Köznapló

Február 24., szombat
Fölmentünk Pestre, ezúttal a Pozsonyi úton sétáltunk, és mint vidékiek, kíváncsian nézegettük a kirakatokat. Csak két könyvesboltba mentünk be, ott, ha csupán lapozgat, akkor is kap az ember valamit. Az angol nyelvű üzlet polcairól albumokat vettem le, de láttam, több óra sem volna elég, hogy eldöntsem, melyikkel ajándékozzon meg a feleségem névnapomon. A választék pompás, az árak lélekbe és zsebbe markolók. Szóval nehéz. Így csak egy naptárat hoztunk el tizenkét kínai tájképpel kedvezményes áron – ezer forintért.
Hazaérve hosszabban nézegettem, mint egy naptárat szokás, és tán nem is nézés volt ez, inkább kirándulás. A kínai mesterek csaknem egyszínű képein mindig a táj dominál, az ember csak arányos része annak, tehát kicsi; a hozzájuk vezető ösvényen lépkedtem.
Hirtelen azon kaptam magam, hogy osztályozom a tizenkét képet. Nem akárhogy: évszámok szerint, ám összekeveredtek. Szung Hszü 1574-ben készült tája mellett nem látszott idegennek Cseng Csia-ce 1963-ból való képe. Az elődök iránti tisztelet jelét látom ebben, s egy film igazolja, hogy nem tévedek. Hasonló környéken forgatták: a Vudang-hegységben, Kína középső részén. Finom tajcsi mozgássorral kezdődik, Ten Li-jan, a taoista harcművész-szerzetes mutatja be, keze, fejtartása, lábemelése oly szép és elegáns, mint némely táncosé Erdélyben. Aztán a szerzetes elindul, és a hegyek közt meglátogat egy idős festőt.
Ó, de jó volna olyan boldog arccal élni, mint az a festő! Még a szék is mosolygott, amelyen ült, mikor beszélni kezdett. Igen, tudja, háza nem szép, de miért kívánna jobbat, ha ott senkit nem zavar, és őt sem zavarja senki. Sehol nem tudna úgy festeni, nem talál szebb környéket, mint ott, és ezért hálás, nagyon hálás a sorsnak.
Nem hagyott békén ez az arc. Isten őrizz, hogy azt bizonygassam, a jó tájképek meg a boldog arcok feltételezik egymást. Nem. A hála viszont, amelyről beszélt, alighanem közös nevezőre tud hozni távoli századokat, amennyiben a festő nem véti el a természet és az ember arányait. Nálunk Európában ütik-vágják az alkotót, ha elhúzódik a „mindennapoktól”, bár ilyen esetben meg kell nézni, kik ezek a szenvedélyes közéleti harcosok. Azért ajánlom ezt, mert a kínai mester háláját olyanok is igazolják, akiket nem a taoizmus bölcsőjében ringattak.
Például Freud, aki halála előtt tíz évvel azt találta mondani – ritkán idézik –: „Nem tehetek róla, de a szívem mélyén meg vagyok győződve arról, hogy drága embertársaim, kevés kivétellel, semmit nem érnek.” Lám, akit a világ nyugati felén sokáig, némelyek máig, az emberi lélek legjobb ismerőjének tartanak, mily borús kedvvel ítél! Nem kéne hát gyanúba keverni a derűs kínai festőt. Mosolya aligha teszi gyöngébb alkotóvá európai társainál. Azokra gondolok, akiket tönkretett egy tétel, egy hamis tétel. Kondor Béla most kiadott kötetének címlapjáról jutott eszembe. Ez áll rajta: „Küszködni születtünk.”
Hát nem. Kondor több albumának, metszetének és róla készült fotónak a birtokában – ergo híveként – vallom: e két szó becsapta a világot, és elvezetett odáig, hogy a nyugati művészet ma már bizonnyal halott. Oka – túl a rengeteg borzalmon, amelyeket az előző század hozott – az a fajta kalmár- és vállalkozói szellem, amely pókként szívta ki a nedveket a művészekből, amelyek Rubljovban, Giottóban, M. S. mesterben vagy a sok névtelen templomfestőben híven buzogtak. Mára oda jutottunk, hogy csak az árverések hozzák izgalomba a művészet barátait, de maholnap bedöglik az is: a képek java lassan a magánházak falaira és a trezorok feneketlen mélyére kerül.
A festészet válságának jeleit már az első világháború előtt látni lehetett, de az afrikai maszkok, a japán fametszetek és az iszlám arabeszkek akkor még mentőövet dobtak Matisse-nak, Picassónak és a többi bajba jutott művésznek. De hová forduljanak a mai vergődők? Több földrész nincsen. Egyedül az ég felé fordulhatnak.
Legjobb volna, ha név nélkül fognának munkához, miként a középkori mesterek. A packázó kritikusok így is, úgy is bolondot csinálnak belőlük, a gazdagok szemében pedig a festmény csupán tőke, befektetés, annyi, mint egy kupac részvény. A kínai mesterek viszont alighanem tudják: a méltóságnak, amely nélkül nem jöhet létre igazi mű, csak az jut birtokába, aki sosem véti el a természet és az ember arányát.

