A katonaság ugrásra kész

Míg a világ szinte elképzelhetetlen sebességgel változik, úgy látszik, Törökország hivatalosan ugyanaz marad, mint amit Musztafa Kemal Atatürk megalkotott. Arról az iszlám–világi hibridről van szó, amely 1923 óta próbálja bizonyítani saját életképességét, és ez azért mégis 84 esztendő. Tökéletesen azonban még mindig nem tudott beleivódni a törökök szívébe a szekuláris eszme.
A legenda szerint nehéz volt a kezdet is. Mikor Atatürk az ország vezetőinek el akarta magyarázni, mi is a parlamenti demokrácia lényege, azt mondta: aki egyetért a kormánnyal, az a jobb oldalra üljön, aki ellenzi a felvetéseket, az balra. Ez utóbbi területről hanyatt-homlok menekültek a politikusok, azt gondolván, hogy a kormánnyal szembeszegülőket azonnal felakasztják. Ez csak a szultán idején szokásos elintézési mód volt, amelyet méltán rettegett az ország elitje. Azóta Törökország nagy utat járt be. A kard azonban mindig készen áll lecsapni, ha a bal oldalra ülő képviselők túl sokat akarnának. Ezt a kardot úgy hívják, hogy hadsereg. Törökországban a valódi hatalmat a katonaság tartja a kezében, amely hű őre az atatürki hagyományoknak, azaz a szekuláris berendezkedésnek. Ha valamely kormány esetleg változtatni akarna ezen, vagy a hadsereg úgy látja, hogy ilyen szándéka van, akkor közbelép, és kiderül, ki is az úr a háznál. A katonák nem beszélnek a levegőbe. Ilyen-olyan indokokkal 1960-ban, 1971-ben, 1980-ban és legutóbb 1997-ben is megpuccsolták a kormányt, majd hosszabb-rövidebb idő után a parlamenti demokrácia visszatért a megszokott kerékvágásba. A pártok ugyan szabadon működhetnek, ám egy esetleges elhajlás a kijelölt útról a szervezet betiltását eredményezheti. Különben is, a parlamenti bejutási küszöb 10 százalék, amit tényleg csak a legnagyobb és legerősebb pártok tudnak teljesíteni. Nincsenek is túl sokan a török nagy nemzetgyűlésben, mindössze ketten: a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) és ellenzéke, a Köztársasági Néppárt (CHP).
A jelenlegi bonyodalmat az előbbi okozza. Az AKP ugyan természetesen nem kérdőjelezi meg a modern Törökország alapelveit, a szekuláris hagyományokat szem előtt tartó gondolkodók és politikusok szemében mégis túlzottan iszlámpárti. A vallás ugyanis Törökországban szigorú magánügy, olyannyira, hogy a 99 százalékban mozlim ország müezzinjei is csak halkan szólítanak imára, hangjukat könnyen elnyomja az utca zaja. Az AKP ezt nem is tartja rossznak, ám már létezése is nyílt kihívás a hadseregnek. A párt 2001-ben alakult, mégpedig a Jólét Pártjának mérsékelt tagságából. A Jólét Pártot pedig az 1997-es puccs után tiltották be, mivel megkérdőjelezte a fennálló atatürki szabályokat. Az AKP társult tagja az Európai Néppártnak, azaz az unióban a konzervatív politikai szervezetek közé tartozna. Igaz, Törökországban is azok közé tartozik, csak ott egy kissé nehezebb a tradíciókat szem előtt tartó politikusok élete.
