SZDSZ-es reformterror az egészségügyben

A szabad demokraták a valódi, több-biztosítós egészségügyi rendszer bevezetését támogatják, nem pedig az annak látszót – jelentette ki Kóka János, az SZDSZ elnöke, miután Molnár Lajos lemondott egészségügyi miniszteri posztjáról. Utóbb kiderült, Molnár sikertelenül zsarolta meg Gyurcsány Ferenc kormányfőt azzal, hogy lemond, ha nem kezdik meg azonnal a több-biztosítós egészségügyi rendszer bevezetését. A miniszterelnök nem engedett a zsarolásnak, elfogadta az írásban benyújtott lemondást. Így állt elő a jelenlegi, miniszter nélküli helyzet az átszervezés alatt álló kórházakban uralkodó káosz kellős közepén.
Ha most lennének a választások, az SZDSZ be sem kerülne a parlamentbe, ennek ellenére az emberek életét szinte a legnagyobb mértékben befolyásoló egészségügyben eddig a párt ki tudta erőszakolni akaratát. Kérdés, vajon miért ragaszkodik olyan megátalkodottan a kisebbik koalíciós párt a több-biztosítós modellhez?
Az SZDSZ szava dönt
A kormányban eddig szinte minden fontos kérdésben az SZDSZ szava döntött. Az MSZP nem ígért tandíjat, az SZDSZ akarata szerint mégis bevezetik. Az MSZP azt mondta: nem lesz vizitdíj, és az SZDSZ bevezette. Az MSZP programjában nem szerepelt a felsőfokú oktatási intézmények privatizációja, ám úgy tűnik, az SZDSZ, ha törik, ha szakad, kierőlteti. Az MSZP nem akarja versengő magánbiztosítók útján finanszírozni az egészségügyet, de az SZDSZ eddig úgy tett, mintha ez eldöntött kérdés volna, mintha bírná Gyurcsány ígéretét a bevezetéséhez. Őszöd óta az SZDSZ is tudhatná, mennyit ér a kormányfő szava.
Miközben Molnár a lemondásával a végletekig kiélezte a vitát az MSZP és az SZDSZ között az egészségügy több-biztosítós finanszírozásáért, az elmúlt hét végén a szocialisták négy platformjának tanácskozásán kiderült: az MSZP szakpolitikusai sem tudják, hogy pontosan miféle modellt akarnak bevezetni Kókáék.
Molnár azért dolgozott gőzerővel, mert a miniszterelnök megígérte, hogy az év végéig megteremtik a több-biztosítós modell jogszabályi hátterét. Azt talán csak Molnár Lajos és szűk környezete tudja, hogy ő milyen részletes feltételek mellett és milyen modellt akart már most júliustól bevezetni, hiszen a szocialista szakpolitikusok tanácskozásán az hangzott el, „egyelőre csak várják a szabad demokraták javaslatát. A sajtóból, különféle szakmai konferenciákon ugyan sokféle elképzelést meg lehetett ismerni, de a koalíciós partner pontos, minden részletre kiterjedő modelljét nem ismerik. Továbbra sincs normaszöveg-tervezet, kormányzati előterjesztés, sőt az Államreform-bizottság szakértői által készített elgondolások sem méretődtek meg eddig kormányzati, de még pártpolitikai fórumokon sem”.
Úgy tűnik, mintha a szabad demokraták maguk sem tudnák, pontosan mit is akarnak bevezetni. A múlt héten a Liberális Egészségügyi Tanács ülésén elemezték a lehetséges modelleket. Mindjárt hatféle megoldást ízlelgettek, köztük az egy-, a regionális több-biztosítós modellt, az állami biztosító mellett működő egészségpénztárakkal kapcsolatos modellt, a versengő magánbiztosítókat, valamint az állami tulajdonú és a vele egyenrangú szereplőként piacra lépő magánbiztosítós rendszert. Ugyanakkor a kiosztott vitaanyag csak az utóbbi megoldás mellett érvelt, vagyis miközben eljátszották a vitát a lehetséges több-biztosítós megoldásokról, aközben régen eldöntött kérdés, hogy ezt fogják kierőszakolni. Egyes megfigyelők állítják, már rég eldőlt, hogy a kormány bevezeti a több-biztosítós modellt. Már csak az a kérdés, hogy melyiket. Vélhetően ezért gondolhatta jó okkal Molnár, hogy a bevezetés ütemezésére kapott ígéret behajtása érdekében elmehet Gyurcsánynál a falig.