Február 25., vasárnap
Ma elgondolkoztam azon, nem tartozik-e az emberek egy része ugyanúgy a veszélyeztetett fajok közé, mint a bálna vagy a vándorsólyom. Hat-hét megálló a pesti nagykörúton nem késztet ilyenfajta merengésre, ha régi villamosra szállok, de az új Combino annyira szűk, úgy összeprésel másokkal, hogy el kell viselnem a szagukat. És akit ma mellém szorítottak, olyan büdös volt, hogy harminc évet száguldott vissza a képzeletem: láttam-e akkoriban olyan egyedet, aki a törzsfejlődés hasonló fokán állt? Történt-e, hogy bárki húgytól ázott nadrágban szállt villamosra, ott leült, átitatta maga alatt a textilt, amelyre majd valaki gyanútlanul lezökken?
Ma előfordul ilyesmi.
E tempó művelőit hajléktalanoknak mondják, de ez nem igaz. Az igazán hajléktalan ember nem durva, nem arrogáns, és nem küldi el az anyjába az embert, ha fölajánlja neki, hogy a kétszáz forint helyett, amelyet ennivalóra kért, vesz a sarki boltban felvágottat, kenyeret és tejet. (Velem ez történt, mikor megálltam a Ferenciek terén a Szent István Társulat könyvesboltja előtt.)
Mégsem emiatt érzek veszélyben bizonyos embercsoportokat.
Mert mi ez ahhoz képest, hogy újjászületni látszanak a XX. századi sajtó megvehető és mindenre hajlandó skriblerei. Azok, akik az óriásira nőtt államadósság helyett terrorveszélyről írnak; akik nem arról cikkeznek, hogy a tisztességes polgár nálunk fizeti a százalékosan legtöbb adót egész Európában, inkább azzal riogatnak, hogy a fiatal újságírók közt sok a jobboldali. És persze hallgatnak arról, hogy az általuk lesajnált Bulgária meg Románia olyan gazdasági és kulturális föllendülés előtt áll, amilyen nálunk már csak álom, s ha öt-hat év múlva szóba kerül az elmaradott Balkán, mi leszünk rá a példa. A skriblerek kigúnyolják azokat, akik valamiben hisznek, még az is gyanús a szemükben, aki magában hisz. Mi az, hogy valaki beéri azzal, hogy az övéit szeretheti? Hogy a fakadó rügyre képes úgy nézni, mint csodára; hogy boldog, ha látja reggel fölkelni a napot és esténként feje fölött vibrálni a csillagokat?
Nono, mondják a skriblerek, te kivonod magad a közéletből! Kételkedsz talán a reform jelszavaiban? A koalícióban? Aki így megbújik, s nem vall színt, könnyen a jobboldal hálójába kerül, s egy napon zászlót lenget majd, Árpád-sávosat. Amitől már csak egy lépés a fasiszta érzület és az antiszemitizmus.
Nem véletlenül futtattam ide az írást. Az ország miniszterelnöke s immár egy párt vezetője volt szíves minősíteni egy rangos jogászt, mégpedig úgy, hogy ő és társai antiszemiták.
Mit mondjak, elég gyönge érv attól, akinek mostantól kettős hatalma van, és úgy hinné az ember, ékesszóló képessége tán kisegíti. Nem segítette ki, ellenkezőleg: igazolta, hogy ezt az érvet többnyire azok kapják elő – Magyarországon –, akik a többiből kifogytak. A gyöngék. Az átmenetiek. Az idegesek. Akiknek hamis a szavuk, és hamisságukat csak újabb hamisságokkal képesek leplezni. Akik félnek, s hogy ezt el ne árulják, azt szeretnék, ha mások is félnének.
Az a párt, amelynek vezetője egyik nap Che Guevarát idéző háttér előtt beszél, másnap meg Deákot vetíti a falra (szegény Kéthly Annáról nem beszélve), kapkod, mert nem bízik magában. Ennek következménye a szag, amelyet áraszt. (Székházuknak is szaga van, prominens tagjukat, Donáth László tiszteletes urat idézve: „vérszaga”.) Ezért szeretnék, hogy vegyük át mi is eme érzetet, és osszuk meg velük a szagot. Mert bizony amit mostanság a kormány tesz, annak a fickónak a produkcióját idézi, aki hugyos nadrágban ül villamosra, mi pedig gyanútlanul a helyére ülünk, és bűzlünk utána mi is.
A barbárokat az különbözteti meg a kultúrával bebútorozott nációktól – gondoljunk csak Dürrenmatt darabjára, A nagy Romulusra és Kavafisz fantasztikus versére –, hogy nem akadályozza őket korlát. A törvény, amely korábban rendezőelv volt, nem számít, azt csak a többieken kérik számon, vagyis megtehetnek bármit – egyedül a szaggal nem tudnak mit tenni. Tudják, hogy azt érezzük. Ez az oka, hogy veszélyeztetnek minket. Egy darabig…

Február 27., kedd
Az igazi fény Isten maga. A valódi tehetség az ő pártfogását keresi. Mint Mozart mondta: én nem akarok semmit, csupán teszem azt, amit Isten akar. A tehetség ezért lehet fény, a tehetségtelenség pedig a sötétség maga. Az utóbbi nem ok nélkül keresi az utat a reflektorok, a rivalda felé. Műfény mind, tehát hamis.
Gyanakodva néztem bele a közvetítésbe az Oscar-díjak átadásáról. Csupa hamis ékszer, csupa álmosoly, csupa hamis illúzió. József Attila vagy Weöres egyetlen verse többet ér, mint ez a nagy hajcihő. Mennék, de odakapom a fejem, mert a kommentátornő felkiált: „Végre egy értelmes ember!” Az igazság pillanata, szokták mondani.

Február 28., szerda
A Hegedűs Gyula utcában bureksütöde nyílt. Aki nem ismerné, ez egy töltött bolgár péksütemény. Hajdan Szófiában, a Krivolak sarkán csak kétfélét árultak. Itt négyfajta volt. A spenótosból meg tudtam volna enni egy egészet. Fel kéne lelni a receptjét. Egy itt élő bolgár cimborám jó öt éve emlegette, hogy összeállított egy ottani szakácskönyvet. Kérdés, hogy elméletben vagy gyakorlatban? A burek miatt meg kéne tudni.