Ördögi körök

Osztrák – nagypolitikai ügyek iránt amúgy teljesen közömbös – barátom mondja, hogy rólunk, mármint Magyarországról mostanában bizony szépet és jót egyáltalán nem lehet olvasni Nyugat-Európában. Ausztriában meg különösen nem. Rossz az ország hírneve. Ha pedig nem vigyázunk, figyelmeztet rá Klaus, akkor bizony Romániában is hamarabb lesz euró, mint hazánkban. Egyébként is, teszi hozzá, miközben nagy iramban fejlődnek az egykori posztszocialista országok, addig ti bizony lelassultatok.
Magamban arra gondolok, hogy milyen sokat változott a világ. Hiszen Kóka János gazdasági miniszter kinevezésétől kezdve egészen a tavalyi országgyűlési választásokig minden lehetőséget megragadott, hogy elmondja: „Magyarország még mindig a külföldi befektetők első számú célpontja, a gazdaság jól teljesít, az infláció mélyponton van, így tizenkét év alatt elérhető az ausztriai életszínvonal.” Mellesleg már akkor is figyelmeztettek az IMF, az OECD, a nyugati kutatóintézetek, továbbá a külföldi gazdasági kamarák is, hogy hazánk messze van az osztrák vircsafttól, hiszen a gazdaság megítélése egyre romlik, arról nem is beszélve: a hitelminősítők szép lassan lerontották Magyarország pozícióját. A szóban forgó intézetek azóta is pesszimisták velünk kapcsolatban.
Szóval nem tehetek mást, kifejtem osztrák barátomnak a valóságot dióhéjban: a helyzet nagyon rossz, utolsók vagyunk, és egyre inkább úgy tűnik, még jobban le fogunk maradni. Nemcsak hozzátok, osztrákokhoz, hanem lassan-lassan az egész egykori keleti blokkhoz képest – fűzöm hozzá. Hogy miért is?
Nagyon leegyszerűsítve azért, mert sajnos jelenleg nincs valódi gazdasági program Magyarországon. Ami pedig van (konvergenciaprogram), a kukába való. Helyette újat kéne alkotni. A mostani verzió ugyanis nem vezet el bennünket az euróhoz, nem segíti a magyar gazdaságot, sőt a felrajzolt pályán azt sem látni, mitől csökkenne az infláció. Leegyszerűsítve, magyarázom, kellenek a reformok, de nem lehet reformokat végigvinni politikai konszenzus nélkül.
Ám ez mind semmi, a sógor szolgál még további meglepetéssel. De nem makroszinten. Osztrák cimborám a mindennapokban azt tapasztalja, hogy a határ túloldalán sem drágább már az élet, mint errefelé. Soproni tapasztalatai szerint az ausztriai jövedelemből nálunk sem tud többet félrepakolni, mint a Lajtán túl. Hasonlók az élelmiszerárak, a lakhatási költségek, vagy éppen a tankolási tarifa sem olcsóbb. Előbb-utóbb pedig az ingatlanárak is azonosak lesznek. Ganz egal: itt vagy ott. Na, ennél a pontnál érzi az ember, hogy kezd megdöbbenni. Ha már egy vidéki városban is olyan drága az élet, mint a szomszédos Ausztriában, akkor itt valami nagyon-nagyon hibádzik és bűzlik. Természetesen nem a magas költségszinttel van baj, hanem az alacsony fizetésekkel, valamint a körülményekkel. Mert Sopron még nem a Nyugat, már elnézést, Budapest meg főleg nem az.
Ideje lenne észhez térni, önmagában ugyanis nem elég a gazdasági egyensúly, ha nincs hozzá felzárkózás, fenntartható gazdasági növekedés – a mindennapok szintjén is. Tehát nem elég a fő pénzügyi mutatók felzárkóztatása sem az európai uniós követelményekhez, no, ettől még messze vagyunk, amennyiben a bérek lemaradnak. Vagy éppen csökken a reálértékük. A vállalkozások pedig egyik napról a másikra tengődnek. És nem elegendő az osztrák költségszint sem Magyarországon, ha nincs hozzá versenyképes szolgáltatás.