Potyautasok a rendszerben
Még mielőtt belemélyednénk a több-biztosítós finanszírozási rendszerek rejtelmeibe, lássuk, mik lehetnek a legfőbb okok, amelyek miatt a rendszer finanszírozását alapvetően meg akarja változtatni a kicsi kormányzó párt. A legfontosabb ok a pénz hiánya. Az Egészségbiztosítási Alap bevételei 2002 óta egyre kevésbé fedezik a kiadásokat. 2003 óta több mint 300 milliárd a hiány, 2005-ben már 375 milliárd, míg egy január végi egészségügyi reformról szóló konferencián már 500 milliárdos hiánnyal magyarázta a megszorító intézkedések indokoltságát a kormányfő. A hatalmas hiányt – a teljesség igénye nélkül – több okkal lehet megmagyarázni. A szakértők megemlítik például a Medgyessy-kormány által 2002-ben bevezetett 50 százalékos béremelést vagy az Orbán-kormány idején, 1999-ben az egészségügyi alap egyensúlyjavítása céljából bevezetett tételes egészségügyi hozzájárulás fokozatos csökkentését (2003-ban 4500 forintról 3450-re, majd 2005-ben 3450-ről 1950 forintra). Tovább növelik a hiányt az úgynevezett potyautasok, akik bár igénybe veszik a szolgáltatásokat (az állampolgári jogon járó taj-kártyájukkal), ám nem fizetnek értük semmit. A potyautasok számáról is többféle adatot mondanak a szakértők, van, aki 400 ezerre becsüli, van, aki 500 ezerre, és lehetett olvasni egymilliós, sőt 1,2 milliós adatot is a szakértői anyagokban.
Ráadásul amíg a 90-es évek elején még a 10 millió magyar állampolgárnak a fele fizetett tb-járulékot, addig mára ez a szám 3,9 millióra csökkent. Tehát az egészségügy legnagyobb baja a krónikus forráshiány. Tény, hogy a Medgyessy-, majd a Gyurcsány-kormány rossz gazdaságpolitikai döntései miatt csökkent vészesen az Egészségbiztosítási Alap bevétele, miközben arra sem tettek semmilyen erőfeszítést, hogy a törvényekben előírt járulékok beszedését elvégezzék.
Felvetődik a kérdés: vajon nem kifejezetten az volt-e itt a cél, hogy egy hatalmas, finanszírozhatatlan, 500 milliárd forintos deficitet állítsanak elő az Egészségbiztosítási Alap forrásoldalán, hogy legyen egy jól kommunikálható, kényszerítő ok arra, hogy végre a magánbiztosítók útján az MSZP–SZDSZ politikai holdudvarából valakik rátehessék a kezüket az egészségügy finanszírozását szolgálni hivatott évi 1500 milliárd forintos pénztömeg feletti rendelkezési jogra? Hiszen ez is éppen elegendő ok lenne arra, hogy a szocialista–szabad demokrata kormányzások privatizációs gyakorlatából szerzett tapasztalataink alapján joggal feltételezhessük: a közérdekkel szemben ismét a magánérdekek kiszolgálásának szándéka áll a több-biztosítós modell kierőszakolásának hátterében. De lehet, hogy csak meg akarnak szabadulni az egészségügy finanszírozásának nyűgétől, ki akarják vonni a kormányzó politikai elitet a brutális megszorítócsomag (vizitdíj, gyógyszeráremelés, dobozdíj, kórházbezárások stb.) okozta társadalmi felháborodás célkeresztjéből.
A jelenlegi, egyre nehezebben finanszírozható rendszerben mindenki számára ugyanúgy ingyenesen hozzáférhetők azok a sokszor drága szolgáltatások, amelyeket a egészségügyben meghonosítanak. A gyakorlat mégis az, hogy egyesek részesülnek ezekből (az információk ismerete miatt, a jó kapcsolatrendszerrel és megfelelő ismeretekkel rendelkező háziorvosoknak köszönhetően vagy a busás hálapénz okán), mások meg nem. Hogy értsék, miről van szó: van, akinek levágják a lábát a súlyos érszűkülete miatt, s van, akinél drága ércsereműtét a gyógymód, és így megmentik a lábát.
