(Baku)
Amikor a Kelet varázsára gondolunk, valószínűleg az Arab-félsziget, esetleg Törökország jut eszünkbe. Ha a turizmusról van szó, akkor inkább Egyiptom vagy Jordánia. Ha a gazdasági hatalomról, az olajról és földgázról, egyértelműen az Öböl-térség. Ha pedig a kaviárról, akkor Oroszország. Pedig mindezek megtalálhatók Azerbajdzsánban, csak legyen bátorságunk letérni a kitaposott turistautakról, s felfedezni azt a kincset, amelyet a Kaukázus e szeglete rejt.
Azerbajdzsán ugyanis él, boldogul és fejlődik. Mégpedig nagyon. Tavaly 34,5 százalékkal bővült a GDP, amely ugyan nem minden, de azért fontos mérőszám. A gazdagság alapja pedig az olaj, amely bőven van a Kaszpi-tenger alatt, és ezt Azerbajdzsán nyugati segítséggel ki is termeli, s szállítja Törökországon át a világ minden tájára. Hogy a British Petroleum a helyszínen tevékenykedik, azt több jel is mutatja. Elsősorban az, hogy az Azerbajdzsánban kétségtelenül létező emberi jogsértéseket kevéssé veszik komolyan a nyugati nagyhatalmak, ám komoly jelzés az is, hogy az Ausztrália–Srí Lanka krikett-világbajnoki döntőre szép kis társaság gyűlik össze az egyik szálloda bárjában, hangosan szurkolva a csak a brit nemzetközösség polgárai számára érthető sport nagyjainak. Persze rossz útra térnénk, ha Azerbajdzsánt Nagy-Britanniához vagy az Egyesült Államokhoz, esetleg az Európai Unióhoz hasonlítanánk. Fogódzóként inkább érdemes Törökország felé fordulni. Azerbajdzsán ugyanis szinte mindenben úgy működik, mint nagy testvére. Bár a lakosság 99 százaléka az iszlámot követi, az ország világi beállítottságú. Az utcákon nem látni burnuszba öltözött, nagy szakállú arabokat, akik a mecsetek felé sietnek, itt az európai divat uralkodik. A nagyváros megszokott zajába nem szűrődik be a Keletre oly jellemző imára szólító kiáltás, a vallást az azeriek magánügynek tartják, még ha szinte mindannyian Mekka felé fordulnak is naponta ötször. Miképp Törökországban Musztafa Kemal Atatürk, itt Heydar Aliyev figyeli fiainak mindennapjait. Miként a törökök atyja, az azeri elnök sincs már közöttünk, ám az utcasarkokon, az óriásplakátokon, a hivatalos és nem hivatalos helyiségekben ott van Heydar Aliyev képe, vagy egy-egy idézet tőle. Az emberek pedig szeretik. Nem úgy, mint egykor Sztálint a Szovjetunió népe, hanem valóban, szívből, mint az ország egyesítőjét. Az idősebb Aliyev ugyan nem válogatott eszközökben, hogy országát egyben tartsa, s fejlődő pályára állítsa, ám a végeredmény őt igazolja. Európai szemmel valóban idegen az őt körülvevő személyi kultusz, a neki szentelt emlékparkok és a róla szóló múzeumok, ám Heydar Aliyev az azeriek szemében valóban hős, akire felnézhetnek. Ezt a példaképet pedig semmiképp sem szabad elvenni tőlük.
A főváros, Baku is Törökországot idézi. A különbség talán csak annyi, hogy itt az új épületek a szépek, és a régebbiek emlékeztetnek a Szovjetunióra. A betontornyokat senkinek sem kell bemutatni, ám a modern, ugyanakkor az iszlám építkezés finom díszítéseit magán viselő épületeket annál inkább. Főként azért, mert ezek a házak azt bizonyítják, az új nem feltétlenül csúnya és életidegen. Korunkban is lehet ősi motívumokkal, csúcsos tetejű ablakokkal díszíteni egy irodaházat, az építész pedig nincs arra kényszerítve, hogy kizárólag az acél és az üveg között dönthessen, amikor az alapanyagokat megrendeli. Baku manapság valóságos építődaru-dzsungel. Az új házak jórészt török befektetések eredményei, de a helyi hírek szerint a déli nagy szomszéd, Irán is bevásárolt Azerbajdzsán fővárosában.
Ahol folyik még a munka, azok az útépítések. Az ország nagy része máig nyögi a Szovjetunió léhaságát infrastruktúra terén, ezért az évtizedek lemaradását most saját erőből kénytelen behozni Azerbajdzsán. Kuba Bakutól nagyjából 170 kilométer. Nagyobb probléma azonban, hogy az út legtöbbször csak egy ösvény. Jó hír ugyanakkor, hogy a busz végig útépítés mellett halad, amely valószínűleg egy éven belül el is készül. Akkor pedig minden idelátogató felismerheti, hogy Azerbajdzsán nem csak Baku. Kubában ne várjunk se szivarozó alakokat, se rumot és táncoslányokat, ám itt látható az ország talán legmeghökkentőbb tervének földi megvalósulása: az olimpiai sportkomplexum. Azerbajdzsán 2016-ban szeretné vendégül látni az ötkarikás játékokat, amelyre állítólag hatmilliárd dollárt félre is tett. Tény, hogy gyönyörű, vadonatúj fedett uszodát építettek, azeri színekben pompázó lelátókkal, csúcsos ablakokkal. A környéken lázas építkezés folyik, sok épület áll már, s ígéretek szerint lélegzetelállító lesz, ha majd elkészül. A fogadkozások ellenére is nehéz elhinni, hogy itt kilenc év múlva akár olimpiai játékok lehetnek. Igaz, Azerbajdzsán a 2012-es futball Európa-bajnokságra is pályázott, de az utolsó pillanatban visszalépett. Ez csak azt jelzi, hogy komolyan gondolják a nagy álmokat, és úgy tűnik, mindent meg is tesznek a sikerért.
Ha vendégül akarják látni a nagyvilágot, Azerbajdzsánnak csak egyetlen nagy nemzeti traumát kell feldolgoznia, ez pedig az Örményország elleni háború. Az 1988 és 1994 között dúló harcokban mintegy 15 ezer ember meghalt, s eredményeképp Azerbajdzsán az örmények lakta Hegyi-Karabahot elméletileg ugyan uralja, gyakorlatilag azonban nem. Sokkal szomorúbb azonban a lelkekben lezajlott háború. Azerbajdzsánban rengetegszer utalnak a harcok áldozataira, az örmények szörnyű bűneire, miközben a határ túloldalán ugyanerről beszélnek, természetesen felcserélve a szereposztást. Ahogy egy kolléga magyarázta, a Kaukázus olyan hely, ahol minden völgyben más nép él, amely halálos ellensége az ősidőktől fogva két szomszédjának.
Az azeriek pedig valóban békés és barátságos emberek, akik szívesen fogadják a külföldit. Egy helyi kocsmában három ember ült az asztalnál: Jason, az amerikai zsidó, Rusztam, az azeri mozlim, és e sorok írója, a magyar katolikus. Rusztam őszinte örömmel vette tudomásul, hogy a három monoteista vallás híve ilyen békésen megfér egy kicsiny asztal mellett, s leszögezte: „Isten azért teremtett minket, hogy jót tegyünk embertársainkkal.” A kisördög addig fúrja az oldalamat, míg rákérdezek: „No, és az örményekkel is?” „Velük nem. Ők az ellenségeink.”
origo.hu
Egymilliárd forintot, a bevallott összeg tízszeresét költhették el Magyar Péterék tavasszal
