Egy sima, egy fordított

Vannak asszonyok, akiktől csak szeretetet és gondoskodást kap az ember, és mégsem emlékszik vissza egyetlen szavukra sem. Legfeljebb egy mozdulatot vagy egy illatot őriz meg belőlük az emlékezet. Egy barackillatos simogatást vagy még azt sem. Talán csak annyit, hogy valaha, boldogabb időkben, ott jártak-keltek körülötted, leszedték utánad az asztalt, vagy megigazították az ingedet.
Ilyen lágy, meleg emlék a kövér Böske is. Pedig hát nagyon rövid időt töltött a közelemben, talán nem többet, mint egy őszi hónapot. De hát ez az ősz emlékezetes volt: az utolsó. Galyatetőn „nyaraltunk”, ezt is milyen furcsa kimondani. Körülöttünk akkor már lángban állt az ország, és ez a szép illatos ősz volt a régi, a békevilág hattyúdala.
Anyánk ide menekített minket, a hegyekbe, akkor úgy képzeltem: a légitámadások elől. Itt éltünk, büszkén, angolosan, egy fiatal nő és három gyerek. Meg hát elkísért minket, velünk tartott a kövér Böske is.
A Nagyszállóban azokban az időkben – ugye milyen hihetetlen? – hadifoglyok éltek. Francia tisztek, akik a németek elől kerestek nálunk menedéket, és akiket ez a kis szerencsétlen ország – mintha nem is lett volna baja más – befogadott.
Rajtunk kívül alig lézengtek a szállodában civilek. Anya, a kövér Böske meg mi hárman, gyerekek. Hogy Böske miért volt velünk, arra csak most, utólag találok magyarázatot. Annak idején szolgált egy gyereklány minden polgári családban, egy pesztonkaféle, aki ellátta az apróságokat. Ezt helyettesítette a néne, miközben betöltött anya mellett egy másik, nem kevésbé fontos szerepet: őrizte a fiatal nő jó hírét. Erre, a reputációjukra akkor még kényesek voltak az emberek.
De ez is csak most jut eszembe, fél évszázad után, miközben itt a trópuson rendezgetem az emlékeimet.
Rokonunk volt, ha nem is vér szerint. Anyai nagyanyám családjához tartozott. Ezek a Szabóék különös társaság volt. Ma már akárki végigvezethetné a családfájukon a hibás géneket. Akkor csak annyit tudtunk róluk, hogy Szabó János baumeister és Preiss Lisbeth három gyermeke közül egy öngyilkos lett, egy pedig alkoholista. A harmadik, nagyanyácskám pedig soha nem nevetett.
Mi csak Böske nénivel, az öngyilkos özvegyével tartottuk a kapcsolatot. Őt szemelte ki anyánk, hogy Galyatetőn a Nagyszállóban kordában tartsa a három gyereket.
Kilencéves voltam, erre jól emlékszem, mert ott, Galyatetőn ünnepeltük meg a születésnapomat. A Nagyszállóban két étterem volt: a földszinten egy óriási üvegszálában étkeztek a franciák, nekünk pedig lent egy apró, faburkolatú vendéglőben volt a törzshelyünk.
Este nyolc órakor kialudtak a fények, akkor kezdődött – mint mondtuk – az elsötétítés. Addigra mi már javában vacsoráztunk, ebben a villanásnyi sötétben tette elém anyánk az ajándékomat. Egy igazi karórát, amit most beállítottunk percre pontosan.
Felcsatoltam, és nagyon büszke voltam. Az első ajándékom, amire máig is emlékezem. Odalent két pincér volt, egy kis girhes és egy nagy, mosolygós kövér. Adamson és Cica bácsi. Nyilván Laurel és Hardynak neveztük volna el őket, ha láttunk volna amerikai filmeket. Az órámat így is mind a ketten megcsodálták. A konyhafőnök még egy csokoládétortát is készített.
Vacsora után minden este megálltunk a teraszon. Budapest felett, lent a mélyben ilyenkor már fényszórók meszelték fehérre az eget. Igazi tűzijáték! – mondta anya, és a kövér Böske rákontrázott, hogy: Istenem!
Lent a földszinten a franciák is az ablakban álltak. Velük nem volt szabad beszélnünk, de ezt csak úgy mondták. Furcsa foglyok! Senki sem őrizte őket, a Nagyszállóból nem volt kedve megszökni senkinek.
Anya nem is sokat törődött a figyelmeztetéssel; most hasznát vehette, hogy francia apácáknál érettségizett. Amikor lefektettek, és eloltották a lámpát, a szobában csak a kövér Böske maradt. Ő, anyánk lábujjhegyen kiment.
Mi pedig minden este imádkoztunk apáért, aki odalent az égő városban maradt. Böskét, emlékszem, mindig faggatni kellett:
Te kiért imádkozol? – kérdeztem tőle a sötétben, és ő azt felelte: A Béla bácsiért. És megbicsaklott a torkában a hang.
Hát a Béla bácsira ráfért az ima. Mindenki tudta róla, hogy elkártyázta a vagyonát. Az örökségét és a családi házat: a bérpalotát a Fery Oszkár úton. Amikor főbe lőtte magát, a feleségét kilakoltatta a bank.