A 300 forintos vizitdíj és a kórházak gyógyító kapacitásának csökkentése sem oldja meg a problémát, az orvostudomány fejlődése miatt dráguló ellátás és a magyar jövedelmi viszonyok miatt az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) kasszájába befolyó – és be nem folyó – pénz közötti feszültséget nem könnyű feloldani. Nyilvánvaló, hogy a választók kegyeiért versengő jelenlegi politikai kurzus szabadulni akar a politikai felelősség alól, és inkább a biztosítókra hárítaná az alacsony színvonalú finanszírozás okozta konfliktusok kezelését.
Se szervezőmunka, se ész
Kuncze Gábor leköszönt SZDSZ-elnök is elismerte, pártja azért sürgeti a több-biztosítós modell bevezetését, hogy az ne terhelje meg a 2010-es választások előtti kampányidőszakot. Vagyis legyen idő kommunikációval és propagandával a felháborodott társadalomban okozott politikai kár enyhítésére. Molnár Lajos volt egészségügyi miniszter „reformintézkedései” feltűnő módon, szervesen illeszkednek az általa megálmodott több-biztosítós modellhez. A kórházbezárásokkal például előre megvalósította azt a versenytől várt hatást, amit éppen a több-biztosítós modell megvalósítása eredményezett volna. Azt, hogy a rosszabb színvonalon, nem elég költséghatékonyan működő intézményekkel nem kötöttek volna egy idő után szerződést a biztosítók, így a „piac” döntötte volna el, hogy nincs rájuk szükség. Milyen érdekes: miközben a mindenható verseny jóságával indokolják a több-biztosítós modell mindenek felett való alkalmasságát, aközben mégsem bíztak benne annyira a rendszer mellett szószóló Molnárék sem. Vagyis a kórházbezárásokra azért került sor, mert a költségmegtakarításnak ez a leggyorsabb és legegyszerűbb módja. Ehhez nem kell se szervezőmunka, se ész. Az is figyelemre méltó, hogy az orvostársadalmat képviselő kamara és szakmai kollégiumok tekintélye ellen milyen ádáz küzdelmet folytatott az SZDSZ-es miniszter, miközben a reform legfontosabb intézkedését, a több-biztosítós modellre épülő törvénytervezetet a liberális vezető közgazdászok mellett a piacra készülő biztosítótársaságokkal együtt készítette elő. Vagyis az ellenzék szakpolitikusai mellett a koalíciós partner szakpolitikusai, a legitim orvosi érdekvédelmi szervezetek, a kamara, a szakmai kollégiumok és a betegek érdekvédelmi szervezeti se rúghattak labdába. Márpedig az SZDSZ-nek is tudnia illene, ha valamit keresztül lehet verni feles törvénnyel, azt vissza is lehet vonni feles törvénnyel.
Mint említettük, az SZDSZ már ez év közepétől be akarta vezetni az öt-tíz egymással versengő egészségbiztosítóval működtetett rendszerét. A rendszerbe több állami pénzt nem raknának, bár Molnár korábban előszeretettel hivatkozott a bankrendszer reformjának példájára, csak azt felejtette el hozzátenni, hogy a bankok konszolidációjára – közpénzből – mai értéken számolva több mint ezermilliárd forintot költöttünk.
Most azonban, a rendszer nagy átalakítása előtt szó sincs az egészségügyi intézmények konszolidációjáról, csak a betegek – népnevelési célból való – vizitdíjra kötelezéséről, ész nélküli kórházbezárásokról, a szakorvosképzés fizetőssé tételéről, aktív, gyógyító célú ágyak felszámolásáról. Vagyis az eddigi átszervezés egyrészt forráskivonást eredményez, másrészt az emberek rászoktatását a szolgáltatásokért való fizetésre.
