Modern világ, ahol élünk…

Mohácsi Jánosban lehet bízni, ha megátalkodottan tápláljuk az illúziót, hogy a színház arra való, amire kitalálták: megmutatni a világot, ahol élünk – írja Koltai Tamás az Élet és Irodalomban a kaposvári színház 56 06 / őrült lélek vert hadak című darabja kapcsán.
A világ, ahol élünk, modern és toleráns. Nekünk is modernnek kellene lennünk és toleránsnak. Nyögünk, nyelünk, erőlködünk, mégsem megy, a fene essen bele, talán a génjeinkben van, abban a klerikális neveltetésünkben, de egyszerűen nem bírunk haladni a korral, megmaradunk magunkfajtának, lábunkon bő gatya, dől belőlünk a fokhagymaszag, csoda, hogy szóba állnak velünk a hivatalokban.
Traktorral berregünk Pesten. És pont nem az Andrássy úti tündérkefelvonulásokon, amikor meg kéne. Üldözési mániánk van. Ha rólunk írnak, egyből azt érezzük, valamit végérvényesen összeszedtünk, valami csuda rossz betegséget, ami miatt állandóan hamisítunk, hazudunk éjjel-nappal abban a tortaszeletnyi kis sajtónkban. Van nekünk még, ahogy Koltai Tamás is említi, bornírt Trianon-komplexusunk például, és egyáltalán nem bírjuk feldolgozni a történelmet. Annyira nem, hogy az ünnepeink – urambocsá! – megmaradnak ünnepeknek, zászlókat lóbálunk és jelszavakkal dobálózunk, ráadásul ha valami miatt begurulunk, még a kordonokat is lebontjuk. ’56-os komplexusunk is van, nyilván, és felmegy a fejünkbe a vér, amikor ez a modern világ Mansfeld Pétert köztörvényesként, Tóth Ilonkát meg zavart elméjű gyilkosként ábrázolja. Micsoda bagatell. Mi vagyunk aztán csak a szőrszálhasogatók.
Most is hasogatjuk, amikor nem értjük, hogy Mohácsi Jánosban miért lehet bízni. Pedig, ahogy Koltai Tamás, a modern ember írja, „A kaposvári színház ’56-os darabja – 56 06 címmel, őrült lélek vert hadak alcímmel – a múltnak abba a »mélységesen mély kútjába« tekint le, amely a forradalom ötvenéves jubileumának tragigroteszk bohózata nyomán nyílt meg. Ez a szégyenteljes »megemlékezés« hű tükre volt elintézetlen dolgainknak. Addig is tudni lehetett, hogy képtelenek vagyunk földolgozni a történelmet Mohácstól ’48-ig és a bornírt Trianon-komplexusig, de nem volt ennyire nyilvánvaló, hogy hagyjuk magunkat önként, »a szabadság mámorában« megvezetni a hatalom kisajátításának eszelőseitől s elveszíteni a múlt tanulságai által megvilágított jövőképet. A szellemi nyomor része az ’56-os kulturális megemlékezésekre indított megélhetési kampány sok nézhetetlen produktuma. Mohácsiék kivételek: nem pénzre pályáztak, hanem önvizsgálatra.”
Szellemi nyomorunkban azt sem értjük, hogy micsoda önvizsgálat az, amelyből hiányzik, aki a vizsgálatot végzi. Mondjuk Mohácsi János. Meg az egész modern világ, a Krétakörtől Kapán-Pepén át Terry Blackig.
Nem értjük, hogy a múlt feneketlen mély kútjába aláereszkedő kaposvári színdarab miért pont így szemezget. Komplexusunkban körmünket rágva egyből azt gondoljuk, nekünk szól az üzenet. Á, pedig. Pedig mindez csak művészet, ártatlan abszurd.
Ennek az ártatlan abszurdnak a közepén ezúttal Tóth Ilonka áll, olyan jó nagy modern lendülettel bele lehet rúgni, úgyis megszokta, amíg élt, most meg már nem él, miután ötven éve kivégezték, így hát Mohácsi János és szerzőtársa, Mohácsi István, a modern kaposvári alkotópáros bele is rúg, hadd szóljon. Az a műértő sajtó pedig ölel, csókol, összeborul. Hogy hát így. Így kell ezt. Mint azt Mohácsiék a tegnapi Népszabadságban nyilatkozzák, Tóth Ilonka történetét döbbenetesen jó témának tartották. „Nem a történethűség érdekelte őket, hanem az út, amely emberöléshez vezette a medikát. Természetesen eleget tanulmányozták az ’56-tal foglalkozó munkákat, például Eörsi László a forradalomról szóló írásait.” Természetesen eleget.