Így aludtam el minden este. Öcsém és húgom már mélyen szuszogtak ilyenkor, a kövér Böske pedig halkan szipogott.
A Nagyszálló előtt a parkban áll egy gloriett, amolyan üvegtetős, terméskő fallal körülvett épület. Ide jártunk ki reggeli után. Hinta is volt a közelben, és innen Böske mindnyájunkat szemmel tarthatott.
Nénikénk nagy cekkerben hozta magával a gyapjúspulnikat. Érmelegítőket kötött a katonáknak, a tűk megállás nélkül jártak a kezében, egy sima, egy fordított, egy sima, egy fordított.
Nekem két szerelmem is lett ott a Nagyszálló előtt. Egyszerre kettő. Az angyalarcú Matolcsy Baba, akinek miniszter volt a papája, és egy villogó szemű ördögfióka; az ő nevére nem emlékszem. Babának udvaroltam, most utólag legalábbis így képzelem. Mert közben mind a két kislány alatt szorgalmasan löktem a hintát, és Baba inkább csak a barátnőjével beszélgetett.
Egyetlenegyszer szakadt meg közöttünk a csend. Azt, hogy hogyan jutottunk ki a gloriettba este Böske néni nélkül, ma sem értem. Koromsötét volt, lent a mélyben a fényszórók még nem meszelték fehérre az eget. A két kislány kuncogva kapaszkodott belém:
– Fogadjunk! – incselkedett Matolcsy Baba.
– Miben? – kérdeztem remegve.
– Egy csillagban!
Fölöttünk szédítő messzeségben szikráztak a csillagok.
– Egy csókban! – súgta a másik, az ördögfióka.
Hogy megcsókoltam-e, arra már nem emlékszem. De arra igen, hogy a két kislány kacagva elszaladt.
Múltak a hetek, a vendégek megfogyatkoztak. Délben, amikor ebédelni vitt minket Böske néni, mindennap ott dohogott a szálloda előtt a pásztói busz. Egyszer, emlékszem, a keszeg, szomorú arcú Adamson is ott állt. Madzaggal átkötött kézikoffert lóbált a kezében, ácsorgott kopottan és magányosan.
Az alagsorban attól fogva egyedül szolgált fel Cica bácsi. Ő hozta ki a szárnyasragulevest, amit addig mindennap Adamson öntött ki szertartásosan.
Odafent a franciák sem kiabáltak már olyan hangosan. Nyilván hazamentek volna ők is, de Franciaország – mint anya mondta – már nem létezett. Csapdába estek: számukra még nem volt vége a háborúnak.
Azután ennek a hosszú várakozásnak is vége szakadt. A Mátrában leesett a hó, hajnalban már egészen közelről hallatszott az ágyúzás. Összecsomagoltunk mi is, a kövér Böske az ölébe vett minket a taxiban.
Otthon állt a ház, az angolszászok nem bombázták le a villanegyedet. Hát igen, állt, de üresen. Apának szőrén-szálán nyoma veszett.
Leköltöztünk a fáspincébe mi is, Böske néni elbúcsúzott. A Déli pályaudvar mellett lakott, haza akart menni mindenáron. Anya hiába mondta neki, hogy a szövetségesek lebombázzák a pályaudvarokat.
Átvonult fölöttünk a front, és összemosta a régi emlékeket. A kövér Böskét nem is láttam a forradalomig. Azt, akire nincsen szükségük, hamar elfelejtik az emberek.
Akkor, 1956 decemberében már ritkult a menekültáradat. A pályaudvaron igazoltattak, a vonatok már jártak, de akinek nem volt jó oka rá, fel sem szállhatott.
Nénikém nem sokat változott tíz év alatt. Nála aludtam, a Béla bácsi emberszabású portréja alatt.
Hajnalban Böske elemózsiát csomagolt, forró tejeskávét ittam a konyhaasztalnál. Azután apró keresztet rajzolt a homlokomra, és megsimogatott.
A Mészáros utca magasságában még lépésben haladt minden szerelvény. Felkapaszkodtam, és beballagott az alagútba a vonat.
A kövér Böske kiesett az emlékezetemből. Még egy levelet sem írtam neki harminc év alatt.
Az órámat, a karórát, amit Galyatetőn tett le az asztalra anyám, a parasztnak adtam, aki átvezetett a határon. Pénzem, amivel kifizethettem volna, addigra már nem maradt. Az egyenruhámat Ausztriából küldtem vissza a munkahelyemre. Lassan mindentől megszabadultam, ami rám emlékeztetett. Lett helyettem más. Egy idegen.
Pedig a bőréből nem bújik ki az ember. Párizsban egyetemre jártam, de még az ösztöndíjamat is a katonák adták, akik ott voltak hadifoglyok a Mátrában, és akik létrehoztak egy ilyen magyarbarát egyesületet.
Hát igen. A kövér Böske már régen nem él. Egy sima, egy fordított. Ez a két halk szó mintha néha még megütné a fülemet.