Kikelet

Furcsa szerzet az ember: ilyen semmi tél után is örülni tud a tavasznak. Évszázadokon át bevett séma volt, hogy a zimankós tél után jön majd a simogató, selymes kikelet, a ráncos öreg után a zsenge leányzó – a magyar kártyán a makk ász meg a piros ász ábrázolása még segített is elképzelni e toposzt. Ám az európai kultúra egyelőre nincs felvértezve a globális felmelegedés ellen, ahol a hidegből langyos lesz, a melegből meg hűvös: az ember lelke akkor is várja az olvadást, ha elkerülte a fagy. Hírlik, a tokaji szőlőkben már elkezdték szüretelni az aszúfürtöket – a szőlősgazdák nem a naptárt nézik, hanem a tőkéket. Emberemlékezet óta nem kezdődött ilyen korán ez a profán tavaszi szertartás, jócskán benne a meteorológiai télben. A természetet persze ilyenkor szokták megtréfálni a talaj menti fagyok: még szerencse, hogy az aszúszemek már biztonságban vannak.
Az ember lelkét is bizonyára becsapta valami. Az országban valójában elhúzódó, dermedt tél volt, még ha nem is észlelték a felületes meteorológusok. A rendfenntartók nem tanácsolták az ünneplést; különben is, az egyszemélyes történész Gyurcsány-bizottság zárt ajtók mögött deklarálta: a márciusi ifjak rosszul tudták, 1848–49-ben nem forradalom és szabadságharc volt, hanem békés reform, nyilvánvalóan a bölcs uralkodóház belátásából. A gyurcsányi reformot nem csupán a forradalmian történelmi reform jellemzi, hanem a megszorítások is. Országosan csomagolni pedig azért kell, mert a hazudós és tehetségtelen Gyurcsány Ferenc nem akar csomagolni. Időhúzásra játszik, de keveri az időjárással. A kormányzati szakemberek ujjonganak, hogy viszonylag keveset kellett fűteni a télnek mondott időszakban, így az emberek alig érzékelték a drasztikus energiaár-emelést. Mínusz húsz fokban majd egyszerre szakad rájuk a régi meg a borítékolható új emelés – no de a kormányzati kérészfilozófia szerint kit érdekel a jövendő hó? A virtuálisan dermedt tél az utcákon és tereken is érzékelhető volt: kordonokkal védte magát a didergő hatalom. A kordonokat március idusa után az éjben settenkedve lebontották. Csoda történt: egy csapásra megszűnt az általános terrorfenyegetettség; csak azok a könnyelműen kieresztett Kalasnyikov-töltények hiányoznak már örökre a kilencven évre titkosított házi leltárból.
Én mindenesetre ilyenkor, a tavasz jöttével, önkéntelenül is leltározni kezdem a hazát. A tatai Öreg-tó környékéről, másutt lévén dolguk, lassan eltünedeznek a vadlibák. A tapolcai Malomtóban viszont átteleltek a narancssárga óriáshalak – ilyenkor még színpompásabb a pikkelyük. (A vörösek itt valahogy nem élnek meg.) Lassan kezdeni kell valamit a harkányi Országalma-kúttal is, amiből jó időben gőzölgő gyógyvíz csörgedez, s emiatt tiszteletlen német turisták fürdőznek benne. Hódmezővásárhely határában, a sóshalmi olvasókör udvarán is leveleznek a fák; Pápán meg zöldell a gyep a parkban, amely – nyilván véletlenül – a történelmi Magyarországot formázza.
Persze kit érdekel a resztliország, amikor Petőfi lábainál egy lánglelkű Demszky kapkodja a fejét a gondosan megvasalt narancsok elől? Akár a Geszti-féle agytröszt is kieszelhette volna a szájbarágó szimbolikát. A narancsba vasat rakunk, s ez azt hivatott jelképezni: lám, a Fidesz is így védelmezi a harcias radikálisokat. Ügyeljünk azonban, hogy az esernyős testőrök jóvoltából a főnököt legfeljebb egy tojás találja el. S írjuk meg előre neki az őket dobálókat becsmérlő beszédét, amit majd spontán felolvasva elrikácsolhat. S ugyan ki figyel már ezután arra, hogy az SZDSZ rendezvényét a fővárosi kassza állja és a köztévé közvetíti?