Kóbor napok

E N C I K L O P É D I A É N E Z E R

Itt az adóbevallás ideje, áttekintettem hát főkönyv szerint a 2006-os évemet, s rádöbbentem: hiányzik belőle harmincnyolc nap. Ez tetemes hiány. Mentségemre szolgáljon, önrevízióval tártam fel, s próbálom majd pótolni, már ha lehet. Vannak, akik csak néha írnak be naplójukba, manapság blogjukba, mások naponta. Türelemjáték a napi jegyzés, mint bármiféle rendszeresség, rendszeres testmozgás, avagy épp a munkahelyre való napi befáradás. Nekem harmincnyolcszor nem volt érkezésem odaállni az írógéphez, és lejegyezni az aznapot. Akkora baj ez? Akkora időveszteség? Ufó által eltérítettek a megmondhatói, hogy már néhány óra időhiány is mennyire tud fájni, s fuldoklók tanúsíthatják: a légzés folytonosság híján előbb-utóbb érvényét veszti.
Jézus Isten báránya, ki elveszi a világ bűneit. Jézus a jó pásztor, aki nem engedi, hogy akár csak egy is elvesszen az ő juhai közül. Jézus bárányai az emberi lelkek. Az ember bárányai pedig – meglehet – az általa átélt idők, a napok. A napok mint az ember bárányai, igen. Ha egy nap nincs följegyezve, az annyi, hogy elveszett egy lélek.
Az emberiség története századokra visszamenően naprakész jelleggel feltárható, idézhető. Non omnis moriar, nem halok meg teljesen: honnét bennünk a vágy az öröklétre? Honnét bennünk a vágy, hogy jó pásztorok legyünk, hogy napjaink, élményeink, emlékeink ne vesszenek oda? Megőriztessenek? Isten, őrizz! Miért akarunk őrzők lenni mindannyian? Őrzők, vigyázzatok!
Előttem egy könyv, a Petőfi Irodalmi Múzeum adta ki – Kosztolányi Dezső összes fényképe. Mind a százötvennégy. Előttem egy könyv. József Attila összes fényképe. Mind a hetvenkilenc. Kosztolányi Dezsőről tehát százötvennégy, József Attiláról hetvenkilenc fotográfia maradt fenn. A pásztor avagy az idő rostája ennyit engedett át. Ennyi jött át, mondhatnám szlengmagyarul ma. Webmesterem egyik fia hároméves, a másik öt. Eddig hatvanezer digitális fotó készült róluk. Ennyit tárol a mester számítógépe. Igazságtalanság? – de hisz a Mesterről egy fotó se maradt fenn, ábrázolni akkor kezdték, amikor test szerint már réges-rég felméne a mennyekbe.
Amióta világ a világ, irtóztató harc folyik az amnézia és az őrzés erői közt. Hogy mekkora erő a felejtés, azt jelzi, hogy óceánja van – a felejtés óceánja, némiképp a Nyugalom tengeréhez hasonló –, és hogy mekkora erő az őrizet, jól tudják a cerberusok. Eleinte, ha mondhatom így, egyfajta ökológiai egyensúly állt fenn a felejtés, illetve az őrizet erői közt, küzdelmük észrevétlenül hajlott részre az őrzés irányába, miként a természet és az ember közti párviadal – mondjam „Sárkányviadal”-nak? – hajnalán sem volt feltűnő az ember fölénye. Az állati léthez képest az emberszabás még mindig szűk zakó, kényszerzubbony. Igaz, elménkbe több fér, mint egy gorilláéba, de memóriánk azért messze nem határtalan. Az agy: rossz pásztor. Csak az autisták emlékeznek a tegnapelőtti ebédre. Elménk a lényeg felségének jegyében s a rövid távú memória által vezetve hamar felejti a lényegtelent. Őrizni csak a lényeget hajlandó hosszabb távon, s a prehisztorikus korban ez a lényeg egyértelműen mágikus, mitikus jellegű volt – hol nem volt. Az ének, a legenda szájról szájra szállt: ez a rapszodoszok és a próféták, no meg a beszélő kövek és az éneklő hattyúk kora.
Ezt a viszonylagos ökológiai egyensúlyt bomlás és épülés, amnézia és emlékezet közt az írásbeliség mint eredendő bűn borította föl. Vegyük észre, hogy a webmesterem számítógépében tárolt hatvanezer fotó hosszú folyamat szükségszerű kifejlete, ha nem is végkifejlete, mert az még odébb. Az írásosság informatikai értelemben műanyag, hisz nem engedi elbomlani azt, amit az elme amúgy elbontana. Az írásosság által immár a mellékes, a lényegtelen, az epizód jellegű is megőrizhető. Az ősmítoszhoz képest mindez csak mütyür, de vágyunk a részletgazdag megörökítettség iránt mégis a szellemből fakad, menteni akarjuk, ami menthető, hogy már itt a földön se vesszen oda semmi, s egy mellékmondat: milyen lesz az idei könyvhét kínálata?
Először a szavak lejegyzése, majd nyomdai úton való sokszorosítása történt meg, majd jött a képek lejegyzése, a fotográfia, később a hangok lejegyzése, a fonográf, majd a képek immár mozgó lejegyzése, előbb a némafilm, utóbb aztán a jegyzett hang és kép szinkronizációja, tehát a hangosfilm. S a helyzet azóta, hogy Virágh elvtárs szavajárásával éljek, csak fokozódik. Tételszám szerint az emberiség egy napján több adatot mentenek el ma, mint az időszámítás előtt ezertől Krisztus születéséig terjedő évezred során. Amerikai tudósok háromszázmillió oldalas, ingyen letölthető enciklopédiába szándékozzák összegyűjteni tudásunkat az élővilágról. Akár az űrszemét, csak épp a cybertérben, milliószám keringenek a bugyuta videók, tréfák, blogok és gegek. Lomtalanításkor hiába kerül szemétbe sok családi fotó, az anyag mégis menthetetlenül csak gyűlik. Mint minden körülöttünk, a fennmaradás is intenzifikált. Folyamatosan átlépve memóriánk természet adta és természet szabta határait, mára oda jutottunk, hogy végtelenné szaporodott körülöttünk a nyáj. Ha minden megőrzött bárányfelhőnek, báránynapnak, élménynek, jegyzetnek a nyakában, miképp a juhok nyakában, egy kis csengő fityegne, megsüketülnénk a hangzavartól, igaz, e vad csilingelés dacára sem tudja senki, hogy mikor szólal meg neki a lélekharang.