Versenyezni fog mindenki mindenkivel
Lássuk, milyen az az új finanszírozási rendszer, amely mellett az SZDSZ kardoskodik. Az Egészségügyi Minisztérium által nyilvánosságra hozott munkaanyag (amelyet többek között Mihályi Péter, Bokros Lajos és Surányi György készített) szerint a részvénytársasággá alakított (hogy később privatizálni lehessen) OEP tevékenysége szűkülne, és egymással versengő üzleti biztosítók finanszíroznák és szerveznék az ellátások nagy részét. A munkaanyag szerzői mindezt három pillérben képzelik el a hárompilléresre reformált nyugdíjrendszerhez hasonlóan. (Amelynek káros, forráskivonó hatásait már érezzük.) Az első (állami) pillér szolgáltatásai közé olyan, a lakosság nagy részét érintő ellátások tartoznának, mint a tüdőszűrés, a védőoltások, a terhesgondozás, az iskolaorvosi ellátás, a táppénz, az anyasági segély és a rokkantsági ellátások. Ezek finanszírozása továbbra is állami forrásból történne. Szintén állami finanszírozásból működne a harmadik (vagy kockázati) pillér, amely a drága és előre kiszámíthatatlan műtéteket, illetve a súlyos és hosszú terápiás kezelést igénylő ellátásokat fedezné. Ide tartozna például a rákos betegek kemoterápiás vagy sugárkezelése. A második (vagy alap-) pillér az előző kettőbe be nem sorolt, rutinszerű kezeléseket tömörítené, a kisebb diagnosztikai vizsgálatokat és műtéteket. Ezeket a jövőben nem az OEP finanszírozná és szervezné meg, hanem szerepét az egymással versengő biztosítók vennék át. A finanszírozás ugyanakkor ebben, az üzleti alapon működő pillérben is állami háttértámogatással történne, ezeket az alapellátásokat 70 százalékban a biztosítók, 30 százalékban az állami kassza állná.
A három pillér közül viszont a legtöbb forrás ide, a „versenyszférába” jutna: az első, állami pillér az összes egészségügyi forrás 20 százalékával, a harmadik pillér 15-20 százalékával rendelkezhetne, az üzleti biztosítókhoz így 60-65 százaléknyi pénz jutna. Magyarán a drága szervezőmunkával járó – és sok-sok „apró” pénzbe kerülő első pillérbe sorolt feladatokat, valamint a nagyon drága, ezért egy biztosítónak magas kockázatokkal járó betegségeket az OEP oldja meg ezután is a források 35-40 százalékából, hogy a maradék 60-65 százalékból üzleti alapon versengve biztosíthassák a kevesebb kockázatot jelentő betegségek ellátását, a kis kockázatú rutinműtéteket. Az egyeztető tárgyalásokon minimálisra tudták csökkenteni a kockázatokat a piacra lépést ígérő biztosítók (például az extrém sportot űző polgárokat nyilvánvalóan a magánbiztosítók érdekeinek megfelelően már ki is iktatták az ingyenes ellátás köréből). Ráadásul elegendő csupán 200 milliós jegyzett tőkével rendelkezniük – 650 milliós garancia mellett –, és ekkora tőkeerő mellett akár kétmillió polgár biztosítását is vállalhatják. A biztosítók tehát nem a magyar egészségügybe befektetendő tőkéjükkel kívánnak versengeni, hanem a jelenleg meglévő forrást akarják hatékonyabb szervező munkával elkölteni kórházaink versenyeztetésével. Mert ha a rendszert bevezetik, itt versenyezni fog szinte mindenki mindenkivel: a kórházak a többet fizetni képes biztosítókért, a biztosítók a jobb felszereltségű és jobb szakorvosokkal rendelkező kórházakért, a fiatal, egészséges és magas jövedelmű – a kiegészítő szolgáltatásokat megfizetni képes – ügyfelekért.
A hajléktalanokért, a nem adótrükkös minimálbér után járulékot fizetőkért, a krónikus kórházi ágyakat megtöltő betegekért viszont nem lesz ádáz verseny. Persze alapellátásuk biztosított lesz – olyan színvonalon, amilyenre éppen futja.
A javaslat a magánbiztosítóknak a rendelkezésükre bocsátott több mint ezermilliárdos pénzügyi alap négy százalékát engedi működési költségekre fordítani. Ez ma 40 milliárd forint. Az OEP jelenleg az alap 1,5 százalékát költi működésre. Vagyis miközben pluszforrás nem kerül a rendszerbe, a több-biztosítós modell rögtön kivonna 40 milliárdot, és három év múlva a biztosítók – „jó szervezőmunkájuk” gyümölcseként – akár a megtakarítás 20 százalékát is zsebre tehetnék egészségügyre beszedett közpénzeinknek.