Árpád

Azt mondja, megfőzi a kedvenc ételemet. De nekem nincs kedvenc ételem. Vagyis nincs egy. Kedvenc könyv, kedvenc szín, legkedvesebb évszak, ideális nő. Ha megnevezel egyet, az olyan, mintha lemondanál a többiről. Cervantest válasszam Gogol helyett? A korsó habos Dreherért felejtsem el a forró, fűszeres forralt bort? (Istenből, hazából, anyanyelvből van egy. Itt dönteni kell. Csakhogy ezekben a dolgokban meg nem lehet. Nincs választás. Csak keveseknek.) Nekem nem egy könyv, hanem a könyv a kedvencem. Nem egy szín, hanem a színek. Az évszakok. A fák. Ma az eukaliptusz. Könyvet kéne írni róla. Mostanában Giont olvasgatok megint. Talán ő írja valamelyik novellájában – vagy inkább Carmen Laforet? –, hogy a villa kertjében mandulafenyők és eukaliptuszok álltak. Nem tudom, milyen villa, nem tudom, hol van, de emlékszem a felismerés örömére. Amikor lassan összeállt a fejemben a valódi kép. Mert először az a hamis – bennem a valóságosnál mégis elevenebben élő –, megfoghatatlan mediterrán kép jelent meg, amely még gyerekkorom olvasmányélményei alapján alakult ki a földközi-tengeri tájról. Aztán felderengett, hogy a mandulafenyő nem más, mint amit én (eléggé el nem ítélhető módon) píneaként emlegetek, az a vöröses, rostos kérgű, amelynek ritkás csoportjai legelésző állatok csordáira emlékeztetnek. És eszembe jutott az is, hogy pár hónapja, véletlenül, azonosítottam az eukaliptuszt is. Spanyolországban, valahol Katalóniában, egy hegyi kápolna előtt ácsorogtunk, magunk voltunk, lélek sem járt rajtunk kívül a bozóttal benőtt, vad sziklahegyen, bámultuk a lábunk alatt elterülő síkot, kisebbik lányom szakított egyet a fölénk magasodó hatalmas fa lecsüngő, hosszúdad leveleiből. Középütt megtörte és szagolgatni kezdte. Imádom az eukaliptuszt, mondta. Azóta én is. A kedvenc fám. Ma. Tegnap a gránátalma volt. Tegnapelőtt a dió. Meg a szil. Kedvenc ételem pedig nincs. De azért nem vagyok bolond, ilyen lehetőséget nem hagy ki az ember, így hát Árpád kérdésére kinyögöm: – Halászlé. – Felcsillan a szeme. – Jó! Készítek nektek egy bretagne-i hallevest. Gomba, zöld hüvelyű zöldbab, kecsegealaplé, makréla, fekete meg vörös sügér, kakukkfű, majoránna… – Nem lehetne inkább mégis valami krumplis? – gondolom meg magam. Árpád nem az a férfi, aki megriad a burgonyától. – Hogyne lehetne! – mondja ragyogó képpel. – Csőben sütve! Megfőzöm a krumplit, az alján egy kis kacsazsír, meglocsolom tojásos tejszínnel, restre sütöm, a tepsi szélén rozsdabarna lesz, az a legfinomabb, borjú vagy gyönge marha öt napig kefirben, majd hirtelen kisütve, reszelt füstölt sajttal szórva… Nyolc szelet hús. Andrást és Kingát is hívhatod, két szelet fejenként. Még a csillárt is megnyaljátok utána. Rendben?… Nem vörössel! Fehérborral!
Árpád nem szakács, csak szeret főzni, Badacsony talán legszebb, de biztosan legöregebb pincéjében borral pepecselni. Akác-, hárs- és gesztenyemézért Tördemicre autózni. Elvonatozni Békéscsabára karnyi vastag, füstízű májasért, csípős vastagkolbászért, sovány mangalicaszalonnáért (a százesztendős hentesmesterhez, akinek már a nagypapája is aranyérmes volt 1930-ban a párizsi kolbászversenyen).
