Benzin a bazárban

Nyolcvanhét előtt mindazok, akiket érdekelt Koszovó és a koszovói albánság, csak olyan forrásokból szerezhettek információt, amelyek szinte kivétel nélkül a szerbektől származtak. Ezen írások közé tartozik John V. A. Fine michigani történészprofesszor kétkötetes, több kiadásban is megjelent műve (The Early Medieval Balkans és The Late Medieval Balkans), amely jelentős befolyást gyakorolt a kutatókra. A koszovói válság kirobbanásáig a volt Jugoszláviának ez a kis tartománya sokadrangú jelentőséggel bírt a térség számos problémájához képest, így a koszovói tájékoztatás még 1987-ben is a szerb sajtó monopóliuma volt, hiszen a kommunista Albánia sohasem viselte a szívén a nemzeti határokon kívül rekedt több millió albán sorsát. A második világháború befejeztével a véres szerb reváns nemcsak Újvidéket és Trieszt városát érte el, hanem Koszovót is. Petro Marko albán író posztumusz önéletrajzi kötetéből kiderül, hogy Enver Hodzsa nemcsak tudott a koszovói szerb vérengzésekről, hanem a Tiranában panaszt tevő koszovói albán kommunista vezetőket kiszolgáltatta Titónak. Aztán a kommunista Albánia a hatvanas évektől kezdve mindinkább elszigetelődött, a külvilág inkább csak az egymást követő tiranai kirakatperekről, tisztogatásokról, illetve a Szovjetunióval, majd néhány évvel később Kínával is bekövetkezett zajos szakításról kapott gyér információkat.
A források egyoldalú voltát végül Noel Malcolm, a cambridge-i egyetem volt történészhallgatója törte meg, aki a Daily Telegraph rovatvezetőjeként már 1984-ben felhívta magára a figyelmet Boszniáról írt tárgyilagos monográfiájával (Bosnia: A Short History), majd 1998-ban újabb monográfiát szentelt a jugoszláviai nemzeti tragédia újabb felvonásának, Koszovónak (Kosovo: A Short History). A válság tombolása a következő évben a szerzőt bővített kiadás megírására késztette, amelyet a nyugati sajtó jelentős része elmarasztalt „a szerző albán elfogultsága” miatt. Hazánkban nem kapkodtak a könyv után azok, akiknek kapkodniuk kellett volna!
Közvéleményünk még ma is „a szerb nemzet és a szerb kultúra bölcsőjéről” vagy szerényebben a „régi Szerbiáról” olvas és hall, ha Koszovó kerül szóba, illetve „jugoszláv állampolgárságú albán bűnözőkről”, akiknek a magyar rendőrséggel gyűlt meg a bajuk.
A mai balkáni nemzetek közül „őslakosnak” csak a görög, az albán, a román és a később elszlávosodott makedón nép tekinthető. A román nép és nyelve a Balkánon született, a szlávok csak a VI. századtól kezdve vándoroltak be egyre nagyobb tömegekben a Balkánra. A. M. Szeliscsev orosz nyelvtudós ma is érvényes következtetéseket levonó monográfiájából (Szláv letelepülés Albániában – Szófia, 1931, majd 1981-ben reprint kiadás!) tudjuk, hogy ezek a kisebb-nagyobb bevándorló szláv csoportok a mai Közép- és Dél-Albániában telepedtek le, ahol hamarosan beolvadtak az albánságba.


A hellenizmus, majd Róma balkáni hódításainak korában a mai Koszovó területén (sőt ennél jóval nagyobb területen) az illírnek vagy tráknak tartott dardán etnikum élt, amelyet – a mai Albánia területén élt illír törzsekkel keveredvén – a mai albán nép ősének tekinthetünk. Az albánok Nis városának környékétől egészen a mai Macedónia déli övezetéig népesítették be a balkáni térséget. A Nis környéki falvakból csak a XII. században terjeszkedő szerb Nemanyida-dinasztia kergette el az albán parasztokat, Peját (szerb neve Pec, középkori neve Ipek volt), Prizrent és Szkopjét pedig csak a XIII–XIV. század fordulója táján foglalta el Milutyin szerb király. A XIII. század előtt a szerb uralkodók nem is alapítottak kolostorokat a mai Koszovó területén, a szerb patriarchátus központja pedig a történelem viszontagságai miatt került Pejába, mivel eredeti zsicsai székhelyét a század kilencvenes éveiben portyázó tatárok és kumánok (kunok) dúlták fel. A kor szokásainak megfelelően a szerb királyságnak sem volt fővárosa, hanem az uralkodók a különböző nagyobb városokban „országoltak”. Sztefan Dusan (1331–1355) cár, akinek kedvenc tartózkodási helye Szkopje városa volt, olyan hadsereggel hódította meg soknemzetiségű birodalmát, amelynek többségét albán és balkáni vlah katonák alkották, akik örültek, hogy legalább valamennyit törleszthetnek szenvedéseikért könyörtelen bizánci elnyomóiknak. A nagy hódító az okleveleken a „szerbek, az albánok és a rómaiak (értsd: bizánciak) királyának” nevezte magát, de birodalma nem élte túl megteremtőjét: Dusan halála után szétesett, az utókor számára csak a dicső múlt fájó nosztalgiája maradt. A széteső birodalomból a legnagyobb és a legértékesebb rész (a gazdag koszovói bányavidékkel együtt) Lazar Hrebeljanovicsnak jutott, aki az 1389-es nagy rigómezei csatában a szerb és a szövetséges seregek élén hősi halált halt.
