Át a folyón

Néha hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy valójában az út a fontos és nem a cél. Nem a révbe érkezés, nem a rejtett szoba, ahol minden vágy beteljesülhet. Talán ilyen szoba nincs is, de ahogy Tarkovszkij megmutatta Sztalker című filmjében, ha létezik is az a szoba, oda nem szabad belépni.
A tél elmúltával, ha beköszönt a jó idő, az ember útra kel. Az csak természetes, hogy Európában – ahol egykor négy évszak volt, de ma már úgy tűnik fel, csak kettő maradt – ilyenkor összekötődik a szent és a profán: az utazás apró küzdelmei kinyílnak a nagy ég felé. A magyarság legnagyobb szakrális népünnepélye manapság a csíksomlyói búcsú, hogy most, e nagy ünnepünk előtt mégis Spanyolországból közlünk három fotót, az csak azért van, hogy láthassuk: a fénybe, a napsütésre való kilépés és az ég felé emelt tekintet mindenhol a legtermészetesebb, ahol a szívekben is kitavaszodik.
Andalúziában, Rocío városában nyolcszáz éve kitavaszodik: a pünkösdvasárnap előtti szerdán ülik meg a rocíói szűz ünnepét. A környező falvakból sok száz „testvériség” indul útnak, és az ország távoli pontjairól is érkeznek cigánykaravánok, hogy a Guadalquivir folyón átkelve elérhessék a ma már nemzeti park területén lévő szent helyet.
Talán mind közül a középső kép az, amelyben benne van az az életöröm, amelynek oly sokszor híján vagyunk a hétköznapok küzdelmei idején. A kifittyenő cigaretta a férfi szájában. Az asszony a férfi hátán: a pöttyös ruha és az óriási rózsa a hajában. És a partraszállás, a megérkezés, majd a vándorlás tovább a cél felé.
Ezt a képet akár Cartier-Bresson is elkattinthatta volna. És gyanítom, hogy e megjegyzést nem utasítaná vissza sértődötten a fotográfus sem…