Árpád állandóan ordít. Nem dühös, nem is fáj semmije. Talán az elmúlás rettenete sajog örökké a lelkében, azért kell szüntelenül kiabálnia. És mert megszokta az uszodát. (Első osztályú pólós volt Csapóék, Szívósék, Faragóék idejében.) Amikor megismertem, épp csak otthagyta a megunt konzervgyárat, elment könyvtárosnak, és a K & H-könyvtárban sörtúrákat szervezett Prágába. „Gyülekező tizenhárom ötvenkor! – ordította, hogy zengett a folyosó. – Aki késik, annak lenyisszantom a pöcsét! Érkezés tizenkilenc negyvenkor! Húsz harminc: lepakolás a szálláson! Húsz negyven: pisilés-kakilás! Huszonegy ötkor befordulunk a Málostranské és a Nerudova sarkán! Huszonegy tízkor első vágott korsó a Bonaparte sörözőben!” Árpád ilyen. Szereti, ha klappolnak a dolgok. Tekintélyes ember. Hraballal vitába szállna, hogy milyen a jó sörhab, szivacsos, kocsonyás vagy zselés. „Egyik se! – ordítaná, ha hallaná, mit írok. – Egyik se, te ló! Krémes!” Mindenütt, ahol valaha megfordult, még az óbudai piacon is, hat méterről előre köszönnek neki a hentesek. Árpád csak azért tökéletlen, mert különben tökéletes volna. Egyszer régen beleszerelmesedett Ludwig Rohbock magyarországi acélmetszeteibe, gyűjteni kezdte őket. Könnyű dolga volt, akkoriban még nem kellett vadászni rájuk az antikváriumokban. Csak azokat vette meg, amik érdekelték, úgy nyolcvan darabot, főleg felvidéki és erdélyi városok és várak ábrázolásait. Alapos ember, ha csinál valamit, szívvel-lélekkel teszi: úgy döntött, bekeretezteti az egész kollekciót. Képkeretezőknél faggatózott, dekorációs boltokban szimatolt, művészellátókban kutakodott, korhadt tyúklétrákon öreg asztalosműhelyek padlására merészkedett, lomok közt motozott, hörgött, ordítozott, fenyegetőzött, kétujjú, pápaszemes vén szakikkal egyezkedett, telefonált, buszra szállt, vonatra kapaszkodott – és végül megtalálta a megfelelő anyagot. Egy kanadai diórönköt. Harminc éve aszalódott a kispesti műhely padlásán. Miután a keretek elkészültek, újabb probléma támadt. A pác. Árpád úgy képzelte, azt szerette volna, akarta, hogy az erdélyi és a felvidéki témájú képek keretei más-más színűek legyenek. De milyenek? Milyen az igazi, a jó pác? Ismét elindult hát. Keretezők, festékboltok, bútorosok, lakberendezők. Viaszpácok, lakkok, olajak, lazúrok, hígítók. Egyezkedés, hörgés, ordítozás. Minden megvolt, ahogy kell. Árpád mégsem volt elégedett. Valami nem stimmelt. Rájött, hogy a pácokhoz igazából nem ért senki. Akkor egyenesen a gyártókhoz fordult. Terméklistákat, mintakollekciókat, hatástanulmányokat böngészett, míg végül megtalálta a legkitűnőbb gyárat, a legpatinásabb üzemet. Időpontot egyeztetett a kereskedelmi igazgatóval, majd vonatra szállt. Kávéval, üdítővel fogadták, elé tárták a termékskálát, megmutatták a házi múzeumot, de Árpádot csakis az a vörös mahagóni és az a koromszerű, matt ében érdekelte, amit kinézett magának. Amikor megegyeztek az árban, a kereskedelmi igazgató konyakot töltött, és megkérdezte. – Akkor hát milyen tételről volna szó? – Árpád nem törte a fejét a válaszon, hiszen már otthon szorzott és osztott. – Fél literről – felelte. – Két és fél deci a mahagóniból, ugyanannyi az ébenből. – A kereskedelmi igazgató nyelt egyet. – Ötliteres a legkisebb kiszerelésünk – nyögte ki, amikor magához tért. – Nem baj – felelte Árpád –, hoztam befőttesüveget.