A középkor végén a Balkán sorsa tulajdonképpen eldőlt már a Marica menti csatában (1371), amely a szerb csapatok megsemmisítő vereségével ért véget, és megnyitotta az utat a hódító török hadak előtt észak és északnyugat felé. Az 1389-ben vívott rigómezei csatának már nem volt döntő szerepe, de Murad szultán és Lazar szerb király halála a balkáni, mindenekelőtt a szerb folklórban mítoszi magasságokba emelte az ütközetet. A mondák és a kialakult mítoszok olyan összetett képet festettek a „népek csatájáról”, hogy a szultán és Lazar fejedelem halálának körülményeit máig sem sikerült megnyugtatóan tisztázniuk a történészeknek.
A történelmi források semmilyen nagyobb szerb elvándorlásról sem tesznek említést 1690-ig, amikor Eneo Piccolomini a keresztény hadak élén kiűzte Magyarországról a törököket, és a koszovói Prizren városáig nyomult előre. Itt húsz-húsz ezer szerb és albán esküdt fel a keresztény zászlókra, de Piccolomini november 9-én váratlanul meghalt, Mehmet Köprülü pasa, az új török fővezér pedig a Száváig és a Dunáig szorította vissza a fővezérüket vesztett keresztény seregeket. A 30–40 ezer fős szerb menekültáradat meg sem állt Pest városáig, illetve a Szentendrei-szigetig, de a menekültek zöme a Nis és Belgrád közötti szerb területekről, majd Belgrád eleste után ebből a városból érkezett.
Belgrád bevétele után fokozatosan elcsitultak a harcok, felkelések Koszovó területén. A XVIII. századtól kezdve mindinkább konszolidálódott a gazdasági helyzet, és a kézműipar felvirágzásával a lakosság életkörülményei is javultak, úgyhogy az elvándorolt szerbek, montenegróiak kezdtek visszaszivárogni. Ettől függetlenül a csaknem öt évszázados török hódoltság katonai-hűbéri rendszerével, a parasztság kiszolgáltatottságával, bármilyen albán nyelvű oktatás üldözésével és felszámolásával a középkor legsötétebb időszakába vetette vissza az albán társadalmat. A törökök nem tűzzel-vassal terjesztették az iszlámot, hanem differenciált adópolitikával. A keresztény parasztokra külön adót vetettek ki: a hírhedt xhizve (ejtsd: dzsizve) mértéke a XVIII. századra elérte az évi egy kos értéket családonként.