A török helyzetben a legfőbb gondot az okozza, hogy nem lehet úgy megoldani, a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon. Az unió ugyan aggódva figyeli az önmagát folyamatosan védeni próbáló AKP hatalomkoncentrálási tevékenységét, mindazonáltal erélyesen felhívta a hadsereg figyelmét, hogy nem az ő dolga elintézni a politikai ügyeket. Ha a legutóbbi puccsot vesszük alapul, akkor viszont azt látjuk, hogy Brüsszel téved, és a katonaság egy bizonyos pontnál közbelép. Az AKP első próbálkozása az volt, hogy a mandátumától most búcsúzó Ahmet Necdet Sezer államfő helyett Abdullah Gül külügyminisztert próbálta megválasztatni a parlamenttel. Bár az AKP 34 százalékos választási eredménye óriási mozgásteret biztosított, de kétharmados többséget nem, így a CHP meg tudta akadályozni Gül megválasztását. Gül egyébként a néppárt szemében csak a kisebb rossz volt, előzőleg még az is felvetődött, hogy Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök lesz az AKP köztársaságielnök-jelöltje, akit épp iszlamista „bűntettei” miatt ítéltek korábban tíz hónap börtönre. Miután azonban a CHP nem volt hajlandó nevét adni a csak ceremoniális jogokkal felruházott, mégis tekintélyt parancsoló poszt átadására az AKP-nek, Erdogan kifakadhatott: gyakorlatilag lehetetlenné tették, hogy a parlament megválassza Sezer utódját. A köztársaságiak az első elnökválasztási fordulót követően az alkotmánybírósághoz fordultak, amely érvénytelennek nyilvánította a szükségesnél kevesebb képviselő részvételével megtartott választást, s újra az első forduló következett, ismét kudarccal. Annyit azonban érdemes megjegyezni, hogy az alkotmánybíróság döntése előtt nem sokkal született meg a hadsereg dörgedelme, amelyben arra szólítja fel a politikusokat, hogy tartsák szem előtt a szekuláris rendet, amelynek épp a fegyveresek a legfőbb őrzői. Nem nehéz kitalálni, hogy a politikusoknak szóló feddést a bírói testület azonnal magára vette, így próbálván megakadályozni az „iszlamista” AKP hatalomkoncentrációját.
Erdogant azonban nem olyan fából faragták, hogy akár a politikai nyomásnak, akár az utcán tüntető több százezer embernek engedjen. A kormányfő megoldást ajánlott a nemzetgyűlésnek. Szerinte egyszerűen bízzák a népre a döntést, amely egyébként is ezt támogatja, s egyúttal előre is hozta a parlamenti választások időpontját. Lépése logikus, kockázatosnak nemigen mondható, hiszen a lakosság körében igen népszerű az egyébként európai stílusú politikát folytató, az uniós csatlakozást szem előtt tartó, még Görögországgal is kiegyensúlyozott politikát folytató AKP. A közvélemény-kutatások szerint a szavazatok 41 százalékát szerezné meg, ha most lennének a választások.
Július 22-e sok mindent el fog dönteni. Ezen a napon tervezik megtartani az előre hozott választásokat (amely csak ősszel lett volna esedékes), s egyúttal voksolnának az elnök személyére is. Ha az előrejelzéseknek megfelelően az AKP nagy előnnyel megnyerné a választásokat, s az ő jelöltje kerülne az elnöki székbe is, akkor szinte biztos, hogy újra közbelép a hadsereg. A Törökország felvételét amúgy sem igazán támogató EU-tagok pedig ujjal mutogathatnak kis-ázsiai partnerükre, ahol a fegyverek döntik el, ki is irányítsa az országot.
Abban persze az említett államoknak igazuk van, hogy Európában ez nem így működik, ám nem szabad elfelejteni, hogy Törökország és az egész térség, de az öreg kontinens is nagyon sokat köszönhet ennek a rendszernek. Bár most valóban hömpölygő tömeg tiltakozott Ankarában a szekuláris világrend védelmében, majd Izmir is vörös zászlóerdőbe öltözött, néhány évvel ezelőtt, mielőtt az AKP átvette volna a hatalmat, egyetemisták okoztak bonyodalmat, ugyanis a lányok fejkendő-viselési jogáért tüntettek. Törökországot gúzsba kötik az atatürki hagyományok, ám épp ezért lehet – igen halvány – esélye arra, hogy az európai országok maguk közé fogadják. A törökök természetes szövetségesei nem az európaiak, hanem a kulturálisan és földrajzi szempontból hozzájuk sokkal közelebb álló közép-keleti államok. Érdemes megjegyezni azt is, hogy míg néhány évvel ezelőtt a török lakosság túlnyomó többsége az EU-ban képzelte el hazája jövőjét, mára legfeljebb 30 százalék szavazna a csatlakozásra.
Atatürk azt akarta, hogy országa európai stílusú legyen. Ebben a szellemben átalakították az ábécét, a nyelvet, a ruhákat, az épületeket és magát a szövetségi rendszert is. A török lelket azonban a 84 év sikerei sem tudták megtörni. Forró július elé néz Törökország.