(ki kit szeret…)

Én nem tudom, érdekli-e a nyájas vagy a kevésbé nyájas olvasót, hogy hány embert szeretek vagy szerettem. Persze ezt lehetetlen számba venni, a fokozatokról nem is beszélve, hiszen miként a gyűlöletnek, a szeretetnek is vannak fokozatai, van apálya és van paroxizmusa, fogy és növekszik. De maga a tény mindenképpen belügy, és nem tekinthető sztorinak.
Ezért lepődtem meg kissé, amikor a Story magazin főszerkesztője egy tévéadó reklámblokkjában váratlanul a tudomásomra hozta, hogy Havas Henrik életében egyetlen embert szeretett: a nagymamáját. Hirtelenjében nem tudtam, mi közöm van ehhez az extremitáshoz. Reflexként az a gondolat futott át a fejemen: lehetséges, hogy az ártatlan kisdedből szupermédiasztárrá fejlődött férfiút is egy ember szerette, a nagymamája. Így ez a hihetetlenül izgalmas sztori szépen példázza az egyensúlyt és a harmóniát. Szót se róla többet.
Aztán a dolog mégis tovább motoszkált a fejemben. Hiszen én úgy öt hónappal ezelőtt, ha nem is nagymama, de nagyapa lettem: a titokzatos mindenségből megérkezett egy lény, aki mint minden ember, maga is titok, s létezése természetszerűen kötődik az enyémhez. Ebből eredően szeretném, ha szeretne. Ez az egész gondolatkör most hirtelen furcsává válik. Márpedig azért, mert van egy másik lény, aki hasonló összefüggésben igényt tart rám. Ez azon nyomban kiderült, amikor Ambrus mintegy másfél hónapos korában először látogatott el hozzánk szüleivel, s én a karomba vettem. Az a másik, másként szeretett lény azonnal és pontosan átérezte, miről van szó: görcsösen átkarolta a lábamat. Egy állatorvos szerint ez a mozdulat azt jelenti, hogy senki másé, csakis az övé vagyok. Természetesen Natasa kutyámról van szó, aki tízéves elmúlt, s bár a kis, közepes testű spánielek esetében az emberi élethez viszonyítva ez körülbelül hatvanesztendős kornak felel meg, velem szemben úgy viselkedik, mint egy gyerek. Ha Natasát a kislányomnak tekintem, s hozzáállása miatt mást nemigen tehetek, tekintettel kell lennem az érzelmeire. Ezzel együtt meleg baráti kapcsolatot kell kialakítani közte és Ambrus között. Itt jegyzem meg, hogy az én szeretetem nem hátrafelé, hanem előre irányul, szüleim és nagyszüleim már távolabb vannak tőlem, mint lányom és az unokám. A szeretet egyébként nálam nagy súllyal féltésként és felelősségként (is) jelentkezik, és bármilyen szép és eleven legyen egy emlék, ilyen erős érzéseket nem tartalmaz.
Hiába is kerülgetem a dolgot, amikor Natasa, pontosan felfogva Ambrus jelenlétét és jelentőségét, átkarolta a lábamat, megesett rajta a szívem. Ugyanis nem sok elfogultság kell ahhoz, hogy azt képzeljem, ő valószínűleg engem érez magához legközelebb, semmi kétség nem fér gyermeki ragaszkodásához és szeretetéhez. Persze valami mást is figyelembe kellett vennem, mégpedig azt, hogy az eddig kivételezett státusban lévő kiskutya miképpen viszonyul a „jövevényhez”. Ambrus, ha eljön az ideje, a „vaú-vaú” jelenlétét természetes jóindulattal fogadja majd, őt aligha érheti sérelem. De Natasa? Benne milyen érzelmek dúlnak?
A lányomék minden vasárnap nálunk ebédelnek, így aztán az elmúlt hetekben, hónapokban Natasának volt ideje feldolgozni a traumát. Kiderült, hogy alapvetően érzelmi lényként tiszteli az érzelmeinket. Rendkívül tapintatosan közeledett az ölemben tartott Ambruskához, végtelen óvatosan megszagolta, és gyöngéden kezet csókolt neki. Az unokám akkor még nem vett róla tudomást. Néhány hónap múlva aztán eljött az ideje annak is, hogy színről színre, szemmagasságból nézzék meg egymást a „nagynéni és az unokaöcs”. Ambrus négy és fél hónapos volt, amikor először észrevette Natasát. Natasa nyilvánított érzelmileg bonyolultabb reakciót, megint óvatosan kezet csókolt a kisbabának, aztán szerényen félreállt. De izgalmában azért bepisilt.
Hogy mennyire és meddig szeretik majd egymást, én nem tudom…