Csak a XIX. század folyamán mutatkozott meg a maga igazi méreteiben az a felbecsülhetetlen kár, amelyet a török uralom okozott az albán nemzetnek. Csaknem fél évezredre elszakították, hermetikusan elszigetelték a nyugati keresztény világtól, a török feudális közigazgatás kisebb-nagyobb részekre szabdalta. A keresztény Nyugat semmit sem tudott az albánokról, Albániáról. Kasztrióta György (Szkander bég) dicsőséges harcainak emléke lassan feledésbe merült. És amikor a XIX. században Délkelet-Európában is hódítani kezdtek a felvilágosodás eszméi, amikor a balkáni népek is egymás után ébredtek nemzeti öntudatra, az albánságot három részre szakította a vallás. A többség mozlim volt, a kisebbség görögkeleti vagy római katolikus. Amikor Görögország, a két román fejedelemség, Montenegró és Szerbia már kivívta függetlenségét, illetve autonómiáját, az albán mozlimok még beérték volna azzal, hogy albán hivatalnoki kart, rendőrséget és katonaságot kapjanak egy önálló vilajetben az Oszmán Birodalmon belül, a katolikus albánok függetlenségi törekvései pedig a Mati hegyvidék albán nemzetségi szövetségének független hercegséggé nyilvánítására korlátozódtak. Az albán nemzeti egységtörekvéseket csak egy külföldön tanult és a külföldi albán kolóniákon tevékenykedő maroknyi albán értelmiség tűzte zászlajára. Ők hozták létre a XIX. század derekán az idealista-romantikus Albán Nemzeti Újjászületés Mozgalmat azzal a céllal, hogy az albán nyelv és kultúra művelésével, az albán írásbeliség terjesztésével emeljék fel népüket, és teremtsék meg a nemzeti egységet, amely aztán meghozza majd a nemzeti függetlenséget is. A nemzeti mozgalom csak 1878-ban öltött szervezett formát a Prizreni Ligában, amikor a nagyhatalmak a tárgyalóasztalnál már felszabdalták a hosszú török hódoltság alól felszabadult Balkán térképét. Hiába adta ki 1879-ben Vaso Pasha, a török Porta magas rangú albán tisztviselője franciául Az igazság Albániáról és az albánokról címmel a Prizreni Liga első politikai platformját, hiába dolgozta ki és jelentette meg a század végén Sami Frashëri Mi volt, mi ma és mi lesz Albánia? címmel az albán nép első politikai programját. A berlini kongresszuson Bismarck vaskancellár hírhedt mondata – „Albánia pedig nem létezik, csupán földrajzi fogalom! …” – szentesítette az albánlakta terület feldarabolását. Hiába szervezett sebtében albán hadsereget a Prizreni Liga, hiába verte vissza a nekik juttatott albán területekre bevonuló szerb és montenegrói csapatokat. A nyugati hatalmaknak az adriai partok elé felvonuló egyesített flottája kényszerítette a török Portát, hogy maga verje szét a Prizreni Ligát és hadseregét, és szerezzen érvényt a berlini határozatoknak. Az albánok súlyos nemzeti sérelmeit nem orvosolta sem az első, sem a második világháborút követő békekonferencia sem. Függetlenségét ugyan nagy nehezen kivívta az albánlakta területnek a töredékén 1912. november 28-án, de ugyanolyan tragikus helyzetbe került, mint a trianoni Magyarország, amelynek polgárait teljes országhatáruk mentén elszakított honfitársaik veszik körül.
A koszovói albánok tragédiáját kezdettől fogva súlyosbította a nagyszerb nacionalizmus. A Georges Clémenceau francia külügyminiszter rögeszméjeként öszszetákolt kisantant a wilsoni etnikai többségi elvnek fitytyet hányva Koszovóval csaknem egymilliós lélekszámú idegen etnikai tömböt juttatott Szerbiának, illetve később Jugoszláviának. Az albánok elűzése ősi földjükről már az első világháború kitörése előtt megkezdődött, amikor a szerb kormány a „Tisztítsuk meg Szerbiát a meg nem kereszteltektől!” jelszót tűzte zászlajára, és már 1914 elején külön rendelettel kezdte meg szerbek és montenegróiak betelepítését a berlini kongresszuson nyert övezetekbe.
Négy tervet is kidolgoztak a szerbek 1937 és 1944 között a koszovói albánok tömeges „kivándorlásának” előmozdítására. Szerzőik: Vasza Csubrilovics akadémikus (két tervváltozat), Ivan Vukotics magas rangú külügyi tisztviselő, a csetnik vezérkarhoz tartozó Sztevan Molevics és Ivo Andric, az 1961-ben Nobel-díjjal kitüntetett szerb író, aki 1939-ben tervét azzal az ambiciózus céllal dolgozta ki, hogy Jugoszlávia és Olaszország állapodjon meg egymással Albánia felosztásáról!
Koszovót a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság 1946-ban elfogadott alkotmánya a Szerb Népköztársaság autonóm területévé nyilvánította, az ország más területein élő albán nemzetiséget pedig a Macedón Népköztársaság és a Montenegrói Népköztársaság között osztotta el. Az albán felkeléseket elfojtották, a koszovói albán többség életkörülményei nem javultak. Az iskolázatlan, részben írástudatlan albánok jelentős része Belgrádban és Jugoszlávia különböző városaiban csak olyan munkához jutott, amelyet a szerbek nem vállaltak el. A lenézett siptár (az albánok szerb gúnyneve) másodrangú állampolgárrá vált saját földjén. A helyzetre mi sem jellemzőbb, mint hogy a Koszovóban élő szerb–montenegrói nemzetiségű lakosok (a lakosság 15 százaléka) még a nyolcvanas évek derekán is az összesen 178 ezer állami munkahely több mint 30 százalékát töltötték be.
