A hazáról, az anyanyelvről

A PoLíSz, a rendszerváltozás egyik markáns arcélű, 1988-ban alakult folyóirata eljutott a 103. számához, ami a mai ínséges időkben önmagában is kész csoda. A lap igyekszik a hamis trendekkel, irodalmi divatokkal szembeszegülve maradandó értékek fórumává válni. Nem mindennapi versek, többek között Csontos János Kosztolányik című epigrammafüzére idézi meg a nyugatos költészet szellemiségét. A folyóirat egyik vezérfonala a haza és az anyanyelv szerepének taglalása. Handó Péter a tudományos esszé tónusában elmélkedik többek között a kultúra fogalmának magyarországi felfogásáról, ami még ma is gazdagabb, sokrétűbb, emberarcúbb, mint máshol (A szeretet zsákutcája-e az európai típusú kultúra?). A kis haza, a szülőföld, illetve a választott régió szerepéről elmélkedik Turcsány Péter költő Az én hazám, a mi hazánk című szabad verses lendületű karcolatában. A kétféle haza, az ország, illetve a szülőhely és a választott lakóhely fogalmát egymástól elválasztani, egymással szembeállítani tilos. Hiszen senki sem születik „csak” Magyarországon, hanem példának okáért Kunmadarason, Budapesten, Debrecenben, azon belül is egy utcában, egy lakásban, vagy kórházban érkezünk e földre. És olykor kényszerből, máskor önkéntes alapon váltunk régiót, amelyet adott esetben olyannyira megszeretünk, hogy akár fontosabbá válhat számunkra a szülővárosunknál, szülőfalunknál is. Ahol magyarul beszélnek, éreznek, gondolkodnak, ott van a mi hazánk – elmélkedik anyanyelvünkről egy itthon is, Németországban is legendás pedagógus, gondolkodó, Rőczey J. János a Gondolatok az emigrációról című müncheni levelében. Őt a szükség és életének védelme kényszerítette arra, hogy hazájától távol éljen. Az ítélkezés szándéka nélkül óv mindenkit attól, hogy – kényszerítő körülmények nélkül – tartósan, vagy véglegesen elhagyja azt az országot, ahol az édesanyjától tanult nyelvet beszélik. Világot látni fontos, szép, jó, ám világot váltani több, mint tragédia. Nemcsak azért, mert az ember hazátlanná teszi önmagát, hanem mert lassan, de biztosan elfelejti az anyanyelvét, anélkül, hogy az úgynevezett befogadó országét valaha is tökéletesen elsajátítaná. Két életmódszerűen idegenben töltött esztendő elégséges ahhoz egy kamasznak, hogy ragyogó magyar fogalmazókészsége tönkremenjen. Az Európai Unióban különösen fontos meghallgatnunk Rőczey J. János intelmeit arról is, hogy az idegen nyelvtudás fétisként való kezelése milyen károssá válhat. Szerinte a született nyelvzsenik kivételével a túl sok idegen nyelv erőszakolt elsajátítása az anyanyelvi készségek romlásához vezethet. És felteszi a döntő kérdést: szabad-e a politikának ezt a kalandozást elősegítenie? Magyarán: miféle miniszterelnök az, aki emigrálásra biztatja honfitársait?
(PoLíSz, 2007, 103. szám)