Irak olaja eltűnt a sivatag homokjában

Az Egyesült Államok az olajért ment Irakba – állítják sokan az ottani megszállás igazi okaként. Bár erre nincs konkrét bizonyíték, a termékeny félhold fekete aranya szinte eltűnt a sivatag homokjában, ahelyett, hogy gazdagságot adna az ott élőknek.

Voltaképp semmi nem látszik azokból a dollármilliárdokból, amelyeket az amerikaiak az összeomlott iraki olajszektor modernizálására fordítottak 2003, a megszállás kezdete óta. Pedig az amerikaiak által felállított iraki kormány elsőrendű céljaként emelte ki az olajipar helyreállítását, amely a gazdaság alapja lehetne. Ennek ellenére a kitermelés továbbra is a háború előtti szint alatt van, főként azért, mert az olajat nehezen tudják kijuttatni az országból. Az északi, kurdok által lakott területek olajkincsét egy vezetéken küldik a törökországi Ceyhan városába, ám ez a rendszer a háború óta csak akadozva működik, így megbízhatatlan. Sokszor megcsapolják a vezetéket, tönkreteszik a sivatagban futó csöveket, így az iraki olajkutak mintegy harmada néha teljesen haszontalanul működik. A déli mezőkből csapolt nyersolajat általában hajóra teszik Bászrában, és tankerek szállítják a Satt el-Arab vízi úton a finomítókhoz. Bár itt is sok az erőszakos cselekmény, ezek a mezők legalább termelnek, s a növekvő olajárak következtében akár fejlődhetne is az ország gazdasága.
Az amerikai tervek a megszállás kezdetén még arról szóltak, hogy 18 hónapon belül 3,5 millió hordó olajat fognak kitermelni, s néhány éven belül ez a szám 5-6 millióra nőhet. Ez azt jelentené, hogy Irak Szaúd-Arábia, a világ legnagyobb olajexportőre mögött a második helyet foglalná el a világpiacon. A mostani számok ennél jóval szerényebbek, naponta átlagosan kétmillió hordót termel Irak. Komoly gondokkal küzd a finomítás terén is, főként mert nincs elegendő korszerű benzingyártó egységük.
A háború előtt az olajipar viszonylag jól működött, Szaddám Huszein számára fontos volt országa legfontosabb iparágának tisztasága. A megszállás azonban azt eredményezte, hogy a régi, dolgukhoz értő tisztviselők helyett ma politikailag megbízható, ám kevésbé jó szakemberek irányítják a polgárháborús ország olajkitermelését. A jövő azonban kecsegtető lehet, ugyanis a föld azért a világ harmadik legnagyobb olajtartalékát rejti, így a nagy cégek inkább kivárnak, amíg Irakban a körülmények alkalmasak lesznek a kitermelésre. Az olajtársaságok egyelőre inkább távlati, ám meglehetősen részletes terveket gyártanak, miként fognak részt venni az iraki olajipar lehetőségeinek kiaknázásában, ám ezeket a dokumentumokat csak akkor tudják majd felhasználni, ha véget ér a vérontás. Erre utaló jelek pedig egyelőre nincsenek.
Az olajipar néhány kilométerre Irak határaitól kiváló eredményeket ér el. A fekete arany ára ismét elkezdett felkúszni hatvanöt dollár környékére hordónként (sőt, a brit katonák elfogása után pillanatok alatt négy dollárral drágult a nyersolaj, majd visszacsúszott néhány óra alatt 64 dollárra), óriási extraprofitot hozva ezzel a kitermelőknek. A pénzt azonban máshol szeretnék újra fialtatni, a dollárkötegeket pedig leginkább keletre viszik. Úgy tűnik, elmúlt már az az időszak, amikor az öböl menti olajsejkek az Egyesült Államokban látták első számú kereskedelmi partnerüket. A Dubai Nemzetközi Pénzügyi Központ igazgatója, Nasszer as-Sáli a Reuters hírügynökségnek elmondta, a nagy befektetőcégek mind Kína felé fordultak, de az iráni erőművek és a pakisztáni ingatlanpiac szintén vonzó. A szakértő elmondta, a 2003 és 2007 közötti 1,1 billió dolláros extrabevétel 10-15 százalékát forgatták csak vissza a régió olajszektorába, a többi világszerte mozog. Eddig főként az Egyesült Államokban, ám a 2001. szeptember 11-i terrortámadások utáni amerikai gyanúsítgatások miatt egyre inkább felértékelődik a Kelet szerepe. Sokat rontott az amerikai–arab viszonyon, amikor szenátusi vétót emeltek egy dubai cég kikötővásárlási terve ellen, így a Dubai Ports World visszavonta ajánlatát a hat amerikai kikötő üzemeltetésére. Az amerikaiak ugyan azt bizonygatták az arab befektetőknek, hogy semmi problémájuk nincs személyükkel, és szívesen fogadják további üzleti ajánlataikat, ám úgy tűnik, az arab üzletemberek komolyan megsértődtek. Ráadásul szimatuk azt jelzi, hogy az Egyesült Államok lehet ugyan jelenleg a legjobban szervezett és legnagyobb piac, ám dinamizmusban messze elmarad Ázsiától. Az ottani befektetések ugyan nagyobb kockázattal járnak, ám a várható nyereség is nagyobb. Az öböl menti nagy cégek pedig partnerség helyett egyre inkább bevásárolni járnak Amerikába. A kikötőket ugyan nem sikerült, de a Global Investment House kuvaiti alapkezelő a közeljövőben New Yorkban tervez megvenni egy ottani alapkezelőt. A dubai Damac Properties szintén egy amerikai ingatlancég felé kacsingat, miután az Emaar Properties, a legnagyobb arab ingatlanfejlesztő társaság tavaly megvette a profiljába vágó amerikai óriást, a John Laing Holmest. „További cégvásárlások várhatók” – világított rá egy üzletember. Hozzátette: „Ha egy feltörekvő régió szereplői megerősödnek, a fejlett intézeteket fogják megszerezni maguknak. Ez törvényszerű, bármennyire is ágálnak ellene, a következő években ez fog történni. A globalizáció megfordul.”