Eörsi László öt esztendeje azt írja az említett lapban: „Nézzük a tényeket. A forradalom kirobbanásakor éppen 24 éves, kivételes tehetségű és egyéniségű szigorló orvosnő a Szövetség utcai kórházban volt belgyógyászati gyakorlaton. Október 25-től a Péterfy Sándor Utcai Kórház önkéntes mentőszolgálatának a munkájába kapcsolódott be, majd letartóztatásáig a Domonkos utcai részleg megbízott vezetője lett. A forradalom fegyveres leverése után részt vett röpcédulák és egy illegális lap, az Élünk sokszorosításában, terjesztésében. Mivel a forradalom vívmányainak megőrzését mindennél fontosabbnak tartotta, és még hitt abban, hogy annak legalább egy része megmenthető, 1956. november 18-án végsőkig kimerülten, rettenetes idegfeszültségben részt vett a veszélyesnek ítélt, ÁVH-s gyanús Kollár István meggyilkolásában. Emiatt halálra ítélték, és 1957. június 27-én kivégezték.” Mohácsiékat nem a történethűség érdekli, de azért biztos, ami biztos, az ’57-es (!) kirakatper (!) adatait tényként kezelő Eörsi megállapításaira hagyatkoznak.
Hogy miért nem inkább M. Kiss Sándor kutatásaira? Mert így egyszerűbb. M. Kiss, aki több mint hat éve tanulmányozza a medikára vonatkozó könyvtári és levéltári forrásanyagot, arra a megállapításra merészelt jutni a kutatásai alapján, hogy Kollár István halála akkor és úgy, ahogy azt a perirat tartalmazza, nem történhetett meg. Azaz Tóth Ilonka akkor és úgy nem ölt.
Nincs rá bizonyíték.
Tegnapi történelmi hátterében a Népszabadság így vélekedik: „A szakértői vélemények eltérnek abban a tekintetben, hogy Kollár halott volt-e már, amikor Tóth Ilona szíven szúrta, vagy sem, de hogy az emberölésben részt vett, az kétségtelen.” Az kétségtelen…
A modern világnak nem a levert forradalom eszményeiért tovább küzdő hős kell, emberi esendőségével, akár tragikus tévedéseivel együtt; a modern világnak a környezetéből kiragadott, elferdített, átrajzolt gyilkos kell, hektoliternyi művérrel – ebbe kellene belenyugodnunk. A modern világnak eszelős Tóth Ilonka kell. S mint a kaposvári darabban, egy fekete, női James Bond által megmentett, Neil Armstrong által a Holdra kísért, szánalmas, esetlen Nagy Imre kell. És pitiáner bűnöző Mansfeld Péter. A háborús bűneiért halálra ítélt Wass Albert.
Meg Árpád-sávos zászlókkal hadonászó fiatalokat parodizáló Tóték-átirat a kassai színházban.
Ezek a divatos dolgok, csak nem érjük fel ésszel.
Nem értjük a mai modern színházat. Nem értjük a modern színidirektorok görbe tükreiben a világot. Akadékoskodunk: mintha mindig hiányoznának a tükrökből a tükröket tartók. Nem értjük, miért nem készülnek jó kis modern paródiák a huszonhárommillió románnal, antiszemitizmussal, Horthy-reneszánsszal riogató megmondókról. A Che Guevará-s pólójukban Che Guevará-s ágyneműjükbe bújó modern tinédzserekről. Ha már annyira divat a deheroizálás ebben a modern, toleráns világban, mégis, mi lenne ha a Mohácsiékéhoz hasonló groteszk darabokban parodizálnák például a Világ Igazait?
Miért kellenek nekik csak a magunkfajták mártírjai?
A modern sajtó segít. A Népszabadság a Mohácsiéknak tanácsot adó jogszakértőt idézi: „a mártírság történetileg változó fogalom, a művészi szabadsághoz tartozik ennek értelmezése”.
Vakarhatjuk ismét a fejünket: a mártírság mulandó, az éppen ötven éve kivégzett, 2000-ben rehabilitált Tóth Ilonka felett megint eljárt az idő.
Ha a modern színház arra való, amire kitalálták: megmutatni a világot, ahol élünk, elmondhatatlan undor lesz úrrá rajtunk.
Biztos ez is a mi hibánk.