Kunczétlanítás

Idestova tíz éve történt. Ültünk a Bondi Beach egyik magyar zsidó tulajdonban lévő éttermében (ilyenből kettő is van Sydney elegáns óceánparti negyedében), a kávét kortyolgattuk éppen. Akkorra oldódott a kezdeti bizalmatlanság vendéglátóimmal: ők homályos forrásokból úgy tudták, hogy Magyarországon antiszemita színezetű kormány gyakorolja a hatalmat; én meg akkor épp egy kormánypárti lap újságírója voltam. (Pontosan azé, amelyiké most.) Kénytelen-kelletlen tartottam egy politikai gyorstalpalót, s az évek során később is váltottunk pár e-mailt akkori ebédpartnereimmel: többek között üdvözölték az Orbán-kabinet által bevezetett iskolai holokauszt-emléknapot, a Páva utcai emlékmúzeumot. A házaspár hölgy tagja, Bárdy Magda ugyanis holokauszt-túlélő volt; diszkréten még az auschwitzi tetoválását is megmutatta a csuklója fölött. Ám a téma, ami miatt összejöttünk abban az étteremben, egy későbbi korra vonatkozott: Bárdy Magdáék kaposvári házát megkívánta a Népszavá-s Sebes György pártfunkcionárius édesapja; Magda első férjét hamarosan el is hurcolták az Andrássy út 60.-ba, s vallatás közben agyonverte az ÁVH pribékje. A gyilkos (bizonyos Vajda) Ausztráliába menekült, Magda asszony ötven év után felismerte, a férfi rágalmazást kiáltott, pereskedés és médiaháború lett a dologból – többek között épp a Népszava vállalt az ügyben dicstelen szerepet, nyilván merő véletlenségből. Engem elsősorban annak az asszonynak a szimbolikus sorsa érdekelt, akit egymás után a nácizmus és a kommunizmus is meghurcolt. Pethő Sándor nyomán ugyanis azt vallom, hogy egyszerre kell lenni antifasisztának és antikommunistának: ha e kettőből az egyik hiányzik, az már komoly jellemhiba. Menet közben viszont kiderült, hogy nemcsak a moralistának, hanem az újságírónak is van dolga az ügyben: Vajda kérésére ugyanis a Kuncze Gábor vezette magyar Belügyminisztérium olyan papírt adott ki a kezéből az ausztrál bíróságnak, amely azt tanúsította: az ÁVH-n nem folyt kínvallatás, a holokauszt-túlélő asszony csupán álmodta az egészet. Soha nem felejtem el, amint Bárdy Magda azt kérdezte tőlem: miféle ember ez a Kuncze Gábor? Aztán választ sem várva hozzátette: ígérjem meg, hogy legalább nem köszönjük meg neki. Csöndesen szégyenkeztem ott, a gazdag és elegáns Bondi Beachen.
Ezt a régi történetet a Kuncze-féle óriásplakát-botrány juttatta most az eszembe. Az SZDSZ-kongresszus és a titokzatos Kuncze Fan Club háborog a közúti poszterek miatt, amelyek a leköszönő pártelnöknek megköszönik a rendszerváltozás és a liberalizmus elsikkasztását, s – jómódú rajongók lévén – ellenplakátokat helyeztek kilátásba. Nyilván éppúgy megköszönik majd az elnök úrnak, mint ahogy Göncz Árpádnak megköszönték, hogy feljelentette a La Stampában azt a nemzetet, amelynek az alkotmány szerint az egységét kellett volna képviselnie. Megköszönik akkor is, ha minden józan polgár előtt világos, hogy Bauer Tamás Mozgó Világ-interjúja szerint az SZDSZ élére rasszista meggondolásból kiválasztott Kuncze a harmadik köztársaság egyik legkártékonyabb politikusa: nemcsak pártját, hanem koalíciós tettestársként az országot is a szakadék szélére taszította. Faviccei sem feledtethetik, hogy megbilincseltette 1956 hősét, Pongrátz Gergelyt; Lop Stop-táblái és tolvajbandázó parlamenti kirohanásai ellenére még utódja, Kóka János szerint is törvénytelen pártfinanszírozási ügyekbe bonyolódott; legutóbb pedig a szabadságjogok arcul csapásaként megvédelmezte a brutális Gergényi állását is. Ha már Bárdy Magdától nem kért bocsánatot, legalább a sokat szenvedett hölgy kérését tartsuk tiszteletben: ne köszönjük meg Kunczénak.