyzi, a térség egyetlen munkáltatója a polgármesteri hivatal, az osztja a közhasznú munkát – a közhaszontalanságút, ahogy a nép nevezi – meg a segélyt. Fejlesztésekre nem jut. Helyi adók nemigen folynak be, néhány boltos meg kocsmáros kivételével igen ritka a vállalkozás errefelé.
A következő hívás Sívó portájáról érkezik, a szendrői cigánysorról. Hogy Csikó Elemér hol lakik, ezt hiába kérdeznők Szendrőn, de a ragadványnév alapján bárki útbaigazít. A rakacainál is nagyobb sárba érkezünk, csúszkálunk, vergődünk benne. Míg megfordulunk, egy középkorú férfi megkérdezi, kit keresünk. Sívót. Elviszik? Dehogy visszük, orvos jött hozzá.
Körülbelül egyszerre érünk a kapuhoz a vézna, hatvan év körüli, bizonytalan járású férfiúval, aki egyáltalán nem látszik betegnek. Nem is én, mondja Sívó, hanem az asszony. Itt is irtózatos meleg fogad, legalább harminc fok; vagy húszan tolonganak a házban, mutatják az utat hátra, a folyosó végére, a mama szobája felé, és magyarázzák, hogy igen nagy a baj. Sívó felesége valóban köhög, ráadásul szívbeteg, nem kaphat akármilyen gyógyszert.
A doktor előrebocsátja: pénzbe fog kerülni a vizsgálat, ezer forintba, ha nem minősül sürgősnek az eset. Egy pillanatra mindenki elhallgat, a falióra kettyenését is hallani. Ha annyi, annyi, mondja csöndesen Sívó, mire megint megélénkül a társaság. Ki kell mennünk, míg a doktor megvizsgálja a mamát.
A lakás igen rossz állapotban levő másik helyiségébe vezetnek; kerítenek egy széket a fotósnak és egyet nekem. Előkeveredik a sok gyerek és süldő lány közül egy harminc körüli, akadozva beszélő férfi, szemlátomást most ébredt. A fényképezőgéptől lázba jön; azt kiabálja, „csoportkép, cigányok, csoportkép”, és igyekszik elrendezni a társaságot, hogy a lehető legelőnyösebb fotó készüljön. Aztán előszedi kihajthatós mobiltelefonját: a kijelzőn mosolygó, húsz év körüli fiú látható. Elérzékenyülten közli, hogy ez a fia, most épp börtönben van, de nagyon rendes gyerek; szinte követeli a fotóstól, fényképezze le a képet, a csoportképekből pedig küldjön neki. Megfizetem, kiáltja, haljak meg.
Talán már bemehetünk, jut eszünkbe hirtelen.
Odabent a doktor már a nyugtát írja, Sívó épp előkotorja és odaadja az ezrest. Fiatal hölgy kérdezi: doktor úr, ugye nem fúl meg a mama? Mert egyszer elvitte a rohammentő. Igen, a rohammentő elszaladt vele, mondja Sívó a fejét ingatva, meg akartam bolondulni miatta. Na, mondja az orvos, most fújok a szájába egy kis gyógyszert, s amit az előbb mondtam (nem hallottuk, mit mondott), azt tartsák be, hétfőig nem lesz semmi baj, de akkor jelentkezzen a háziorvosánál.
Épp teleszívjuk a tüdőnket levegővel kint, a ház előtt, mikor utolér a fényképes férfi. Doktor úr, mondjon mán valamit, fogja meg az orvos karját, mitől van az emberen a viszkedés? Tessék? – áll meg a doktor. Én nem tudom, mondja a férfi, de nappal nincs rajtam, estére meg úgy rám jön a viszkedés. Ez mitől van? Beszélje meg a háziorvosával, őrzi meg Pázsit Tamás a komolyságát, ehhez beható vizsgálat kellene, az pedig ugye, ügyeletben… Tudom, sóhajt a férfi, és visszamegy a házba.
Annak, hogy viszonylag könnyen fizetnek a környékbeliek, egyszerű oka van, magyarázza Maksa László. Néhány napja kapták a segélyt, s ilyenkor legalább egy hétig gazdagnak érzik magukat. Aztán jön a koplalás.
Őzek? Nem, szarvasok, mondja László sofőr, és csakugyan. A kanyar mögött, a tisztáson szarvascsorda legel; a lassító autó fényében villog a szemük, aztán megfordulnak, elfutnak, mutatva fehér feneküket. Állunk még egy kicsit, várunk, amíg egészen kiürül a tisztás.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