A kérdés amúgy jogos: mi az oka annak, hogy lemaradunk? Mikor lesznek már ausztriai nagyságrendű fizetések Magyarországon, és egyáltalán: merre megy a magyar gazdaság? Nos, a válasz elméletileg egyszerű, ám komplikált. Annak ugyanis, hogy Magyarország nem tud részt venni a kelet-európai konjunktúrában, több alapvető oka van: a viszonylag jól teljesítő nagyvállalatok mellett a kis cégeket lehúzzák a magas közterhek, ráadásul beszállítóként csak töredékük tud bekapcsolódni a multik láncaiba, az amúgy sem túl fényes helyzetet pedig lerontja az állam. Egyszerűen úgy, hogy a vállalkozásokat terhelő elvonásokat tovább emeli, a helyi és a központi apparátus költségeit pedig a magánszférával fizetteti meg. A probléma az, és mondjuk ki bátran, Magyarország most nincs abban a helyzetben, hogy drámai adóváltozásokba kezdjen. Utóbbi hatására a költségvetés dőlne össze kártyavárként. Szó se róla, nincs késő az adóreformhoz, amely – az élőmunkaterhek csökkentésén és az egyéb adók növelésén keresztül – elősegíti a gazdasági növekedést. Ugyanakkor tudni kell azt is, hogy átfogó adóreformot nem lehet hónapok alatt megalkotni. Abban nincs vita a szakemberek között, hogy a kormány csomagja a forint stabilitása és a költségvetési egyensúly irányába mutat. Ugyanakkor a mostani, zömmel megszorításokra épülő program nem vezet ki az ördögi körként jellemezhető helyzetből, amelynek lényege, hogy miközben a foglalkoztatottság alacsony, kevesen fizetnek adót, és sokan szorulnak szociális ellátásra, ami az állami költségvetés borulásához vezet. Ha ebből a helyzetből az állam adóemeléssel akar kitörni, azzal nem segíti elő a foglalkoztatottság és a gazdaság növekedését.
Van másik ördögi kör is. A feltörekvő piacokhoz sorolt huszonöt ország közül Magyarország tavaly a második legrosszabb gazdasági növekedést produkálta, de az idén biztosan utolsó lesz, s a folyó fizetési mérleg hiányát tekintve szintén utolsó előttiek vagyunk. Ezzel együtt ma nem államcsőd fenyeget, hanem az a kérdés: felzárkózik vagy végleg leszakad Magyarország? Pestiesen szólva, ez még mind semmi, a társadalmi háttér érdekesebb: a magas hiánnyal küzdő költségvetés előbb-utóbb romló közszolgáltatásokat biztosít, ami adóelkerülésre, adócsalásra ösztönöz, és táptalajt ad a korrupciónak. Idetartozik az is, hogy Magyarországon ebben az évben drasztikusan csökkennek a reálbérek. Eközben nőnek az élelmiszerárak, valamint a gáz- és egyéb rezsiköltségek is emelkednek. Az újabban kivetett adók, valamint az adóemelések a vállalkozásokat (a magyar gazdaság motorjait) hozzák nehéz helyzetbe. Még az optimista forgatókönyv szerint is két évet vesz el tőlünk a Gyurcsány-csomag; a 2005-ös szintre esik vissza a magyar életszínvonal. Így aztán nem tudni, hogy mikor érjük be az ausztriait (copyright by Kóka János). Örülni abszolút nincs minek: akkor, mármint két éve, ha csak a számokat nézzük, alig volt valamivel jobb dolgunk, mint 1989-ben. A legnagyobb baj az, hogy a szépen hangzó kormányzati ígéretek mögött fantáziátlan számok bújnak meg.
Mire is van azonnal szükség? Elméletileg négy dolgot kellene megvalósítani a magyar gazdaságban: az államháztartás konszolidálását, a hitelesség helyreállítását, a versenyképesség javítását és az euró bevezetésének társadalmi elfogadottságát. Mind a négy felvetés a muszáj kategóriába tartozik. Tetszik, nem tetszik. Ugyanakkor az illúziókkal bizony jó időre le kell számolnunk. Osztrák nagyságrendű bérek Magyarországon legfeljebb évtizedek múltán lesznek, s az életszínvonal tekintetében is van még vagy negyven esztendőnk. Természetesen mínuszban. Még ha árszínvonal tekintetében beérjük is szomszédainkat, csak osszunk-szorozzunk: ilyen ütemű gazdasági fejlődés mellett aligha közeli az ausztriai jólét. A kialakult helyzetet azonban gyorsan és átfogóan orvosolni kell, hogy elkerüljük a leszakadást. És hogy kitörjünk az ördögi körökből.