Az albánok tömeges elvándorlása 1955–56 folyamán indult meg, amikor a jugoszláv hatóságok a be nem szolgáltatott fegyverek begyűjtésére indított akcióban albán otthonok ezreit dúlták fel. Becslések szerint legalább 20 ezer koszovói albán élt ekkor a lehetőséggel, hogy Törökországba települjön át. Némi enyhülés csak 1966-ban következett be, amikor a Jugoszláv Kommunista Párt negyedik plenáris ülése felmentette Alekszandar Rankovicsot, akit felelőssé tett a jugoszláviai állambiztonsági erők embertelen koszovói magatartásáért.


Pristinában 1968-ban tüntetések kezdődtek, az albánok követelték a köztársasági státust Koszovónak. A tüntetéseket a szerb milícia brutálisan elfojtotta, de aztán a tartományban az enyhülés jelei mutatkoztak, a hetvenes években fejlődésnek indult a koszovói albán nyelvű közoktatás is. Aztán 1974-ben az új alkotmány Jugoszlávia alkotórészének nyilvánította Koszovót.
Tito 1980-ban bekövetkezett halála után Koszovóban újabb tüntetések kezdődtek, amelyek fokozatosan kiterjedtek az egész tartományra. Egy évtized alatt az albán nyelvű közoktatás meghozta első jelentős eredményét: számottevő fiatal albán értelmiség nőtt fel, és a páriának tekintett albánok megtapasztalták, hogy tudás birtokában legalább ugyanannyira képesek, mint a szerb és a montenegrói értelmiségiek. Felgyorsultak az események, amelyek a koszovói véres válság kirobbanásához vezettek. A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia 1986-ban memorandumban követelte, hogy vonják vissza Koszovó autonóm státusát. A következő évben a nacionalista Szlobodan Milosevics került hatalomra, majd 1989-ben Szerbia megfosztotta Koszovót autonóm státusától. A tartomány albán képviselői a koszovói függetlenségi nyilatkozattal válaszoltak, majd 1991-ben kikiáltották a szuverén és független Koszovó államot. Belgrád ekkor feloszlatta a koszovói parlamentet, és tömegesen bocsátotta el az állami alkalmazásban lévő albánokat. Aztán a szerb hatóságok hozzáfogtak a hírhedt Csubrilovics-féle „szerbesítési terv” legkegyetlenebb változatának megvalósításához. Nem áll szándékunkban feleleveníteni a boszniai tömegmészárlásokat követő koszovói népirtás borzalmait, de meg kell említenünk a tartományt feldúló szerb nacionalisták néhány rémtettét, amelyekkel Koszovóban mindent fel akartak számolni, ami az albánokat múltjukra emlékeztette. Azon az éjszakán, amikor a NATO légiereje megkezdte a jugoszláviai célpontok bombázását, a szerb félkatonai erők benzin és petróleum keverékével locsolták le Peja, Gjakova és Prizren hagyományos keleti bazárnegyedét, a kivonuló tűzoltókat géppisztolysorozatokkal kergették el. Vustrri városába nem tudtak behatolni, ott a valamikori albán földesurak keleti palotáit (szerájait) aknavetőkkel lőtték szét parkjaikkal együtt, Prizrenben pedig felrobbantották a Prizreni Liga muzeális épületeit (amelyeket az UNESCO a világörökség részének ismert el). A nyugati sajtó agyonhallgatta ezt a vandalizmust, miközben nagy lármával marasztalta el a „barbár albánokat” a középkori decsáni kolostor megrongálása miatt…
Napjainkban, amikor a bécsi konferencián a szerb vezetők „elvárják” a Nyugattól, hogy Koszovó státusának rendezésénél „tartsa tiszteletben a nemzetközi jogot”, a szerb demokratikus erők egyetlen pártja sem tett eddig egyetlen lépést sem annak érdekében, hogy a koszovói szerb kisebbség az új Koszovóban – bármit határozzanak is a bécsi konferencián – lojális, demokratikus kisebbségként éljen tovább, és feledje el egyszer s mindenkorra a véres tragédiák megszámlálhatatlan sorához vezető milosevicsi jelszót: „Akárhol él is egyetlen szerb Jugoszlávia területén, nem lehet kisebbség…”